2016. november 4., péntek

99. fejezet


Kamilla szemszög: 

Ajtó záródására ébredtem fel. Kávé illat lebegte be a szobát. Amint kidugtam fejem a paplan alól napsugarak tűztek szemeimbe. Morgolódva húztam magamra vissza a paplant, de, akármennyire is szerettem volna vissza aludni, ott motoszkált fejemben a kérdés, vajon, ki hozhatott nekem kávét?
Lustán bújtam ki újra a takaró alól, és magamba szívtam a jellegzetes aromát.
Egy tálcát pillantottam meg a fésülködő asztalon. Vörös rózsacsokor díszítette, és egy boríték állt délcegen a vázának döntve.
Kikászálódtam az ágyból, de úgy fájtak az izmaim, mintha két órán keresztül négyütemű fekvőtámaszt nyomtam volna. Az ágy szélére ültem, és a kezembe vettem a borítékot. Robert kézírása díszítette a kis kártyát. Szép, ékes írással formálta a betűket. Igen, ez ő volt, mindig is adott az ilyen formalitásokra.

Nem szabad mindjárt azt képzelnünk, hogy szándékosan bántott meg bennünket. Egy csupa élet fiatalembertől nem várhatjuk, hogy mindig óvatos legyen és körültekintő. Az embert gyakran csak a hiúsága téveszti meg. „ J. A.

Bocsáss meg szerelmem!
Akárhogy is döntesz, örökké a tiéd!
Robert

Jól estek Robert szavai, és a figyelmessége, mégsem töltött el öröm. Austinnak igaza van, nem szabad azt hinnem, hogy szándékosan bántott Robert, mégsem tudok túl jutni azon, amit tegnap művelt.
A tálcára pillantva apró mosoly húzódott számra. Robert igazán kitett magáért. Tojás, gyümölcs, pirítós, lekvár, szalámi, narancslé, és egy bögre kávé. Mégsem bírtam még csak gondolni sem az ételre. Belekortyoltam a narancslébe, de, vissza is tettem a tálcára, pedig kellemes hűs volt.
Vékony, barack színű ruhát öltöttem magamra, és egy sarut húzva, a kertbe indultam. Lentről jókedvű kacajok, és beszélgetés hangjai szűrődtek fel, de a hátsó kijáraton, csendben elsurrantam. Nem vágytam társaságra. Gondolkodni akartam, és rendezni magamban a dolgokat.
A nap erősen tűzött, amint kiléptem a kellemes hűvös épületből. Kikövezett úton indultam el. A kert maga volt a nyugalom szigete. Cserjékkel, és különféle, színes virágokkal volt végig ültetve a keskeny ösvény, aminek a végén egy hatalmas lilaakácfa állt, róla pedig egy fonott függőfotel lógott. Egy nagy halas tó terült el az akácfával szemben, aminek közepén egy csobogó volt. Beleültem a kipárnázott fotelbe, és hallgattam a környező fákon megbújó madarak csicsergését. Nyugalmat árasztott magából a környezet, mégis sürgető érzés kerített hatalmába.
Egy nap. Ennyi időm van eldönteni, mit teszek. Megbocsátok Robertnek, vagy véget vetek ennek az egésznek. De, akkor mi értelme volt küzdenem ezért a férfiért?
Összébb kuporodtam a függő fotelben, fejem alá tettem az egyik párnát. Képek villantak be a kapcsolatunkról. Amikor hetekre tűnt el, és aztán egyszer csak megjelent az ajtóban, és, azt mondta, " Nekem csak te kellesz. (...) Soha többé nem hagylak magadra"
Emlékszem még, mennyire heves volt csókja, mikor vissza tért, és, hogy mennyire feltüzelte az utána kapott pofon.
"Azt hittem képes vagyok magam távol tartani tőled. Azt hittem, ha azt hiszik, elhagytalak, felhagynak a figyeltetéssel(...) De, egyszerűen képtelen voltam téged elhagyni. "

Aztán Szilveszter éjszaka,amikor majdnem öngyilkos lett. Amikor először mondta ki, hogy szerelmes belém. Mennyire borzalmas, és csodás este volt. Még mindig tisztán csengnek bennem a szavak. Szinte símogat bársonyos hangja.

"Kamilla. Én még nőt, soha nem szerettem így. Embertől nem függtem így egész eddigi életemben. Boldognak akarlak látni. És boldog akarok lenni… veled.  Kamilla, én eddig nem hittem másban csak a pokolban. De, te megismertetted velem a Mennyek országát.(...)Elfogadtál olyannak, amilyen vagyok. Küzdöttél értem, még akkor is, mikor én sem hittem magamban. Pár órája fogadalmat tettem. Megfogadtam, hogy mindig arra fogok törekedni, hogy boldoggá tegyelek téged. Megengeded, hogy ezt életed végéig megtegyem?"

Pár hónapja még reménytelenül szerelmes volt belém. A csillagokat is lehozta volna az égről,csak hogy boldognak lásson... ennyi minden változott volna ? Ilyen gyorsan cserbe hagyta a szíve? 
Könnyek csordultak arcomra, amiket sietősen letöröltem. 
Ó, Robert... ha tudnád mennyire szeretlek! Ha tudnád, mennyi mindent megtennék érted!  Mekkora őrület ez az egész! Mennyi borzalmon mentem keresztül ez alatt a majd egy év alatt. Mégis, őgy érzem nem változtatnék semmin, mert, a legcsodálatosabb érzés volt a karjában elaludni. Megcsókolni őt, amint a napfelkeltét néztük egy-egy csodás szeretkezés után. Jó ég, mennyire vágyom még mindig arra, hogy megérinthessem! Hogy tehette mégis ezt velem? Hogy tehette, mikor elmondása szerint, ő is így érez? Együtt keresztül mentünk a poklon is. A legcsodásabb napnak kellene, hogy legyen a holnapi, mégis, itt őrlődöm ahelyett, hogy a családommal lennék.
Zokogásba tört ki torkom. Nem bírtam tovább elfojtani magamban a csalódottságot. Ennyit a csodás, nyugalmat árasztó környezetről.
Fogalmam sincs arról, mennyi ideig lehettem ilyen állapotba. Egyszerűen csak, egy idő után már nem folytak a könnyek. Összekucorodva morzsolgattam a díszpárna csücskét, és néztem a tavacskát.

Hát itt vagy! – hallottam meg anyu hangját, és egy pillanattal később már a testét is láttam magam előtt. Lustán néztem fel rá, majd felültem. – Te jó ég! Úgy nézel ki, mint, akin átment egy tehervonat.
Úgy is érzem magam, – mormoltam, majd a fotel szélére csúsztam.
Kicsim, már mindenütt kerestelek. Itt van a családod, te meg teljesen eltűnsz. Ezt nem teheted. Nem hagyhatod egyedül Robertet.
Igen, igazad van. – bólintottam
Gyere, Balu is hamarosan megérkezik. Robert sofőrje már a reptéren várja. – mesélte izgatottan anyu, miközben vállamra tette kezét, és noszogatni kezdett. Kelletlenül szisszentem fel, és automatikusan elhúzódtam tőle az éles fájdalom miatt, amit érintése okozott.
Mi a baj? – nézett rám anyu, fürkésző szemekkel.
Semmi. Menjünk.- ráztam meg fejem, és elindultam vissza
Állj meg Milla! – parancsolt rám anyu, és elkapta kezem. Elhúzta vállamat fedő anyagot, majd azonnal maga felé fordított.
Robert tette ezt? Megvert? – kérdezte anyu kétségbeesetten
Nem anyu. Soha nem bántana. – ráztam meg fejem
Akkor mégis mi történt? Tegnap még minden rendben volt, mégis mi történt az éjjel, amitől így nézel ki?

Szemeimből újra könnyek kezdtek el folyni, amint felelevenítettem a tegnap esti történteket. Robert egy másik nővel volt. Még, ha nem is feküdtek le egymással, úgy érzem megcsalt. Anyuval a tó szélére ültünk. Figyelmesen hallgatta végig ,amit meséltem neki, de, amint a baleset részéhez érkeztem teljesen kiakadt. A korábbi rezzenéstelen arc, dühösséget árasztott magából.

Te normális vagy Milla? – sziszegte dühösen. – Felfogtad, mit tettél?
Tudom anyu. – sütöttem le szemeim bánkódva
Mi nem erre tanítottunk apáddal! Hogy futhatsz el, csak így? Szó nélkül.... az öcséd tudott róla? – nézett rám dühösen
Miért kérdezed?
Csak, mert Robert képe erőteljesen fel van dagadva. Áron keze pedig be van kötve, és egész nap úgy viselkedik, mint valami mérgezett egér.
Te jó ég! Szegény. – mormoltam
Robert, vagy Áron?
Áron, természetesen. Robert megérdemelte, amit kapott. – válaszoltam összeszorított fogakkal
Az nem kétséges. – bólintott anyu. – Én mégis sajnálom őt is.
Te meg kinek a pártján állsz anyu? – néztem rá dühösen
Természetesen a tiéden Milla. Mégis úgy érzem, Robert jobban szenved, mint te. És, most nem a képére gondolok.
Hát ez szép! – ráztam meg fejem dühösen
Mit akarsz csinálni? Lemondod az esküvőt? – nézett rám kutakodó tekintettel anyu
Nem tudom. – sóhajtottam. – Annyira szeretem, hogy még lélegeznem is nehéz , ha nincs velem. Még sem tudok túl jutni azon, amit tett.
Meséltem már, hogy apád mennyire be volt ijedve az esküvőnk napján? – kuncogta el magát anyu
Nem, még sosem. – ráztam meg fejem, és érdeklődve néztem rá
Írt nekem egy búcsú levelet, és megszökött az éjszaka közepén. Nem tudtam róla. A koszorús lányaim találtak rá a levélre. Elmondásuk szerint egész éjjel keresték. Végig járták Budapest összes kocsmáját, felhívták a barátokat, hotelokat. Végül egy motelszobába találtak rá, az esküvőnk napján, teljesen elázva,
Apu? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. – Az nem lehet. – ráztam meg fejem.
De, így volt. – kuncogott anyu – Teljesen bepánikolt. Megijedt, az esküvő gondolatától, és a kötelezettségtől. Végül aztán vissza jött a lányokkal, és az oltár előtt találkoztunk. – rántotta meg vállait mosolyogva.
Evvel most arra akarsz célozni, hogy csak úgy el kellene felejtenem az egészet, és boldogan hozzámenni Roberthez?
Milla, én csak azt mondom, hogy ti ketten egymás nélkül nem vagytok egészek. Ha mozdulsz, ő is mozdul. A gondolataitok egyek. Olyanok vagytok mint a Jin és a Jang. Nem létezik egyik a másik nélkül.
De, nem irányíthat mindent ez a felfogás anyu. Nem alapozhatunk mindent a szerelemre!
De igen kicsim. – bólintott anyu. – Nézd csak meg mi lett velem és apáddal. Én mérlegeltem, és az észérvek mellett döntöttem, még úgy is, hogy megszakadt a szívem... és nézz csak rám.
De...hisz boldog vagy Balu mellett... – néztem rá elcsodálkozva. Anyu alsó ajkába harapott, és mélyet lélegzett. Könnyek csillogtak szemeibe, amitől a szívem szakadt meg.
Ne hagyd elmenni a szerelmet, egy buta lépés miatt.
Ó, anyu! – öleltem meg szorosan őt. – Annyira szeretlek. – súgtam oda neki
Én is szeretlek, kicsim.
Halk torokkőszőrülés szakított félbe minket. Robert állt mögöttünk pár méterrel arrébb, kezében virágcsokor. Világoskék rövid ujjú inget, és fehér térdig érő nadrágot viselt. Hevesen kezdett kalimpálni szívem, amint megpillantottam. Épp úgy, ahogy az első napjainkban, heteinkben.
Robert szindróma, ahogy mindig is neveztem akkoriban. Kétségkívül meg feledkeztem a dologról, de most újra felütötte fejét. Robert arca valóban fel volt kissé duzzadva, de anyu elmondása szerint vészesebbre számítottam. Vajon Áron keze milyen állapotban lehet? Sosem gondoltam volna, hogy valaha is így kiáll majd értem. Kellemes melegség öntött el ,amint öcsémre gondoltam.
Bocsássatok meg a zavarásért, de Elza néni már mindenhol keres Márta.
Ó, valóban. A varrás minták! – pattant fel anyu mellőlem, majd kezet nyújtott, és egem is fel segített. Anyu, arcon puszilt, és a hajam kezdte el rendezgetni. – Ne légy hozzá túl szigorú. – súgta oda, majd elindult, és Robert mellé érve még megdicsérte a csokrot. Egyedül maradtunk a kertben. Robert, és én.
Hogy érzed magad? – kérdezte alig hallható hangon
Meg vagyok. – bólintottam
Gyere, szeretnélek elvinni valahova.
Vonakodva tettem meg az első lépéseket felé. Kellemes illatot árasztott magából, amit mélyen magamba szívtam, amint mellé értem. – Erre. – mutatott egy számomra ismeretlen út felé. Robert átlépte a beültetett kis cserjéket, és átbújt a mögöttük terebélyesedő gömbfa lombjai közt. – Vigyázz, óvatosan. – mormolta, és kezét nyújtotta. Felnéztem rá, és szinte csiklandozó áramszikrákat éreztem, amint bele helyeztem tenyerem, tenyerébe. Össze rándult gyomrom, a szívem pedig még hevesebben vert...már, ha ez lehetséges volna.
Mohával benőtt lépcsőkön mentünk le, ami egy kis patak mellett húzódott egy darabig. Hosszú lépcsősor volt, és úgy tűnt, egy másik világba vezet. A fű élénk zöld volt, és dús. Fák lombjai ölelkeztek össze a patak mindkét oldalűról. Olyan volt, mint egy hatalmas baldachin. Nap fényei nehezen szűrődtek át dús lombkoronájukon.
Ez csoda szép. – álltam meg az egyik lépcsőfokon, elámulva.
Gyere, mindjárt leérünk.- nyújtotta kezét Robert, amit nem olyan rég elengedtem
A bűvkörébe vonzott a táj. Levettem a sarum, amint ráléptünk a fűre. Kellemes puha volt, kissé hűs érzetű, de kellemes.
Nehéz elhinni, hogy ez természetes úton jött létre. – néztem a mellettünk csörgedező patakot, ami olyan tiszta volt, hogy a lapos, kerek kavicsok látszódtak az alján. Ó, és mennyi szitakötő repkedett körülöttünk, gyönyörű élénk színűek voltak.
Pedig hidd el, nem avatkozott bele emberi kéz. Az egyetlen dolog, amit ember épített ez a fal, mellettünk., meg persze a lépcső. – mosolygott rám Robert. – Az ott egy régi malom volt, még az 1800-as évekből. Mára már csak az alapok vannak meg sajnos. Gyerekkorunkban sokat játszottunk itt.

A patak egyre távolabb került az ösvénytől, amin sétáltunk, de, amint követtem szememmel a medrét, úgy láttam a halas tavat táplálhatja az egyik ága.
A tisztásra érve, bekanyarodtunk. Hatalmas kőkerítés egy régi fa ajtót rejtett, aminek nagy míves fémkilincse volt. Egy újabb kis kertbe léptünk be, bár, jobban megnézve inkább egy nyitott tetejű szentély volt. Egy Mária szobor állt középen, alatta pedig egy sírkő. Thomas Pattinson névvel.

" Ne állj síromnál, nem vagyok ott.
Nem alszom.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.
Én vagyok a gyémántcsillogás a havon
Én vagyok a napfény az érett gabonán
Én vagyok a szelíd őszi eső.
Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,
ott vagyok minden hangban veled,
a csendesen köröző madár szavában.
De, én vagyok a csillag is amely rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál,
Nem vagyok ott.
Nem haltam meg. "

Thomas....- csuklott el hangom, és éreztem könnyek gyűlnek szemeimbe
Szia öcskös. – mormolta Robert, majd leguggolt a sír elé, és beletette a várakozó vázába a friss virágokat.- Végre elhoztam Kamillát. Ugye milyen gyönyörű?
Nem tudom mit mondjak. – súgtam magam elé a szavakat, miközben a Robert által elmesélt történet elevenedett meg fejemben.
Sosem volt itt senki a családunkon kívül. Még...még Veronika sem. – szólalt meg Robert, miközben szemeit végig a szépen megmunkált síron felejtette
Köszönöm, hogy elhoztál. – súgtam oda neki, és megfogtam kezét.
Szeretlek. – nézett rám gyötrődő tekintettel.

Hosszú percekig álltunk még Thomas sírjánál, ami rádöbbentett, mennyire múló az emberi lét. Emlékeket mesélt Robert, a gyerekkori kalandozásaikról, és arról a helyről, ahol épp álltunk. Megdöbbentő nyíltsággal beszélt pajtásáról, aki egyben az öccse is volt, majd egy idő után elhalkult, és csak a sírt nézte. Megszorította a kezem, és rám pillantott. Robert közelebb húzott magához, és lassan közeledett felém.

Meg akarlak csókolni. – súgta ajkaimnak, majd, amint látta, hogy nem húzódom el tőle, tenyerét arcomra helyezte, és gyengéden megcsókolt.