2016. október 23., vasárnap

98. fejezet

Robert szemszög: 


Rossz érzésem volt. Mintha elvesztettem volna magamból egy darabot. Furcsa kaparászó érzés emlékeztetett folyton, hogy valami nincs rendben. Annyit tudtam csak, hogy Kamilla zaklatottan ment el, és, hogy őrült módján tud vezetni...és ez az idő, cseppet sem könnyít a dolgokon. Baja eshetett. Csak ezen kattogott az agyam, hogy baja esett. Túlságosan is feldúlt volt, ahhoz, hogy ésszerűen tudjon dönteni, és lehúzódva megvárja, míg elmegy ez az átkozott vihar. Rossz ómen, kurva rossz ómen. Még, ha nem is hiszek benne.
Mekkora egy pöcs vagyok! Egy kibaszott nagy pöcs!
Azt gondoltam, szilárd vagyok, megrendíthetetlen minden döntés ,amit hozok. Mike-nak mégis sikerült a bőröm alá férkőznie, és megingatni azt a csodát, amit birtokoltam.
Mégis  mi lesz velem, nélküle? Mihez kezdek, miután azt mondja vége mindennek? Egyedül kell folytatnom az életem. Mihez kezdek majd? Vissza térek a régi életemhez? A maffiához? Újra kegyetlenné válok majd? Újra csak a pénzért élek majd? Még csak gondolni sem akarok rá, de, a zsebembe lévő jegygyűrűre gondolván , minden reményem oda lett.
Szeretem őt, annyira szeretem, hisz a világon nem szerettem senkit annyira, mint őt. Akiért képes voltam feladni az életem, szembe szállni apámmal,és az egész maffiával. Lemondani a szokásaimról, az életvitelemről. Szembe szállni egy régi baráttal. Újra, és újra az életem kockáztatni érte, a boldogságunkért. Soha ,senkiért nem tettem meg, még csak hasonló dolgot sem. Kell nekem, akarom őt, mert még lélegeznem is nehéz most nélküle. Fojtogató a hiánya. Törölni kezdtem a szélvédőt, és bekapcsoltam a fűtést, hogy leszáradjon a pára az ablakról. Hatalmas dörgések, és ijesztő villámok nehezítették a vezetést, de, tövig nyomtam a pedált. Meg akartam őt találni, minél hamarabb. Tudni akartam, hogy jól van. Magamhoz szorítani, a bőröm a bőréhez érinteni, de olyan távolinak tűnt mindez.
Furcsállva kerestem az autókat az úton, de, az idő mindent megmagyarázott. Éjjel két óra tíz perc volt, és hatalmas vihar, ki akarna ilyenkor vezetni?  Holnapra már jó időnk lesz, könnyedén fel tudjuk helyezni a díszeket... vagyis remélem, hogy lesz módom rá, hogy magam segédkezhessem az előkészületekben.
Csak találjam meg őt, és ne legyen semmi baja!

Másfél órányi vezetés után egy autó alakját fedeztem fel az útról lesodródva, egy fának csapódva. A Ford volt az. Gyomorütésként hatolt belém a felismerés. Ha tehettem volna, még gyorsabban nyomtam volna a gázpedált, ha tudtam volna gyorsabban futni, megtettem volna... akármit megtettem volna, csak  hogy hamarabb odaérhessek hozzá.
Kamilla, én kicsi Kamillám! Mit tettem veled?
Szinte kiugrottam az autóból, amint elég közel értem a Fordhoz, ami átszakította a szalagkorlátot. Az autó fénye elveszett a sötétben, orra tompán fúródott a fának. Zsebembe nyúltam, miközben az autóhoz szaladtam, és előhúztam a mobilom. 911-et tárcsáztam, és mentőt hívtam.

Kamilla! Kamilla!- ordítottam nevét, de kétségbeesett kiáltásomra csak az eső halk kopogása volt válasz

Feltéptem a Ford vezetőülés felőli ajtaját. Kamilla ájultan feküdt a légzsákon. Zsebembe nyúltam a kulcsaimért, és a zsákba vágtam az egyiket, ami halk puffanással lyukadt ki, és neki állt leereszteni. Átnyúltam Kamillán, és kikapcsoltam az övét, majd finoman a karomba vettem. Remegett a testem. Képtelen voltam eldönteni, hogy az eső miatt, vagy az idegesség miatt...lényegtelen, nem én voltam a fontos.
Az út széléhez vittem, és lefektettem. Külsérelmi nyomokat keresetem, de nem láttam rajta, igaz a Rolls Roys csak némi fényt adott.

Itt vagyok bébi. Nézz rám, Kamilla! – szólítottam meg remegő hangon. – Bébi, kérlek. Kérlek, annyira szeretlek. – mormoltam, miközben magamhoz öleltem.- Annyira sajnálom, bocsáss meg nekem, kérlek.

Egy örökké valóságnak tűnt, míg végül kinyitotta szemeit. Átázott szatén pizsamája alatt, bőre apró pöttyöcskékbe húzódott össze. Mennyire szerettem ilyenkor cirógatni őt. Imádtam, amint egy pillanat alatt libabőrössé vált érintésemtől.

Fázom. – hallottam meg végre, vékonyka, remegő hangját
Kamilla. – nyögtem elgyötörten nevét, és megcsókoltam homlokát. – Bocsáss meg nekem. Bocsáss meg szerelmem.
 Remegett minden porcikám, ahogy őt öleltem. A hideg esőcseppek könyörtelenül zúdultak testünkre, miközben villámok, adtak esélyt arra, hogy egy-egy pillanatra láthassam őt. Sápadt arcát mellkasomhoz szorította, és ázott ruhámba kapaszkodva vacogott.
Mit akartál tenni? Ugye, nem...
Szirénák hangjai hagyatták velem félbe a mondatot, de, a perc, amiben az a kínzó gondolat futott végig bennem, valahogy megragadt a pillanatban. Mintha nem akart volna elmúlni az a momentum, és újra, s újra felsejlik bennem a felismerés... Kamilla öngyilkos akart lenni.
 A vér is megfagyott bennem. Lesokkoltam a tudattól, hogy ez nem biztos, hogy baleset volt. Merevvé váltam, akár egy hulla, és görcsösen szorítottam magamhoz. Úgy szakították ki a karjaim közül a mentősök, hogy aztán ágyra tegyék, és a mentőautóba tolják.
Ide figyeljen! – ütötte meg vállam az egyik mentős férfi
Igen, itt vagyok. – válaszoltam, és a mentősre néztem egy pillanatra, mégis folyton vissza- visszatértem Kamillához. Soha többé nem akarom őt így látni. Fogadalmat tettem neki, ígéretemet adtam az apjának is, hogy boldoggá teszem, és most újra mentőautóban kötött ki. Hányszor juttatom kórházba még? Hányszor sodrom veszélybe, az önkényes viselkedésem miatt? Mégis, nélküle... képtelen vagyok elképzelni a létezés bármely formáját. Túl önző vagyok hozzá. Nem tudom elengedni.
Igen, a vőlegénye vagyok. – bólintok, és beszállok az autóba Kamilla mellé.
Nem találtuk semmit a hölgynél, igazolvány, vagy....
Mire van szükségük?- néztem érdeklődve a szintén ázó mentőst
- A társadalombiztosítási száma., személyigazolvány száma..
Bele telt vagy negyed órába, mire elsoroltam mindent, amit Kamilláról tudok. Milyen adalékanyagra allergiás. Mi a vércsoportja. Milyen gyógyszereket szedett. Születésnapját, lakcímét, tb, és adó számát. Mindeközben végig szorítottam a kezét. Kamilla pedig csak feküdt. Szemei ugyan nyitva voltak, mégsem reagált arra, hogy a kezét szorongatom. Nem válaszolt egyetlen kérdésre sem. Sokkos állapotba került. Mellkasára tappancsokat tettek, amik aztán összhangba kerültek a géppel, és hangot adott szívverésének egyenletes dobogásáról.
Hosszú ideig vártam egyedül az alig megvilágított folyosón. Ronda árnyak verték tanyájukat mellém, amiket, a néha meg-meg villanó neon űzött el kis időre. Csendes volt minden. És üres…. ijesztően üres. Sms-t írtam Áronnak, és Peternek, de, a majd két órás várakozás idő alatt eltörpült az a két perc. És, ez a hosszú idő kezdte kikezdeni az elmém. Megannyi elmélet futott végig bennem, amik magyarázatot adhattak a balesetre. Peternek meghagytam, hogy tudjon meg mindent, a rendőri helyszínelésről, és értesítsen, amint megtud valamit, de ennél többet most nem tehettem.
Megszáradt a ruhám, mire találkoztam egy nővérrel. Bizakodó tekintetem meresztettem rá, ami meghozta a sikert, végre valaki hozzám szólt, és mondott valami reménytelit.
Kamilla Pintér. – nyögtem ki nevét, mire a nővér elmosolyodott
Bemehet hozzá, nyugodjon meg. – tette kezemre kezét. – A vizsgálóban van.- intett háta mögé. – Mindannyian jól vannak.

Remegő gyomorral mentem be a szobába, amint a nővér ott hagyott. Hogy értette az utolsó mondatát? És, bár, nagyon érdekelt a dolog, minden kiment a fejemből, amint végre megláttam. Kamilla köpenybe ült az ágyon, és az orvossal beszélt .
Szeretném, ha ez kettőnk között maradna. – súgta oda az orvosnak
Nem értek egyet önnel, de, rendben. – bólintott az orvos. – Megyek, elkészítem a zárójelentést.- dühös pillantással néztem az orvosra, és megpróbáltam leolvasni az arcáról valamit, abból, amit az imént sikerült elcsípnem. De semmi. Az orvos fapofával bólintott rám, majd kiment a szobából.
Jól vagy? – nyögtem ki az első kérdést, ami az eszembe jutott.
Igen. – bólintott Kamilla. – Ide adnád a ruháimat?
Bent kellene maradnod, megfigyelésre. – válaszoltam értetlenül, mire Kamilla némán megrázta fejét
Jól vagyok, csak pár zúzódás.- legyintett, majd felállt, hogy a ruháiért menjen.
Beszélnünk kell. – nyeltem szárazon, miközben megfogtam kezét, és a gyűrűs ujját simogattam, amin nem volt rajta a jegygyűrű. Fájdalom hasított a gyomromba, a felismerésre...Kamilla már nem akar a feleségem lenni.
Rendben. – bólintott halkan, és vissza ült az ágyra
Mi történt az úton? Lesodródott a kocsi, vagy... – mély lélegzetet vettem, hogy fel tudjam tenni a kérdést, ami már órák óta sakkban tartott. – te, te, ártani akartál magadnak?
Micsoda? Nem, soha! – válaszolt meglepve, amitől, mintha mázsás súlyt emeltek volna le vállamról, fellélegeztem. – Egy villám csapott le az autó mellé, és nem tudtam megtartani a kocsit.
Istenem! Ha bármi bajod esett volna, én...
Nem történt bajom, Robert. – rázta meg fejét, és lesütötte szemeit
Ostobaságot tettél, ugye tudod? – sziszegtem a fájdalomtól a szavakat
Egy percet sem akartam abban a házban tölteni. – mormolta, de nem nézett rám. Tipródtam, és elszámoltam háromig, hogy nyugodtabb hangon beszélhessek vele.
El kell neked mondanom valamit, az estével kapcsolatban. – nyeltem szárazon, amint Kamilla rám pillantott. Tudom, hogy várta már a választ. Tudom, hogy órák óta azon agyal mi miatt fordultam így ki magamból.
Megcsaltál? – kérdezte meg újra remegő, alig hallható hangján
Nem feküdtem le senkivel, de, azt hiszem, nem csak ez számít megcsalásnak.
Kamilla figyelmesen hallgatta végig mindazt, amit már órák óta próbálok megfogalmazni magamban. Azt hiszem, még magamnak sem vallottam be, mit is jelent ez a lépés.
Igen, rohadt nagy lépés  a nagy puncifaló Robert Pattinsonnak, aki előtt a világ a lábai előtt hevert. Aki, minden nap új nővel bújt ágyba, utasította rendre, uralkodott felettük. Mindez Kamillával megszűnt létezni. És, azt hittem, valahol legbelül, ez hiányzik nekem, hogy akarom a régi életem, de, rájöttem, hogy nem. Kamillával teljes az életem, nélküle élni... nem érdemes. Nélküle még csak levegőt venni sem célszerű. Minek is, mikor minden egyes pillanatom hiányában, kínzó fájdalom. Kész lennék véget vetni az életemnek... nélküle tudom, nem talál rám többé a boldogság. Éveket vesztegettem el, úgy, hogy azt hittem a könyörtelenség, a másokon való ítélkezés kielégíti a bennem lévő űrt. De, az egyetlen gyógymód az én romlott lelkemnek, benne rejlik. A mosolyába, az illatába, a kedvességébe, az egész lényében.
Kamilla lehunyta szemeit, amint a történet végére értem. Ujjait tördelte, és ajkait harapdálta. Percekig csak hallgatott, míg engem majd megevett a fene. Hallani akartam valamit. Megtudni végre az ítéletem. Így viszont csak tépelődtem. 
Mondj valamit, kérlek. – fogtam meg mozgó ujjacskáit 
Megértelek. – mormolta, és alsó ajkába harapott. 
Ez meg mit jelentsen? – néztem fel rá, és igyekeztem hosszú haja között megtalálni szemeit
Igazad volt, amikor kiborultál. Megértelek. De, nem tudok túljutni azon, ami történt az éjszaka. – remegett meg hangja, majd felállt, és a ruháiért nyúlt. Elfordult tőlem. Belebújt szatén nadrágjába, és  spagettipántos felsőjébe.  Több helyen lila foltok éktelenkedtek, néhol, felhorzsolt volt bőre. El kellett vetnem a pillantásom, nem bírtam látni így. Beleborzongtam, a tudatba, hogy hajszál híján meghalt.
Akkor...vége? – kérdeztem úgy, mintha valaki épp próbálná kiszorítani belőlem a levegőt
Adj nekem időt.  Az esküvő napjára tudni fogom a választ. 

Némán ültünk az autóban. Sötétség telepedett közénk, mint valami láthatatlan fal. Láttam Kamillán, a meglepődést, amint meglátta a kocsit, a kórház előtt, de nem kérdezett semmit, és azóta sem szólalt meg. Pedig, én azonnali választ akartam, mégpedig azt, hogy megbocsájt. De tudtam, az akaratosságommal, csak eltaszítanám magamtól. Vissza akartam kapni őt, és, ha csak szemernyi esélyem is van arra, hogy újra az enyém legyen, küzdeni fogok érte, vagy várni. Akármit, amit csak akar. Az övé vagyok. A rabja vagyok. Birtokolja a lényem, minden sejtjét. Esküvő ide vagy oda, én teljesen az övé vagyok.
Égetett a vágy, hogy megérintsem őt. Ki akartam simítani az arcát eltakaró tincset, de, még csak felemelni sem mertem a kezem. Vonzott. Úgy, mintha csak egy hatalmas fénygömb volna. Pokoli volt ellenállnom.
Szorítanom kellett a kormányt, míg haza nem értünk. Hajnalodott, már látni lehetett a nap sugarait, amik gyönyörű borostyánszínükkel pompáztatták az égboltot.
Kamilla combjára terelődött figyelmem, amint levettem a gyújtást. Összeszorított combjai között fogta a zárójelentést, és a választ arra, amit az orvossal pusmogott.
Elolvashatom?
Igen. De, nem most. – válaszolta szárazon, és markába gyűrve a papírt, kiszállt a kocsiból
Szükségem lesz a gyűrűre…mormolta halkan, amitől még a szívem is hevesebben dobogott- hogy fenntartásuk a látszatot.tette hozzá, amint meglátta reményteli arcom
Rendben.bólintottam, és előhalásztam zsebemből a karikagyűrűt. Megfogtam az ujját, és ráhúztam a gyűrűt.Szeretlek.

Ebben most nem vagyok olyan biztos.mormolta, és kelletlenül elhúzta az ujját, majd faképnél hagyott 

2016. október 16., vasárnap

97 fejezet

- Na gyere, ágyba duglak. - kuncogtam Robertre, majd kisimítottam arcából egy tincset.
- Én még nem akarok aludni. Ígértem neked valamit, mielőtt elmentem. - vigyorog rám, miközben az alkoholtól bódult, csillogó szemeit rám meresztette
- Pihenned kell, holnap érkezik a családod, nem lesz az sem egyszerű menet. - mosolyogtam rá, és a szoba felé vontam továbbra is. A majd egy évnyi együttlétünk során eddig még sosem volt olyan pillanat, hogy ne kívántam volna Roberttel a szexet, most mégis, a cigarettától savanyú , és az alkoholtól egyszerre édeskés leheletétől , most inkább kaptam hányingert, mint kedvet a szeretkezéshez. Robert magához húzott, és szorító ölelésbe kezdett.
- Könnyen kijózanodom, ne aggódj emiatt. Gyere, csókolj meg! Annyira kívánlak. - hörögte ajkaimnak, és rám nyomta száját.
- Ne, büdös vagy Robert. - toltam el magamtól nyávogva
- Ne finnyáskodj már! - markolt bele fenekembe, és a nyakam kezdte el csókolgatni.
- Robert, értsd meg! Nem akarok veled most lefeküdni! - ellenkeztem továbbra is,de mind hiába.
- A feleségem leszel, kötelességed eleget tenni az akaratomnak. - morogta, és továbbra sem hagyta abba a markolászást. Dühös lettem. Mégis, mit képzel? Nem az ágyasa leszek, akit akkor fektet meg ,amikor csak kedve szottyan rá.
- Jól mondtad Robert, a feleséged leszek, és egyenlő társad! És, mint egyenlő fél, ebben a kapcsolatban, jogom van eldönteni, le akarok e veled feküdni, vagy sem. És, én most úgy döntöttem, hogy nem akarok! Eressz el! - válaszoltam határozottan, és igyekeztem kiszabadulni öleléséből. Amint sikerült eltávolodnom tőle, láttam, mennyire ködös a tekintete. Az arca dühössé vált,és egyszerre fröcsögni kezdte a szavakat, undorral, megvetéssel a szemében.
- Van fogalmad arról, mint mentem ma keresztül? Kiéhezett vagyok Kamilla! Napok óta, nem adod meg nekem, ami a lét elemem. Nekem kell a szex! - morogta, miközben teste remegni kezdett.
- Sajnálom, ebbe bele sem gondoltam. - ráztam meg fejem, és ebben a pillanatban együtt tudtam érezni vele
- Sajnálod? És, ennyivel el van intézve? Mosolyogva elküldesz  , avval a szöveggel, hogy megbízol bennem, úgy, hogy napok óta nem adtál nekem semmit ! - Robert arca megfeszült, szemei rám merevedtek, miközben arcát, a kinti villámok világították meg egy-egy másodpercre. Félelmetes volt, horrorisztikus.
- Mi történt a legénybúcsún Robert? - kérdeztem remegő hangon. A gyomrom erősen összerándult, attól, amit mondott, és kétely kezdte felütni fejét a gondolataim között.
- Mike-nak igaza volt. Én nem ez vagyok Kamilla! Bele kényszerítettél ebbe a kurva monogámiába! - morogta. - Nekem jár a szex! És, ami jár, azt megszerzem, akár erőszakkal is! - nézett rám ködös tekintettel
- Mi történt a legénybúcsún Robert? - kérdeztem újra, és végre feltettem a kérdést, amitől úgy lüktet a gyomrom. - Megcsaltál?
- Érdekel, mi? - nevette el magát, majd, egy pillanattal később elkomorult az arca, és , amint oldalra fordult, bele ürítette gyomra tartalmát a mellett álló Cloisonné vázába.
Elszörnyedve néztem őt, és  nem ismertem rá a vőlegényemre. Ki ez a férfi? Mi történt vele, az éjjel? Farzsebére pillantottam, ami szembeötlően dudorodott fenekén. Odaléptem hozzá, és kihúztam a benne lévő anyagot. Női fehérneműk voltak. Visszagyűrtem zsebébe őket, és mellékeltem a jegygyűrűt,amit azonnal lehúztam ujjamról.
Undorodtam mindentől,aminek Roberthez köze volt. Fojtogatóvá vált, még csak itt lennem is.
Lerohantam a lépcsőn, és a közeledő férfi hangok sem tántorítottak el attól a szándékomtól, hogy el hagyjam ezt a házat, és vele együtt Robertet. Áron lépett be elsőként a hatalmas Douglas fenyőből készült ajtón.
- Add a kocsi kulcsát!- parancsoltam rá
- Milla, mi a baj? Mi történt? - nézett rám elhűlve
- Add a kulcsot Áron! Most!
- De, mi lesz a díszekkel? Robert azt mondta, holnap egyre legyek itt velük, hogy időben el tudja kezdeni az esküvőszervezővel a helyszínt feldíszíteni.
- Nem lesz szükség rá, Áron! Elmarad az esküvő! Küldj haza mindenkit ! - kaptam ki a kulcsot a kezéből, és odébb léptem, hogy kiszabadulhassak végre ebből a házból.
- Mit beszélsz? - kérdezte a velem szemben álló Mike, aki pont akkor lépett be az ajtón, mikor kezembe vettem a kulcsot.
- Remélem , büszke vagy magadra! Igazi, jó barát vagy!  - sziszegtem dühösen, majd félre löktem, és a garázshoz szaladtam.
- Mindjárt itt a vihar Milla, ne indulj el. - szóltak utánam a fiúk, de, rájuk sem hederítettem

Még a viharban is jobb leragadni, mint egy térben lenni Robert Pattinsonnal. Haza megyek! Nem érdekel hány órát kell vezetnem, otthon akarom tudni magam. Elmerülni apu hatalmas kádjában, és tisztázni a gondolataimat. Legutóbb, mikor ezt tettem, Robert rántott fel a vízből, és szorosan magához ölelt. Most nem fog. Most nem fog utánam jönni, mert tudom, a lelke mélyén ezt akarta. De, akkor miért vittük ezt tovább? Miért nem mondta azt, hogy ez neki túl sok? Miért hitegetett ennyi ideig? Nem lett volna egyszerűbb elmondania,mit érez? Hisz,mindig ezt kértem tőle... őszinteséget.
Dühödten fordultam fel az I 80-as útra. Az autó könnyen gyorsult fel 150-re , és, magabiztosan suhant a vizes aszfalton. Kevesen voltak az úton, csak pár autó ment előttem,miközben kerekükkel szélvédőmre csapták a vizet. Szorgosan járt a szélvédő lapátja, ami az autóra zúduló vizet takarította el. Fura, észre sem vettem,mikor kezdett el esni az eső. Mintha az agyam robotpilóta üzemmódba kapcsolt volna. Teljesen elmerültem a gondolataimba, és,szinte önmaguktól mozogtak a végtagjaim. Külön váltak az agyamtól,olybá tűnik, érezték,hogy most képtelen volnék normálisan odafigyelni a vezetésre.
Folyton Robert mondata járt a fejemben. Bele kényszerítettem ebbe a monogám kapcsolatba. Hisz tudta mit vállal, ha velem össze jön. Tudta,mire van nekem szükségem. Akármikor kiléphetett volna ebből a kapcsolatból, mégsem tette. De, miért nem? Miért mondta minden átkozott nap,hogy szeret? Miért szervezte meg az esküvőt, és miért hozatta ide a családomat, ha nem volt boldog? 
Patakokban törtek elő könnyeim, amit ez idáig féken tartottam. Még bele gondolni is szörnyű, abba, hogy pár órája még mekkora felhőtlen boldogságban úsztam, és, most összetörve nyomom a gázpedált,hogy elmeneküljek, életem szerelme elől, aki nagy valószínűséggel megcsalt az esküvőnk előtt. Ostoba voltam, hogy elhittem, megváltozhat egy ilyen nőfaló ember. Annyi mindenen keresztül mentünk. Annyi sok rossz ,és csodálatos dolog van a hátunk mögött,és most így lesz vége? 
Ostoba, ostoba lány! Mégis mit képzeltem, hogy megkaphatok egy ilyen férfit? Annyira hülye voltam,hogy elhittem, érdemes vagyok a szerelemre. Ujjaimmal törölgettem arcomra csordogáló,sós kis folyamot, mikor egy hatalmas csattanás rázta meg az autót. Sikoltva igyekeztem megtartani az autót, de elvesztettem az uralmam felette. 

Robert szemszög:

Tompa, veszekedő hangok szűrődtek be a folyosóról, de a rám zúduló víztől nem sok mindent hallottam. Remegtem a hideg víztől, de legalább kezdtem kitisztulni tőle. Ólomsúlyként húztak végtagjaim,és a fejem. Fáradt voltam, alvásra vágytam csupán. Ruhám fojtogatóan tapadt rám, cipőmben pedig állt a víz. Közelebb értek hozzám a hangok, amiket az imént még odakintről hallottam meg. Kicsapódott a kabin ajtaja, és egy kéz rántott ki onnan. Áron volt az. Megmarkolta a gallérom, és
olyan szorosan fogott,hogy szinte fojtogatott. Ordibált velem, még sem tudtam kivenni egy értelmes mosndatot sem abból,amit fél centire az arcomtól szajkózott.  Mike nyugtatni próbálta, de, láthatóan nem érdekelte, olyannyira , hogy a következő pillanatban egy hatalmas öklöst kaptam tőle. Egy pillanatig nem éreztem, ütése erejét.A földre rogytam. Zsongott a fejem,és csengett a fülem. Áron tarkón ragadott, és felállásra kényszerített.
-         Mit műveltél vele? Halljam! – morogta, és szinte habzott a szája
-         Kivel? Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül
-         Hát Millával, te gyökér! – taszajtott rajtam egyet
-         Hé, fogd vissza magad. – figyelmeztette Mike, és, amint rá néztem, láttam, hogy ő is le lett már kezelve. – Robert, Milla lefújta az esküvőt, és elrohant. Elvitte a Fordot. Mi történt, összevesztetek? – beszélt hozzám Mike, mintha egy két éves gyerek volnék.
-         Nem…nem emlékszem. – mormoltam, miközben próbáltam felidézni magamban az elmúlt órák történéseit.
-         Ez, mi? He? – kérdezte dühösen Áron, miközben a női bugyikat mutogatta, amit a zsebemből húzott elő. – Megcsaltad? Lefeküdtél az egyik kis lotyóval, ez volt a harmadik próba, te rohadék? – acsarkodott rám Áron
-         Beszéltem Bekivel, nem feküdtek le! Elhozta a bugyiját ennyi. Milla, ezt valószínűleg félre értette, és berágott. – felelte Mike egyszerűen. Áron a zuhanyfülkének nyomott, és a gallérom szorongatta
-         Ha valami baja esik, megöllek. – mormogta Áron.
Kétségbe esetten kutattam a fejemben, de semmi nem indult be, egészen addig, míg megláttam a földön heverő jegygyűrűt.
Eltoltam magamtól Áront, és lehajoltam a karikagyűrűért. Villanásszerűen jöttek vissza az emlékek arról,amit mondtam neki. Mindent tönkre tettem, egy bepánikolt pillanat miatt. Csettintésre kitisztult a fejem, és végre tudtam mit akarok. Megtalálni Kamillát.
-         Hogy engedhettétek el ilyen időben? – néztem rájuk vádlón, még úgy is,hogy tudtam, az,hogy Kamilla elment, az én hibám
-         Te tehetsz az egészről Pattinson! – mordult rám Áron, és felém indult, hogy még egyet bemosson
-         Evvel nem megyünk semmire. Találjuk meg Millát! Gondolkodjunk, hova mehetett.
-         Nincs a környéken ismerős. Hotelbe mehetett? – néztem tanácstalanul a fiúkra
-         Pizsamába volt, nem vitt magával semmit. – rázta meg fejét Áron
-         Akkor talán haza ment. - vetette fel az ötletet Mike
-         Kizárt, majd 8 óra az út New Yorkba. Mit mondtál,hogy a Forddal ment? – néztem rá remény telve Áronra, és abban a pillanatban szinte szuggeráltam, hogy igent mondjon
-         Igen.
-         Van GPS jelem. – mormoltam,és azonnal a laptopom elé vetettem magam,hogy rákeressek a térképen. A két férfi izgulva vettek körbe,és ők is a képernyőre meredtek. – Az I 80-son van, de áll.
-         Úgy tűnik mégis haza indult. De, nem mozdul az autó.
-         Talán félre húzódott

-         Vagy valami baj történt. – súgtam magam elé a rémes gondolatot. – Indulok, egy percet sem vesztegethetek. – pattantam fel a székből, és zsebembe nyúlva előhúztam a Rolly Roys kulcsait, és futottam, hogy utolérem Kamillát.