2016. április 28., csütörtök

89. fejezet

Sziasztok!
Elnézést kérek a késői felrakás miatt. Holnap elutazom, és eléggé összejöttek ma a dolgok.
Jó olvasást mindenkinek!
XoXo

Kamilla szemszög:
Több tucatnyi meghívó hevert az asztalon. A vicces, kézzel rajzolttól, az aranyozott tintával megírt pergamen papírosig, minden megtalálható volt. Az elrendezésük olyan volt, mint egy színskála.
  • Azt hiszem, ezeket kizárhatjuk. – mormoltam elmélyülten, és néhány meghívót, Amanda kezébe nyomtam
  • Igen, én is úgy vélem, hogy ezek nem tükröznék igazán a kifinomultságotokat. – bólintott egyetértően Amanda, az esküvőszervező, majd hatalmas mappájába visszahelyezte a meghívókat. Tovább kutattam, majd nem sokkal később, Amanda egy meghívót tolt elém. – Nézd csak!
  • Ó, ez gyönyörű! – válaszoltam lelkesen, és minden részletét áttanulmányoztam. Ujjperceimet végig húztam a csipkén, és az azt összefogó szatén masnin.
  • A masni közepén…- bökött a masni közepére, ahol egy gyöngy helyezkedett el. – Igazgyöngy.
  • Látom, nem apróztad el Amanda. – lépett az étkezőbe Robert.
Összeugrott bennem minden idegszál. Megbizsergett minden kis sejtem, a látványától. Fáradtnak tűnt, arca enyhén borostás volt. Ingujjai könyökéig feltűrve, nyakkendője pedig kibontva lógott rajta, akár egy kimúlt kígyó. Megnyaltam ajkam, ahogy illata elért hozzám.
  • Szeretném maradéktalanul kielégíteni az ügyfeleim. Te is tudod, hogy szeretek mindent megtenni annak érdekében, hogy igazán boldoggá varázsoljam a klienseimet.
  • Igen, tudom. Emiatt vagy te itt, és nem Melani Mccarthy. - bólintott Robert
  • Ah, ne is említsd azt a törtető cafkát. – mordult fel Amanda. –  Rengeteg ügyfelemet elcsábította, az olcsó pezsgőjével, és tarifájával. De, Robert, te tudod, hogy a színvonalnak ára van. Azt nem lehet csip – csup munkával létrehozni.  - folytatta Amanda heves gesztikulálás közepette
  • Hát persze. – mosolyodott el Robert, majd rám pillantott. – Találtatok valamit?
  • Igen, nézd! – mosolyogtam rá, majd oda léptem hozzá, hogy a kezébe adjam a meghívót. – Hát nem gyönyörű? A csipke, és… és ez pedig igaz gyöngy.  
  • Ez, tényleg szép. – ráncolta össze szemöldökét, miközben a meghívót nézte
  • Nem tetszik. – állapítottam meg lehangoltan  ,és hátrébb léptem egy lépést, hogy jól szemügyre vehessem reakcióját.
  • Nem, nem erről van szó. Csak úgy érzem, ez hozzád, túl hivalkodó. Te ennél visszafogottabb vagy. – mormolta, majd letette a többi mellé a meghívót. Nézelődni kezdett, majd rám nézett. – De, ez… ez teljesen te vagy. – folytatta, és kezébe vette a kiszemelt papírt
  • Ó, igen. – szólt közbe Amanda. –  Az tényleg igazán különleges darab. – mosolygott.
  • Az aranyszegély, a csipke, az a bross az elején… a sok csicsa, mind nem kell. Miattam nem szükséges, én azt akarom, amit te akarsz.
A szavam is elakadt, attól amit mondott. Mintha csak egy romantikus regény lapjainak szavait olvasta volna fel. Mikor lett ő ilyen szentimentális? Elvettem Robert kezéből a szatén szalaggal átfűzött papírdarabot. Gyönyörű volt, és visszafogott. A szalag végén egy csepp alakú gyöngy lógott. Selyem lap borította a szöveget, amit virágmotívumok díszítettek.
  • Igen, azt hiszem igazad van. – bólintottam apró mosoly kíséretében.
  • Akkor meg van? – kérdezte mosolyogva Amanda
  • Igen. – feleltem izgatottan
  • Akkor máris megyek a nyomdába, és leadom a rendelést.
  • Az jó lesz. – helyeselt Robert. – Hol van Henriett? – ráncolta homlokát eltűnődve, majd az órájára pillantott. – Már negyed órája késik.
  • Nem késik. – ráztam meg fejem
  • Hogy érted? – nézett fel rám, mire nagyot nyeltem, és igyekeztem minél határozottabbnak tűnni.
  • Reggel  megmondtam neki, hogy nincs szükségem továbbra a szolgálatára.
  • Mit csináltál? – kérdezett vissza, úgy, mintha nem értené, amit mondok neki
  • Elküldtem. – rántottam meg vállaim
  • Amanda megbocsátanál, egy percre?  - fordult a barna hajú nő felé, aki aggódó pillantásokat vetett felém. Megnyugtató, apró bólintással feleltem, mire ő elmosolyodott, és egy persze kíséretében távozott köreinkből.
  • Kérlek, ne borulj ki.
  • Már, hogy ne borulnék ki Kamilla? – rivallt rám.  -  Az apád csak úgy engedte meg, hogy hozzám gyere haza, ha gondoskodom rólad. De, mégis, hogy tegyem, ha te nem hagyod?
  • Robert, mindent meg is tettél. De, mégis mennyi ideig akarsz még ápolni? Vagy ápoltatni? Három hét telt el a műtét óta! Nincs szükségem másra ahhoz, hogy átkötözzem a sebem, ami egyébként nagyon szépen gyógyul. Majdnem, hogy teljesen begyógyult a heg.
  • Igen, a hangsúly a majdnem-n van! Mi kell neked, hogy megint elfertőződjön a seb?
  • Robert, képes vagyok lekezelni a sebem, és boldoggá tennél avval, ha nem gyerekként kezelnél. – válaszoltam határozottan
  • Mégis, hogy kezeljelek,mikor azt mondod, meg tudod csinálni, még is, már több,mint tíz perces késében vagy! - mordult rám ,miközben az órája számlapját bökdöste..
  • Úr isten, Robert! - kaptam a fejemhez. – Ez nem percre pontosan betartandó…
  • De, igen, az! – vágott a szavamba. – Tűnés, a hálóba! – sziszegte, amitől egyszerre elöntött a forróság.
Nem mertem ellenkezni, így egy szó nélkül a háló felé indultam. Milyen rég parancsolt már be így a szobánkba.  Akaratlanul is beharaptam a szám, amint felidéződtek bennem a régi emlékek, mikor kikötözve élveztem azt a kínzó gyönyört, amit adott nekem, minden együttlétünk alkalmával.  
Az ágyra ültem, és éreztem,  még levegőt vennem is nehéz. Úgy ziháltam, mintha több kilométeres futásból álltam volna meg. Robert a fürdőszobába ment és elővette a kötözéshez szükséges felszerelést, amit reggel még Henriett tett a helyére. Az ágyba markoltam ujjaimmal, ahogy megéreztem nedvessé vált fehérneműm.  
  • Rosszul érzed magad? – guggolt le elém Robert, hangja ezúttal már aggódó volt
  • Nem. – ráztam meg lehajtott fejem
  • Biztos? – kérdezte, mire heves bólogatásba kezdtem. Robert felemelte ujjaival állam, és megcsókolt. – Sajnálom, hogy így rád ripakodtam.
  • Semmi baj. – ziháltam, majd hevesen csókoltam meg őt. Nyakába kapaszkodtam, és faltam ajkait, ittam őt. De, aztán elhúzódott tőlem.
  • A sebed. – köszörülte meg torkát, és összeszorította ajkait
  • Akarlak.- lihegtem, és kezét mellemre tapasztottam. Ujjai ahelyett, hogy gyúrni kezdték volna mellem, a gombokhoz csusszantak.
  • Tépd szét! – nyaltam meg alsó ajkam
  • Miért tenném? – mosolyodott el, és kényelmesen gombolni kezdte blúzom
  • Azért, hogy aztán, keményen megdugj!
  • Egyelőre jussunk el az átkötözésig. – motyogta halkan, majd letolta vállamról a blúzt, és lassú mozdulattal húzta le bőrömről a tapaszt
  • Meddig fogod ezt csinálni?
  • Ameddig szükséges. Nem okoz problémát, hogy kicseréljem a kötésed. – mormolta, miközben elmélyülten tisztította ki a sérülés helyét
  • Te is tudod, hogy nem erről van szó! – csattantam fel, de nem reagált. Tapaszt nyomott a sérülésre, majd felhúzta vállamra a blúzt.
  • Késő van , pihenj kicsit. Nekem van még egy kis dolgom az irodában. – mormolta, majd megcsókolta a homlokom, és ott hagyott.
A csalódottságom, teljesen elvette a kedvem mindentől. Minden izgatottságtól, és vágyakozástól, amit Robert iránt éreztem. Hogy képes folyton visszautasítani? Hisz pár hónapja alig bírt betelni velem, most pedig elutasít.  Felkúsztam az ágyra, és  fejem alá gyűrtem a párnám. Sírni kezdtem. Azt hiszem, egészen az álom eljöveteléig bőgtem. Egyszeriben már csak azon kaptam magam, hogy a testem teljesen belesüpped az ágyba.
Puha csókok ébresztettek. Végig járták a testem, az ajkaimtól kezdve, a combom tövéig. Izzott a testem a puha ajkak alatt. Úgy éreztem a vágy, ami újra felizzott bennem, megolvasztja a csontjaim, és égeti a bőröm.  
Megéreztem Robert illatát. Rám nehezedett, amitől megéreztem keménységét. Izzón csókolt, ezúttal már ajkam, amitől, azt hiszem, teljesen kikészültem. Belenyögtem csókunkba, csípőjére tekertem lábaim.
  • Kérlek. – ziháltam fülébe. – Kérlek! – nyögtem újra, és újra.
  • Kamilla. Kamilla.
Izzadtan tértem magamhoz. Levegőért kapkodtam, miközben még mindig bennem éltek az elmúlt percek képei. Hátra tűrtem ujjaimmal hajam, és megnyaltam száraz ajkaim. Percekbe telt, míg képes voltam uralkodni a testemen. Szinte remegtek az izmai ,ahogy felálltam, hogy a fürdőbe mehessek. Hideg vizet eresztettem, és megmostam az arcom. A mosdónak támaszkodtam, amint csiklóm újra bizseregni kezdett. Sosem éreztem még ilyen vágyat, ami szinte kínoz, és  minden egyes nappal csak rosszabb lesz. Mozgást hallottam a háló felől, és már csak a tudat, hogy pár méternyire van tőlem, összerezdült minden idegszálam. Robert a fürdőbe lépett, én pedig kibújtam a csatakos blúzomból. Robert az ajtófélfának dőlt, és zsebre dugta kezeit. Kigomboltam nadrágom, majd lassan letoltam combomon. Félre löktem lábfejemmel, és kikapcsoltam melltartóm. Megkeményedett a mellbimbóm, feszültek  a melleim. Képtelen volnék kielégülés nélkül újra elaludni. Kívánom Robertet, akarom őt! És, ezúttal nem vagyok hajlandó elfogadni a visszautasítást. Hozzá sétáltam, és megcsókoltam. Felmordult, de, rövid időn belül elszakadt ajkaimtól. Ujjaim ingének gombjai mellé mélyesztettem, és egy rántással kettétéptem.  
  • Fáradt vagyok. – mormolta halkan, majd mutató ujjával megsimította arcom
  • Nem érdekel. – ráztam meg fejem, majd nadrágját kezdtem el kigombolni
  • Még nem épültél fel. – állította le kezeim
  • De igen. Annyira már jól vagyok, hogy szeretkezzem a vőlegényemmel. – mormoltam, majd megcsókoltam, de ő újra eltolt magától. – Nem örülnék neki, ha fájdalmat okoznék. Várjunk még…
  • Nem bírok tovább várni, hát nem érted? – léptem hátra, és a szemét kutattam. A pillantása végig a mellkasomon lévő tapaszra irányult. – Hát ez a baj? Undorodsz tőlem? – hőköltem hátra
  • Mi? – vonta össze szemöldökét, és úgy csinált, mintha meglepné az, amit mondok neki
  • Nem kívánsz, mert már nem olyan hibátlan a testem? – mordultam rá dühösen
  • Azt hiszem, kissé beverted a fejed! Összezavarodtak a gondolataid, és nem látsz tisztán. – sziszegte
  • Szóval most már őrült is vagyok? Képzelem csupán, hogy már 1.5 hónapja nem szeretkeztünk? Elképzelem csak, hogy folyamatosan visszautasítasz?  
  • Nem értem mi a bajod! – csattant fel. – Nem kapsz meg mindent, amit akarsz? A ruhákat, a szüleidet? Még abba is belementem, hogy naponta 2 órát dolgozhass itthonról. Átkötözöm a sebed, minden este a mellkasomon fekve alszol el, miközben cirógatlak.
  • Cseszd meg a cirógatásod! – mordultam rá, majd meglöktem a mellkasát. – Mi vagyok én egy kölyök kutya? – vakkantottam oda, majd kitrappoltam a hálóból.
  • Te meg miről beszélsz? – kérdezte dühösen a hátam mögül
  • Nem kellek már neked? – förmedtem rá, és megállva, a szemébe néztem
  • Hogy mondhatsz ilyet? Persze, hogy kellesz… – felelte, mire dühösen képen vágtam
  • Hazudsz! – sziszegtem
  • Nem hazudok. – morogta, majd összeszorította ajkait.
  • Bizonyítsd! – parancsoltam rá
  • Szeretlek Kamilla. – válaszolta, miközben megremegett a teste. Újra képen vágtam, mire megmordult.
  • Egy puhapöcs vagy! Hova lett a férfiasságod Pattinson? Gyáva vagy ahhoz, hogy kidobj? Gyáva vagy ahhoz, hogy megmond, már nem kellek neked? – acsarkodtam rá, majd lehúztam a jegygyűrűt az ujjamról, és hozzávágtam.  -Picsába az esküvővel! Picsába veled Pattinson! – bömböltem a képébe, és újra meg akartam ütni. Robert elkapta a csuklóm, és jeges tekintetével rám nézett. – Engedj el! – ordítottam fagyott képébe, mire ő, megragadva tarkóm magához húzott, és megcsókolt. Eltoltam magamtól, és megtöröltem a szám. – Cseszd meg a szánalmad! -Robert a falhoz cibált, és nekilökött. Kigombolta nadrágját, és kezem ágyékához kényszerítette.
  • Fogd meg! – morogta fogai közt, és testével a hideg falnak préselt. – Mit érzel? – kérdezte dühösen.
  • Téged. – sóhajtottam fel, keménységét szorongatva
  • Ilyen egy puhapöcs? – sziszegte, miközben szemeivel rendületlenül az enyéimbe nézett
  • Nem. – feleltem, és megnyaltam alsó ajkam
  • Nem, mi?! – kérdezett vissza tekintélyt parancsolóan
  • Nem, uram! – mosolyodtam el
  • Ki engedte meg, hogy mosolyogj? – ragadta meg torkom. – Mulatságosnak  találod, hogy a pimaszságod  felizgatott?
  • Igen, uram. – válaszoltam újra mosolyogva. Robert dühösen fújtatott, majd egy rántással megperdített.
  • Hátulról foglak megbaszni. Megértetted?  - hörögte fülembe, és egyik kezével hajamba markolt, másikkal pedig félre rántva bugyim, puncimba nyomult. Felnyögtem, a csodás érzetre, amitől aztán azonnal kihúzta ujjait. – Hmm, illatos, mint mindig, Miss. Pintér. – válaszolta elégedetten.  
  • Csak magának, Uram. – sóhajtottam fel, és szinte számoltam a másodperceket, míg  nélküle kellett lennem.
  • Ajánlom is. – rántotta hátra hajam, és belém lökte férfiasságát. Kemény volt, kimért, és gyors. Iszonyú gyors. Könnyedén eljuttatott a csúcsra, újra, és újra, míg már alig bírtam állni a lábamon.
  • Ezt akarta, Miss. Pintér? – búgta fülembe elégedetten
  • Igen, Mr. Pattinson. – lihegtem, csatakos homlokom pedig a hideg falnak nyomtam.
Éreztem, hogy lábaim egyre kevésbé tartanak meg. Amint Robert elengedett. összerogytam a kimerültségtől. Robert felemelt, és magához ölelt. Dübörgött a szíve a mellkasában. Lihegett. Forró volt a lehelete, ami csiklandozta bőröm.
  • Mikor lett ilyen mocskos szájú, Miss. Pintér?
  • Kissé kikeltem magamból. Sajnálom. – motyogtam, nyakának döntve fejem
  • Szeretlek bébi, ebbe sose kételkedj.


2016. április 14., csütörtök

88. fejezet

Sziasztok!
Végre elkészült, itt a friss rész ;)
XoXo

Robert szemszög:
Deer Tick számát játszották ujjaim a zongora billentyűzetén.  Szépen sorjában nyomódtak le, amik aztán csodás  hangokat adtak ki. Egy ideig elmélyülten játszottam, de, minduntalan fel-fel pillantottam a nappaliban anémán szóló tv-re.  Elszorult a torkom,amint megláttam apám fotóját montázsolva, a miénkkel. Mama a karomat szorongatva, hatalmas napszemüveg mögé bújtatta könnyben úszó szemeit. 1,5 hét. Ennyi telt el a Seattle- i robbantás óta, és apám halála óta.  1.5 hete adunk jobbnál jobb sztorit a sajtónak, amin aztán az emberek elcsámcsoghatnak. Nem folytjuk el a kitalációkat, egyszerűen csak tovább lépünk rajtuk. Némán tűrjük az emberek sajnálkozását, és minden nap abban reménykedünk, hogy másnapra könnyebb lesz. Talán majd ma...talán, ha végre eltemetjük apám üres koporsóját végre könnyebb lesz. Talán, elmúlnak a rémálmok, és a gyötrő bűntudat…,amit nem is tudom, mikor kezdtem el először érezni, hosszú évek után.
Cipők finom kis kopogása vert disszonáns hangokat a padlón. Parfüm illat lebegte be az előteret,majd egy perccel később, finom ujjak szorították meg vállaim.
  • Szeretem nézni ahogy játszol. - hallottam meg húgom törékeny hangját, és ,mintha ott sem volna, tovább játszottam. - Indulhatunk?
  • Igen. - válaszoltam egyszerűen, majd lejátszottam  a dal utolsó hangjait is
  • Kamilla…
  • Nem jön.  - fújtam ki a levegőt, majd a zongorán pihenő hamutálhoz nyúltam, hogy elvegyem a benne égő cigarettát
  • Azt hittem leszoktál. - ráncolta homlokát rosszallóan Annabell
  • Kamilla tárasága sok mindentől megfosztott. - mormoltam, majd belebújtam a szintén zongorán heverő fekete öltönyömbe
  • És, hogyhogy nem lesz melletted egy ilyen nehéz napon?
  • Gyenge még. - mormoltam ugyanúgy, mint az iménti szavakat
  • Szóval köze sincs ahhoz, hogy már nem beszél veled napok óta? - vont kérdőre Annabell
  • Ne menjünk ebbe bele, épp elég nehéz ez a nap enélkül is.  Így döntött. - mordultam rá, majd a lifthez indultam. Annabell követett ,és mellém állt.
  • Ugye, apánk halála nem tántorít el attól, hogy feleségül vedd őt a nyáron. Nem kell kivárnod a gyász időszakot, senki nem rója fel majd neked.
  • Jelen pillanatban abban sem vagyok biztos, hogy összeházasodunk. - vetettem oda a szavakat hanyagul, majd beléptem a liftbe
  • Ugye, ez…
  • Annabell! Kérlek, legyen ennyi elég! - szóltam rá ,majd lehajtott fejjel emlékeztem vissza az ominózus beszélgetésre, ami mindent megváltoztatott kettőnk között.
*
A doktor bizakodó tekintettel kötözte Kamilla sebhelyét. Kamillának egy szava sem volt , pedig biztos vagyok benne, hogy voltak fájdalmai.  Összeszorított ajkakkal nézett rám. Már-már meredt a szemeivel. Hidegnek éreztem a tekintetét...egyszerre, mintha más nőre néznék rá, és ettől összeszorult a gyomrom.
  • Nagyon szép a varrat. Aggódtam,amiatt, hogy gennyes, váladékos lesz, de nagyon szép, tiszta. - folytatta elégedett hangon a doki
  • Mikor mehetek haza? -  nézett fel a doktorra Kamilla . - Vissza akarok menni dolgozni.
  • Avval, talán még várnunk kellene, most műtöttek meg. - szóltam közbe, kissé dühösen, a meggondolatlansága miatt
  • Doktor ? - nézett továbbra is a dokira makacsan
  • A vőlegényének igaza van. Egy komoly műtéten van túl, ne kockáztassunk. Talán a jövőhéten. Minden attól függ, hogy gyógyul.
  • Azt javaslom,pihenj, ameddig csak lehet, a munka megvár. - válaszoltam
  • Elnézést, várnak még rám. - szólt közbe a doki, néma gyilkos vitánkba, amit a tekintetünkkel játszottunk le
  • Miért csinálod ezt? - léptem oda az ágyához,amint az orvos elment
  • Mit? - kérdezett vissza ironikusan
  • Makacskodsz, ellenkezel velem.  Tudom, hogy ez, amiatt van,amit mondtam neked. Amiatt, ahogy elváltunk.- válaszoltam heves hangon. Kamilla nem reagált, csak a takarója huzatát piszkálta. - Szóval, így döntöttél?  - kérdeztem halkan. - Nem akarsz már engem?
  • Azt hiszem, még magam sem tudom, mit akarok. - válaszolt szárazon
  • Értem.
*
Csak töprengnie  kell. Csak időre van szüksége ahhoz, hogy végig gondolhassa a kettőnk kapcsolatát. De mégis meddig? Mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy elfogadja a múltam? Képes lesz rá egyáltalán? Nélküle olyan üres vagyok...mintha elvesztettem volna a lényegem. Mennyivel könnyebb lenne végig mennem ezen az egészen, ha velem lenne!
Nehéz úgy megbékélni a halállal, ha nincs kézzel fogható bizonyíték. Eltemetni egy üres koporsót, olyan, mintha  hazudnánk. Egy semmitmondó, buta hazugság a világnak, és magunknak. Azt hiszem az ember, sosem békél meg. Örökké bízni fog, és remélni. Vajon az a több száz ember is így érez,akik megjelentek ezen az átkozott temetésen? Vajon a könnyek, amiket elhullajtanak valódiak. Vagy csak a médiának, a sajtónak szól?  
  • Robert. - súgott oda Mama, majd a papra pillantott. Mellé sétáltam, majd megköszörültem a torkom. Furcsa, azon a szőrnyű napon, Veronika mögött a motoron… sírtam. Az első érzelmi megnyilvánulás, ami nem a gyűlöletről szólt.
  • Mikor Mama megkért, hogy mondjam helyette el a búcsúbeszédet, vonakodtam. Azt mondta, ő sosem lesz olyan erős, mint én. Mert apád, egy harcost nevelt belőled, mondta. És, mivel úgy gondolom, igaza volt, engedtem a kérésének. - nyeltem szárazon , majd megnyaltam alsó ajkam. A sorokat néztem. Arcokat, hölgyeket, urakat, akik mind elbúcsúzni jöttek. - Apám, és a köztem lévő kapcsolat sosem volt felhőtlen. Kemény ember volt. Az életem első percétől tervezgette a jövőm, és anyagi biztonságot nyújtott mindannyiunknak. Thomas Pattinson megbízható , és következetes ember volt, de…- elakadt  a lélegzetem, amint a sorok között Oskar mellett egy hosszú, barna hajú lányt fedeztem fel. Kamilla Oskarba kapaszkodva állt , és rám nézett. Szemét szemüveg mögé rejtette el, arca pedig semmit mondó volt, mégis megdobbant a szívem attól, hogy itt látom őt. Nehéz volt visszanyernem az önuralmam , mégis apám miatt meg kellett tennem. - De, sosem éreztem, hogy szeretne. - hajtottam le fejem. - a tömeg zúgolódni kezdett. - Egészen Seattle-ig. Furcsa humora van az életnek, a halála napján szembesültem avval, hogy talán mindent azért tett, mert szeretett.
Többen megszólaltak még utánam. Kollégák, barátoknak nevezett emberek, amikből semmit nem hallottam. Tekintetemmel végig Kamillát igéztem. Jobban éreztem magam a közelében. Erősebbnek éreztem magam, attól, hogy ott volt. Ahogy Mama belém kapaszkodott vettem csak észre, hogy a temetésnek vége. Jesszus, mekkora pöcs vagyok! Szigorúan véve, az apám épp most földelték el, én meg mint egy öleb , úgy csorgatom a nyálam Kamillára. Oskarra pillantottam, amint elindult a gyász nép. Oskar meleg mosollyal arcán paskolta meg Kamilla kezét.  Feléjük indultam, meg is tettem az első lépést, mikor eszembe jutott az,amit Kamilla mondott. Időt kell hagynom neki. Lehet, csak kötelességének érezte eljönni, nem akarom még inkább felzaklatni, a sajtónak pedig újabb pletyka alapot adni. Bár, azt hiszem csámcsognak a családon majd így is. Mamát, és Annabellt az autóba segítettem, majd én is beszálltam. Peter a szülői házhoz vitt minket, ahol a személyzet már javában készült a torra. Gombóc keletkezett a gyomromban, ahogy apám fotójára pillantottam . Meglazítottam nyakkendőm, majd a bárpulthoz sétáltam, és töltöttem magamnak a kristály üvegben tartott whiskeyből. Lehúztam, majd az emelet felé vettem az irányt.
  • Mit gondolsz, mégis hova mész? -  fogta meg karom hátulról mama
  • A szobámba.
  • Nem, nem mehetsz. - rázta meg fejét mama. - Nem hagyhatsz itt egyedül...velük. - rázta továbbra is fejét, miközben már láttam, hogy sírni készül
  • Mama, nem vagy egyedül. A családod, és apa családja lesz itt,és Annabell. Tudod, hogy nem bírom ezeket. Eljöttem, mert akartad, elmondtam a beszédet, de ennyi. Többet nem vállalok. - mormoltam, erős fejrázás közepette. - A szobámban leszek. - böktem az emeletre, és követtem az irányt.
A szobám ugyanúgy várt, mint annak idején itt hagytam. Egy aprócska különbséggel. Az ágyam ezúttal be volt vetve. Leültem az ágyra. Finom, mama illatot árasztott az ágytakaró, régi emlékeket felébresztve bennem.Az ágy melletti polchoz nyúltam, és leemeltem egy sokat forgatott regényt. Apám ostoba időtöltésnek gondolta, akárhányszor a kezembe vettem, és Stephen King lapjait kitépve kezemből, az épp frissen megjelent gazdasági lapot nyomta a kezembe. - Ezt olvasd ,fiam. Ennek legalább van értelme! A képzelgést hagyd a szegényekre, azok teszik boldoggá őket!  -mondta.
Mosolyt csalt az arcomra, ahogy egy-egy alkalommal visszacsentem tőle a regényt, és miután elaludtak, dugiban olvasgattam. Ugyanúgy tettem ezúttal is. Lerúgtam magamról a cipőt, ledobtam a zakómat, és a nyakkendőmet, mint annak idején a tornacsukám, és a pólóm. Hátradőltem, és fellapoztam a könyvet. Jól eső érzés töltött el. Otthon éreztem magam, biztonságban éreztem magam. Könnyedén ment az olvasás. A szemeim szinte falták a betűket. Jócskán túl jártam már a könyv felén, mikor kopogtatásra lettem figyelmes. Nem néztem fel a könyvből, csupán oda mormoltam…
  • Meg mondtam, hogy nem megyek le! - mire válaszul csak egy torok köszörülés volt. Amint leengedtem a könyvet, Kamillát láttam meg. Hajába fűzte napszemüvegét, így végre láthattam csodás szemeit.
  • Azt hittem ez a szüleid szobája. - jegyezte meg elgondolkodva. - Olyan …
  • Komoly? - egészítettem ki mondatát, majd behajtottam az adott oldal sarkát, és összecsuktam a könyvet. Érdeklődve néztem Kamillára, majd folytattam. - Mégis mit vártál? Baseball ütőt, és mezeket?
  • Ha nem is azt…
  • Nagyrészt ismered a szüleim. - húztam el a szám, mire bólintott. - Miért vagy itt? - kérdeztem otrombább módon, mint, ahogy terveztem
  • Mert itt a helyem! -csattant fel
  • Nem, Kamilla. - ráztam meg fejem . - Nem kötelességed itt lenni. A kórházban világossá tetted számomra, hogy…
  • Emiatt? -vágott dühösen a szavamba. - Emiatt kellett a tévéből megtudnom, hogy az apád meghalt, és most lesz a temetése?
  • Nem akartalak evvel is terhelni. - rántottam meg a vállam
  • A rohadt életbe Robert! Itt nem arról van szó, hogy másik bútort szállított a szállító, vagy más színe lett a falnak! - ordította , miközben heves gesztikulálásba kezdett
  • Tényleg? - nevettem el magam dühösen. - Hát képzeld, tudom, mit jelent! Tudom, mit jelent, mert én éltem át! Ez most nem rólad szól! Ez most rólam szól, velem történik meg! Mit akarsz? Miért jöttél ide? Vádaskodni, elmondani mekkora egy rohadék vagyok? Mert köszönöm...ebből nem kérek! Ott  az ajtó! - mutattam Kamilla háta mögé,aki fagyottan tűrte kifakadásom
Kamilla alsó ajkába harapott. Hozzám lépett, és megcsókolt. Heves, forró volt csókja. Elöntötte fejem a forróság, ami szinte azonnal beindította a farkam. Kamilla hozzám tolta csípőjét, miközben ajkai lecsúsztak a nyakamra. Úgy éreztem azonnal felrobbanok. Úgy vágytam rá! Alig bírtam magam türtőztetni. Mióta is nem szexszeltünk? Hetek óta… Hogy bírtam ilyen sokáig?

  • Hagyd abba! - mordultam rá, és eltoltam magamtól. - Nem kell a sajnálatod!
  • Te, megbolondultál? Akarlak! Ah...a feleséged akarok lenni.