2017. április 20., csütörtök

106. fejezet

Sziasztok!

Jó hír, volt időm a munkahelyemen javítani, így hamarabb befejeztem :)

Kicsit érzelmesebb, kicsit nyálasabb...kinek mi :D
A kövi rész felvezetője ;)

Jó olvasást!
XoXo , Lills

Édes, szívmelengető érzés járja át a szívem, amint Magyarországra érünk. Robert minden mozdulata óvó. Talán még óvóbb, mint ezidáig. Figyeli mit eszem, mennyit emelek, hogy érzem magam, s mindeközben a netet bújja kismamablogokat, és szakkönyveket olvasva. Teljesen beleveti magát a dologba, amit nem is tudok mire vélni, hisz még csak pár órája tudta meg, hogy apa lesz. És, én mindeközben kellemesen szórakozom rajta. Cuki.
Cseppet sem volt meglepő, hogy a reptér előtt egy gyönyörű, fekete jármű vár minket. Robert, és Peter beteszi a bőröndöket a csomagtartóba.
Alkonyodik. A levegő mégis nyár illatot áraszt magából. Olyan illatot, amilyet sehol máshol nem érezni. Sem Amerikában, sem Angliába, vagy másutt a világon. Mihnta a virágoknak, bokroknak, fáknak itt másmilyen lenne az illatuk. Mintha a nap is másként sütne itt. Sokkal fényesebben, illatosabban.
Izgatottság fut át a testem minden porcikáján, amint kikanyarodunk a négyes útra. Lehúzom az ablakot, és kihajolok. Fülig ér a szám, amint belekap hajamba a menetszél. Sosem láttam még ilyen szépnek ezt a várost. A gyerekkori emlékeim idéződnek fel bennem, amint elhaladunk egy-egy épület, park mellett. A Törökugrató Iskola, ahova mindig bicajjal versenyeztünk a barátnőmmel Katával. Áron egy időben ránk akaszkodott, mi pedig folyton elbújtunk valamelyik járda melletti sövénynél, vagy parkoló kocsinál. Persze anyuék csakhamar elkapták a grabancom, és onnantól be kellett várnunk Áront is.
Majd kiugrottam a bőrömből, amint lekanyarodtunk a Rétköziről az Ortaházai utcára. Emlékszem még az aszfaltra festett rajzaimra, amit Áron folyton tönkre tett a cipője talpával. Egyszer nagyon megvertem érte, aztán persze, én kaptam ki a végén.
Bébi, még a végén kiugrasz az ablakon. – kuncogott Robert, miközben ruhámnál fogva húz vissza az utastérbe.
Legszívesebben kiugranék az autóból. – nézek rá nevetve, mire Robert jóízűen elneveti magát. – Mindjárt ott vagyunk, ha jól sejtem.
Igen. Úúúú, ott, nézd ott a házunk! – pattanok fel ültő helyemből, és a szélvédőre mutatva igyekszem Robertnek megmutatni a gyermekkoromat védő bástyát. A hatalmas ház,ami a többi között elég szerénynek mutatkozott, most ékesebbnek hatott számomra, mint bármikor máskor. Barna fakerítésünk továbbra is felújításra szorul, de a rengeteg virágzó fa, és növény kellőképp ellensúlyozza azt. És a két éve szigetelt, és méz-sárgára festett ház is csinosnak hatott a kerítés mögött. A lilaakác illata mindent körbelengett. Alighogy megáll az autó már nyitom is ki az ajtót, és kiugrok , hogy mélyen magamba szívhassam az otthon illatát.
Bébi! – hallom Robert megrovó hangját, de cseppet sem törődöm vele. Itthon vagyok és ez annyira felvillanyoz, hogy nem számít semmi! Benyúlok a kiskapu baloldalához, és leakasztom az öreg kulcsot a szegről. A zárba illesztem, és amint kattan lenyomom a fém kilincset. Ugyanúgy nyikorog, mint kiskoromban. Megragadom Robert kezét, és húzni kezdem őt. Leszaladunk a meredek füves-térköves úton, egészen a ház aljáig. Kacagó hangok ütik meg a fülem. Anyu hangja az. Szinte rakétaként veszem az irányt a hátsó terasz felé. Anyu, Balu, és Áron kint grilleznek az erkélyen. Sült hús, és fűszerek illata száll a levegőben. Megkordul a gyomrom. Megállunk az erkéllyel szemben, és felnézünk.
Anyu! – szólok fel anyunak, aki épp egy poharat emel el a szájától. Egy pillanatig némán néz ránk mindenki, majd felpattannak a kerti bútorokról, és leszaladva a lépcsőn, az ölelésünkbe robbannak
Milla, édes kicsi Millám! – zokog anyu örömében. – Úgy hiányoztál kicsikém!
Te is nekem! – mormolom fülébe, már könnyes szemekkel. Anyut kicsit törékenyebbnek érzem, ahogy átölelem. Szorosan fogom át nyakát, úgy, mint, mikor kicsi voltam. Mélyen beszívom haja illatát,ami a gyöngyvirágos balzsam, és a füst egyvelegét árasztja magából.
Mikor érkeztetek? Ha tudtuk volna, mikor érkeztek, kimentünk volna a reptérre! – néz korholón Robertre anyu
Nem mondtad anyuéknak, mikor jövünk? – nézek Robertre a vállam felett, aki épp Áronnal kezel le.
Meglepetést akartam szerezni. – vonja meg vállait Robert
Hát azt sikerült.- veregeti meg vállát Áron
Még a végén megfojtjátok egymást.- neveti el magát Balu, mire kicsit enyhítek a szorításon
Felnézek Balura, akinek szemei fátyolosak a könnyektől, de kemény férfiként vissza pislogja őket. Enyhe pocakosodó nevelőapámhoz indulok, amint elengedem anyut, és őt is megölelem. Nem visel felsőruházatot, csupán egy bermudát, és egy gumipapucsot, de ezen számomra semmi meglepő nincs, nyáron mindig így öltözködik itthon.
Hiányoztatok. – nevetem el magam, elengedem a nyakát, és Áronnak is köszönök. Szeretem a parfümje illatát, mindig magára fújja a fél üveget, de ilyenkor már jó, mert nem érezni olyan töményen. Áron izmosodott, bár érdekes módon ezt az esküvőnkkor nem vettem észre. Úgy tűnik jobban el voltam foglalva saját magammal, mint a családommal.
Lepirultál. – vigyorog rám Áron, és a fejemre teszi öklét, hogy összeborzolja behajtott ujjaival a hajam. Hadakozni kezdek vele, és ellököm magamtól. Szemem sarkából látom, amint Robert kissé közelebb lép, hogy beleavatkozzon, de gyorsan elkapom Áron nyakát, és a hónom alá szorítom.
Ti már sosem javultok meg? – háborog anyu, és közbelép. – Engedd el az öcsédet, és gyertek egyetek, biztos éhesek vagytok már. – folytatja, és a lépcső felé terel minket.
Hát ő meg kicsoda? – kukucskál ki a ház mögül Balu
Peter, ő Robert jobb keze. – felelem feszengve, és oda sietek Peterhez, aki vigyázzba állva várja a további utasításokat.
Sajnálom Peter, annyira boldog voltam, hogy teljesen megfeledkeztem magáról. – sütöm le szemeim szégyenkezve.
Nem tesz semmit asszonyom. – bólint elnézően, majd a hátam mögé néz. – Uram! – emeli fel fejét, és Robertre néz, aki időközben mellém is ér. Robert gyengéden teszi kezét a derekamra.
Peter, úgy vélem, most pár napig nem lesz szükségünk a szolgálataidra. Hazautazhatsz a családodhoz, ha gondolod vagy kivehetsz egy szobát, apartmant. Viszont, kérlek legyél mindig elérhető.
Köszönöm uram. Ha nem gond, inkább hazautaznék. – bólint Peter
A magángép hazavisz. – bólint Robert
Majd holnap Robert. Már késő van. – válaszolok Peter helyett Robertnek szemrehányóan
Nem, asszonyom. Minél hamarabb mennék, ha nem bánja. Meglepném a menyasszonyom.- vág közbe Peter, még mindig cövek egyenes állásban, de az arcán, fülig érő mosoly nyúlik el.
Ó, hát, ahogy gondolja Peter. – nézek rá lepődötten, majd Robertre, akinek elégedett arcától elönt a pír.
Robert a csomagokért nyúlt, és vigyorogva a bejárat felé indult.
Van bármire szüksége az indulás előtt?
Nem, köszönöm. Én mennék is. – válaszol Peter, és az eddigi fegyelem, most kezd lazulni.
Vidd a kocsit, hagyd a reptéren, majd holnap elmegyek érte. A pótkulcsot vidd. – szól közbe Robert a hátam mögül, és a következő pillanatban már repül is valami a vállam fölött.
Köszönöm, uram. Én, akkor mennék is. Jó pihenést kívánok.
Önnek is, Peter. – szólok előzékenyen, mert kissé bánt, hogy nem marad itt velünk, legalább egy pohár italra.
Ne aggódj, nem vette zokon. – hallom Robert kuncogó hangját
Látom téged cseppet sem érdekel ez a szegény ember.- fordulok felé mérgesen.- Legalább itt marasztaltad volna holnap reggelig. Hogy kipihenje magát, és egyen valamit. – morgom orrom alatt, és megfogom az egyik gurulós bőröndöt.
Bébi, megette volna a fene, ha nem indulhatott volna el. Andreával nem látták egymást már 2 hete. Én is azonnal indultam volna. Nem vesztegetnék egy percet sem. Máskülönben a gépen van étel, mosakodási lehetőség, és ágy. Kényelmes lesz neki, hidd el. – rántja meg vállát jól szórakozva. – Na, mutasd az irányt, asszony. – folytatja pajkos mosollyal. Húzni kezdem a bőröndöt, és, amint a lépcsőhöz érek, megemelem. – Te, meg mi a fenét művelsz? Azonnal rakd le azt a bőröndöt! – csattan rá dühösen, és a fél perccel ezelőtti jókedv szinte azonnal elillan.
Segítek bevinni a cuccokat. – nézek rá értetlenül.
Te, nem cipekedsz. Tedd le, én majd mindent beviszek. Indulj, mutasd az utat! – bólintott a bejárat felé Robert
Hát, ti meg mit csináltok ilyen sokáig? Hol a csávó, aki az előbb itt volt? -vonja össze szemöldökét Áron.
Elment. Haza repül. – mondom lehangoltan, és újra megragadom a bőrönd szárát
Kamilla! – mordul fel Robert, majd Áronra néz. – Kapd meg azt a bőröndöt és segíts becipekedni! -utasítja Robert öcsémet, aki értetlenül néz ránk.
Ugye nem törik le a kezed, ha behozol egy bőröndöt? – nézek rá pöffeszkedve
És, neked? – kapja ki a kezemből a bőröndöt, és további utasításokra vár
Nem mehetnénk be végre? Már tíz perce itt toporgok kezemben a táskákkal! – méltatlankodik Robert, én pedig gyorsan kinyitom az ajtót, és villanyt kapcsolok.
Semmi nem változott. Balra az előszoba szekrény egy nagy tükörrel, jobbra az emeltre vezető fa lépcső. Vörös szőnyeg borítja. Áron az előszobába teszi a bőröndöt, és kimegy még egy adagért.
Gyere, fent vannak a szobák. – intek fejemmel az emelet felé.
A lépcső korlátja, és a fal között nincs olyan nagy hely. Egy ember még kényelmesen közlekedik, de nem megpakolva. Robert, azért megoldotta, de, mire felért az emeletre, látszott, hogy a bánatba kívánja már ezt a cipekedést. Az emeleten három hálószoba, egy fürdő-WC, és egy kisebb előtér van, ahol a számítógép asztal kapott helyet, és vele merőlegesen, a korlát mellett egy hasizomgép. A szobám semmit nem változott. Vagyis csupán csak annyit, hogy rend , és tisztaság van. Gyakran vívta meg anyu a harcát velem, mert semmi kedvem nem volt összepakolni a ruháimat. A szobám egyik fala mentén a pezsgő színű szekrényem áll. Mindig is imádtam. Az aranyozott virággombjai miatt igazán különlegesnek hatott. 12 éves voltam, mikor megkaptam, amitől igazán nagylánynak éreztem magam. Ez az érzés, még most is hatalmába kerít, akárhányszor meglátom. A falam színe vérnarancs színű, az ágyam kerete pedig épp olyan pezsgőszínű, mint a szekrényem. Az ablakom alatt pedig egy szófa várta, minden este, hogy letelepedjek, és ott szövögessem az álmaimat arról, mit fogok tenni, ha végre meggyógyulok. A falaim polcokkal volt tele, amin megannyi könyv roskadozott. A szekrénybe pedig beleépítve az íróasztalom. Felkapcsolom a lámpát, és végig nézem mindegyik fotót, amit a falon találok felragasztva. Családi, és baráti fotók.

Hú, de klassz! – ámul el Robert, amivel kizökkent az emlékek felelevenítésében. Felnézek. Robert az ajtómra bámul, és hosszas percekig csak szemléli az ajtómra festett indiánt. – Te csináltad?
Igen. Ő, Alex. – pirulok el, lesütött szemmel.
Alex? – vonja össze szemöldökét
Igen. Az egyetem szervezett valamelyik évben egy nyári tábort kisiskolások számára. Én voltam az egyik aki a tanárok mellett felügyelőként vett részt. Ott ismertem meg Alexet. Az utolsó este, egy jelmezbált csináltunk. Indiánnak öltözött be.- mosolyodok el, és akaratlanul is arra az estére gondolok. Alex élesen metszett, csontos arca, barna, kerek szemei, és szépen ívelt húsos ajkai elárulják, a felmenői közt valóban voltak indiánok. Izmos hasfa, olajbarna bőrszíne ellenállhatatlanná tette őt. Kedves, érzékeny fiú, olyan, akire a lányok vágynak.
És, mégis miért festetted fel az ajtódra? – nézett rám, majd a festményre zavarodottan.
Mi, jártunk egy-két évig. Abban az időben festettem fel, és, mivel elég jól sikerült, nem szedtem le, miután vége lett a kapcsolatunknak. – válaszolok kelletlenül, mert tudom, elkerülhetetlen, hogy Robert tudomást szerezzen Alexről. De, még mielőtt Robert arcán bármiféle reakciót is láttam volna, Áron rúgta be az ajtót, kezében a további két bőrönddel.
Mi a franc van ezekben, tégla? – sziszegi, majd ledobja a küszöbre a cuccokat. – Gyertek kajálni, anyu már károg. – mormolja Áron.
Mindjárt indulunk. – bólintok.
Kinyitom az egyik szekrényt, és előveszek belőle egy régi, elnyűtt pólót, és egy rövid, pamut nadrágot.
Öltözz át, valami kényelmesbe. – nézek rá Robertre, de továbbra is csak áll és néz, így felnyitom a bőröndjét, és kiveszek belőle egy trikót, és egy bermudát. Az arcába dobom, amitől mosolyogni kezd. Beharapom alsó ajkam, és megfogom ruhám szélét, majd lassan felhúzva, kibújok belőle. Az ágyra dobom a ruhadarabot, és a nadrágom is elkezdem kigombolni.
Nem sokáig lesznek jók rám ezek a ruhák. – biggyesztem le szám, mert érzem , hogy a nadrág kissé megszorította a derekam. – Olyan leszek, akár egy bálna.
Csodaszép vagy, és, ez nem fog változni soha. Mindegy mennyit hízol. – mosolyodik el Robert, amitől majd elolvadok. Robert vonakodva ugyan, de elkezd vetkőzni. Tudom, zavarja, hogy más férfi is volt előtte, de erről nem akarok beszélni.
Nem akarok felesleges vitákba bonyolódni, hisz rég volt már Alex. Most ő van, ez a lényeg.
Most még ezt mondod, de, ha majd 90 kilósan gurulni leszek csak képes, megváltozik a véleményed. Nem leszek már olyan vonzó nagy hassal. – válaszolok, és belebújok a papucsomba. Robert közelebb lép hozzám, és felhúzza a pólóm. Tenyerét alhasamra fekteti, és gyengéden simogatni kezdi.
Anyu nem tudja mit beszél. Ne higgyetek neki. – mosolyog a hasamra nézve, majd felemeli tekintetét, és szemeimbe néz. Az amúgy is hatalmas szerelem, amit eddig éreztem iránta, most valahogy még nagyobbra nő. Már nem Eiffel torony nagyságú … nem. Ma este leginkább a Mount Everestre hasonlít. Hatalmas, és erős. Áhítattal nézek szemeibe, és azt hiszem, pont ugyanezt látom az övéiben. Arcára teszem kezem, és gyengéden megcsókolom.
Annyi szeretlek. – motyogom lehajtott fejjel, és érzem, amint legördülnek a könnycseppek az arcomon
Hé! – mondja, és ujját az állam alá helyezi, hogy rá nézhessek. – Boldognak kellene lenned. Miért sírsz? – kérdezi összevont szemöldökkel
Mert boldog vagyok! – tör ki belőlem a zokogás. – Olyan nagyon boldog vagyok.
Hát téged meg mi lelt? – hallom meg anyu csodálkozó hangját az ajtóból
Hormonok… – legyintett Robert.- Pár hónap múlva elmúlik.
Mi van??? – kérdezi anyu vinnyogó hangon, és belép a szobába. – Milla terhes?
Elhűlve nézek fel Robertre, aki zavarodottan áll karjában tartva. Majd egy fél másodperccel később amolyan, elszóltam magam arckifejezéssel nyugtázza a dolgot. Nevetés tör ki belőlem, és anyu felé fordulok, akinek már könnyben úsznak szemeiben.
Nagymama leszek? – kérdezi sírva, és én határozott bólintással válaszolok neki. - Ó, Jézusom! Ó, Istenkém! – sikítja ujjongva
Kétszeres nagymama! – teszi hozzá Robert nevetve
Anyu másodpercekig fel sem fogja,amit Robert mond, ugyanúgy ugrál örömében. Aztán egy pár perccel később elhallgat, és ránk néz?
Kettő? Ikrek lesznek?- kérdezi halkan
Ikrek? – lép be Balu a szobába, mögötte pedig az öcsém.
Igen. – bólintunk egyszerre Roberttel
Terhes vagy? – kérdezi hitetlenkedve Áron.


A kis szobám, ami évekig csak álmokat dédelgetve látott engem, most egyszerre a csoda helyszínévé vált. Hisz mindannyian az örömtől könnyezve öleltük egymást. Pár éve, még az életben maradásomért imádkoztam minden éjjel az ablak előtt. A ma este sem lesz különb az eddig itt eltöltött estéimnél. Imádkozni fogok, ott az ablakom előtt, de most már nem az én életemért, hanem ezekért a picikért. Két kicsi lényért, akik bennem növekszenek. Akiket Robert adott nekem. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése