2016. március 30., szerda

87. fejezet

Sziasztok!
Sikerült befejeznem a friss részt, szóval olvassátok :)
XoXo

Kamilla szemszög:
Homályosan láttam a környezetem az első pillanatokban. Megdörzsöltem szemeim, majd megmozdítottam ajkaim, amiket kemény anyag feszített szét. Tompán hallottam a körülöttem lévő hangokat. Sípoló  gépek, és anyu vékony hangjai vegyültek a szobában.  
  • Felébredt! - hallottam meg anyu izgatott hangját , majd a következő pillanatban meg láttam, és megéreztem őt. Megérintette a kezem, és szemeiből könnyek kezdtek szökni. - Ó, kicsikém! Annyira örülök, hogy felébredtél! - mosolygott rám, és megsimította arcom. Beszélni akartam hozzá, de , a cső, amit a torkomban éreztem meggátolt benne. Így csak morgást hallattam. - Ne, nem tudsz most beszélni. Azt mondta a doktor úr, amint felébredsz az altatásból, kiveszi.
Abban a pillanatban emlékek ezrei rohamoztak meg, amint meghallottam a doktor szót. Amint körbenéztem, értettem csupán meg, hol is vagyok.  Szemeimből könnyek szöktek, amint megláttam magam előtt Nicolas arcát, amint behunytam szemeim. Robert! Hol van Robert? Hol vagy? Ugye nem esett baja?
  • Itt van melletted. - válaszolt a némán feltett, kétségbe esett kérdéseimre. - Egész éjjel veled volt, teljesen kimerült. Mondtam neki,  hogy menjen haza, de hallani sem akart róla. - mosolygott anyu , és a háta mögé nézett. - Igazi úriember. Elküldte a magán gépét Budapestre, avval, érkeztünk.  Most megyek, szólok az orvosnak, hogy felébredtél. - mosolygott vég nélkül anyu, és homlokon puszilt.
Amint anyu felállt,vettem észre, hogy Robert, az ágyam  végére borulva fekszik. Megkönnyebbülés áradt szét a testemben, amint nyugtáztam, hogy jól van. Arca a lábam előtt , keze a lábfejemen pihent. Mosolyognom kellett, a látványon. Hm… Mr. Pattinson, még sosem láttam így !  Megmozgattam a lábujjaim, mire megmordult, majd egy perccel később kinyitotta a szemeit. Felült a székében,majd megdörzsölte arcát. Nem is értem miért, amint rám nézett , azonnal behunytam szemeim. Talán kíváncsi voltam mit mondd. Megéreztem kezét arcomon. Érintését, boldog sóhaj követte, majd egy percig néma csend.
  • Lement a láza. - hallottam meg örömteli hangját. - Hatott az antibiotikum. Nem, még nem ébredt fel, de, az orvos szerint, ha lemegy a láza, már nem lesz baj. Ó, mama! Én annyira…- Robert hangja elcsuklott, amint észrevette, hogy kinyitottam a szemeim,amiket nem bírtam tovább csukva tartani. Felállt a székről,szó nélkül kinyomta a telefonját,zsebébe csúsztatta azt,  és, az ágyra ült.  - Kamilla, édes Kamillám! - csókolgatta kezem. - Annyira féltem!
  • Jó reggelt, Miss. Pintér. - hallottam meg egy markáns férfi hangot Robert háta mögül. Kezét ő is a homlokomra tette, majd bólintott.
  • Lement a láza doktor úr. - szólt Robert lelkesen, és a kezem továbbra is úgy szorongatta, mintha attól tartana, hogy elszállok.
  • Igen, én is úgy látom, hogy Miss. Pintér, sokkal jobb színben van.  Kivehetjük a tubust. - fordult oda a mellette álldogáló nővérhez, és ezt  a mondatot már neki szánta. A nővér mellém sétált, és a gépeket nézte.
  • A vérnyomása, 123/86, pulzus 120.
  • Remek. - bólintott a doktor, majd a kezemnél kezdett el babrálni
  • Mit csinál? Miért kötözi le? - kérdezte feszülten az orvost Robert
  • Mr. Pattinson, ha nem ugrálna itt, elmondhatnám közben, hogy az extubálás egy rövid, ám de igen kellemetlen procedúra. A biztonság kedvéért lekötözzük Miss. Pintért.  - válaszolt a doktor. Megszorítottam Robert kezét, a még szabad kezemmel, és rá néztem. Minden rendben, mondtam volna, ha meg tudok szólalni.
  • Igen, tudom. - erőltetett mosolyt arcára. - De, én azért még aggódhatok, nem igaz?- folytatta majd, arrébb lépett, hogy a másik kezem is bebiztosíthassák
  • Miss. Pintér, lesz még egy utolsó szívás. - nézett rám a nővérke
  • Miss. Pintér, amikor szólok, fújja ki a levegőt, és kezdjen el köhögni. Rendben? - nézett rám a doki, mire aprót bólintottam, ő pedig a számnál kezdett el matatni. - Most, fújja ki, és köhögjön. - szólított fel , és amint én úgy tettem,ahogy ő azt kérte, éreztem,amint a cső egyre kijjebb kerül a torkomból. Öklendezni kezdtem, majd köhögni. Éreztem,amint Robert felém lép, de a doki megállította.
  • Ez teljesen normális. - mondta, én pedig úgy lélegeztem fel, mint ,aki most ért fel a víz felszínére. - Most még nem szeretném, ha beszélne. A torka be lesz gyulladva ,de ez normális.  - a normális szónál Robertre nézett, aki azonnal odakapta a fejét, hogy dühösen megkérdezze, miért lesz begyulladva a torkom. A nővér zsebkendővel törölte meg a szám,, majd eloldotta a kezeimet.  - Miss. Pintér, egy óra múlva vissza jövök a vizitről, és akkor ránézünk a varrataira. Még valószínűleg hat az érzéstelenítő. Azért kérem, ne ficánkoljon. Uram… - nézett Robertre, aki dühös pillantásokkal méregette az orvost
  • Köszönjük. - mosolygott anyu, aki ,mióta visszajött az orvossal, most szólalt meg először. - Kicsim, kimegyek, felhívom apád. Sajnos nem engedték el a kórházból. Gondolhatod, milyen patáliát csapott. - kuncogta el magát. Robert magyarázni kezdett, amint idegesen ránéztem.
  • Az apádnak agyrázkódása van, és… - Robert beszélt, mesélt mindenről,amiről az elrablásom óta lemaradtam, én pedig csak hallgattam, és figyeltem őt. Figyeltem az ajkait. Az apró borostát, az alsó ajka alatt. A sápatag arcát, a kócos haját, és fáradt, monoklitól színes  szemeit. Aztán , még szorosabban fogtam meg kezét, és mélyen magamba szívtam az illatát.  - Még mindig nem értem, miért tetted. - ráncolta aggodalmasan homlokát.
  • Mert, szeretlek. - válaszoltam halkan,és fájdalmasan nyeltem
  • Ne beszélj! - pirított rám, majd egy pillanat alatt eltűnt a dühös ábrázat, és aggódó pillantásai kerültek újra előtérbe. -   A poklot járatod meg velem...hát nem érted? Ha te , ha te meghalsz, én veled halok. - remegett meg hangja
  • Ne mondd ezt. - ráztam meg fejem. - Inkább csókolj meg. Érezd, hogy itt vagyok, érezd, hogy veled vagyok. Tudom , hogy szükséged van rá. Nekem is szükségem van rá.  
Robert majdhogy nem kilőtt a székről, hogy aztán teljesítse a kérésem. Belenyögött csókunkba, és falta ajkaim.  Nehéz volt lépést tartanom vele, de , mindent megtettem, hogy forróvá érjen Robert csókja.
  • Elég a beszédből. - súgta mosolyogva, majd úja megcsókolt. - Vége, most már csak a boldogságunkkal kell törődnünk. - Robert szavai cseppet sem győztek  meg arról, hogy vége lenne. Legfőképp amiatt,mert fogalmam sem volt arról, mi történt Nicolassal.
  • És, Nicolas? -  kérdeztem óvatos hangnemben
  • Vele többé nem lesz dolgod. - válaszolt, további kérdést nem tűrő hangon
  • Lecsukták? - faggattam továbbra is Robertet
  • Arról volt szó, hogy nem beszélsz. Pihentetned kell a…
  • Hogy tudnék pihenni, mikor azon kattogok , hogy akármikor visszatérhet? Ha nem most, hát majd pár év múlva… de vissza jön. - folytattam kétségbe esve.  - Nem engedi, hogy boldog légy. Nem engedi, hogy együtt legyünk, magának akar, kerüljön bármibe is. Robert ez az ember, mindenre képes! Megszökik , ha kell. Embert öl, ha kell. - folytattam kissé hisztérikusan
  • Bébi, nyugodj meg!- szólt meleg hangon, és kezem, kezébe vette. - Nicolas nem fog visszajönni.  Legyen ennyi elég. Biztonságban vagy. - csókolta meg kezem , de a tekintete fagyos volt
  • Nem… nem vagyok. - ráztam meg fejem, és éreztem, hogy nyakamra cseppen egy könnycsepp. - Sehol sem vagyok biztonságban. És, hogy őszinte legyek, kissé bosszant, hogy ennyire nyugodtan viselkedsz! - folytattam, ezúttal már dühösen. Robert elhúzódott tőlem, és felállt. Az ágyam végébe kapaszkodott, majd dühös tekintettel nézett rám.
  • Azt gondolod nekem olyan könnyű így viselkedni? Azt hiszed, könnyű  avval, a tudattal élnem, hogy az a golyó a te testedbe fúródott? -  szegezte a kérdést nekem, és ujjával rám mutatott. - El tudod, te képzelni, mit éreztem, mikor az a rohadék rád lőtt? Folyton , azt mondogattam magamnak, hogy nem fogsz meghalni. Tudtam mivel, és kivel nézek szembe, abban a kúrva sikátorba! Kész voltam, akár meghalni, bár biztos voltam, abban, hogy nem én pusztulok azon a rohadt aszfalton!   És ezek után, avval mersz megvádolni, hogy nem teszek meg mindent a biztonságodért?
  • Robert, én…
  • Tettem arról, hogy soha ne jöjjön vissza! - sziszegte, majd elfordult
  • Mit tettél? - remegett meg hangom, és egészen eddig  a pillanatig, észre sem vettem, hogy a takarót markolászom
  • Jobb, ha ennyiben hagyjuk a dolgot. Hozok egy kávét. - sóhajtott fel , majd az ajtó felé indult
  • Mit tettél? - tettem fel újra  a kérdést, mire Robert megtorpant
  • Fejbe lőttem. - válaszolta fagyosan , kezeit pedig ökölbe szorította. - És, akármikor megtenném újra. Hideg vérrel végezném ki, azért ,amit veled tett. - mormolta, és semmibe révedő szemekkel folytatta, közönyös, érdektelen hangon. - Akárkit képes lennék megölni érted Kamilla. Senki nem számít nekem, csak is te. - folytatta, majd az ablaknak döntötte kezeit, hangja pedig gyengévé vált. -  Az élet nélküled nem más, mint, csupa vegetáció. Mindent megtettem érted. Felszámoltam a múltam, a kétes ügyleteim. Szembeszálltam apámmal , és megváltoztam. A poklot jártam meg érted, a tudtod nélkül. Embereket vesztettem el, a kapcsolatunk miatt. - pár pillanatig elcsendesedett, majd megváltozott a testtartása.  Olyan volt , mint rég...mint, mikor megismertem. Félelmetes. Vékony pólója alatt minden izom megfeszült, ökle újra marokba szorult, és a válla felett, felém nézett. -   Túl élni. Akármilyen áron. Apám, mindig ezt hajtogatta.  És, ha ahhoz ölnöm kell, ölök.  Szóval… soha többé ne merd azt mondani, vagy gondolni, hogy nem teszek meg érted mindent.
  • Sosem akartam, hogy értem ölj. - remegett meg hangom. - Tudtam, hogy egyszer már rákényszerültél… de, sosem gondoltam volna, hogy  ez számodra nem okoz problémát. - csuklott el hangom
  • Hát, most látod, mekkora szörnyeteg is vagyok!- fordult felém lángoló tekintettel. - Neked adtam magam, az életem. Te döntöd el, élhetek e tovább , vagy nincs számomra kegyelem.  - felelte száraz, kiélezett hangon, majd ,kis tipródás után elhagyta a szobát
Percekkel később is éreztem őt. A szavai belekúsztak a bőröm alá. A szavak,amikkel mindent megváltoztatott.  A szavak,amik súlyos dolgokra képesek.  És, most mégis mit vár? Mit kellene most tennem? Az az ember,akiben feltétel nélkül megbíztam, most árulta el nekem, hogy gond nélkül megölne bárkit,ha az a biztonságomat fenyegetné. Együtt tudok én evvel élni? Képes leszek ugyanúgy szeretni őt, ezek fényében?

  • Mi bánt Milla? - hallottam meg, anyu törékeny hangját az ágyam mellől
  • Anyu, észre sem vettem, hogy itt vagy. - feleltem halkan
  • Igen, azt látom, hogy elmerültél a gondolataid között. - ült le mellém. - Robert elment, hogy rendbe szedje magát, azt mondta nem marad sokáig. És, apád is jobban van, talán holnap meg is tud végre látogatni. Nagyon boldog volt,mikor mondtam neki, hogy végre felébredtél. Az egész család aggódott érted.
  • Ez kedves. - erőltettem mosolyt arcomra. - Anyu. - szólítottam meg összeráncolt szemöldökkel  
  • Hm? - kérdezett vissza, miközben mutató ujjával gondosan rendezgette fürtjeimet
  • Képes volnál bántani mást, azért, hogy megvédd azt, akit szeretsz? - tettem fel a kérdést,ami már oly régóta foglalkoztatott
  • Ez nagyon nehéz kérdés. - ráncolta homlokát. - Ez az adott helyzetben dőlne el, ha rákényszerülnék...de, azt hiszem, igen. Azt hiszem,akármikor képes volnék rá. Akármit képes volnék megtenni  értetek. - bólintott
  • És, ez rossz? - ráncoltam szemöldököm . - Isten szemében , ez rossz dolog?
  • Hogy küzdesz azokért, az emberekért, akiket szeretsz? - kérdezte , mire én bólintással feleltem. - Nem, nem hinném, hogy ezért bárkit is el  ítélne. - rázta meg fejét .- Ahogy én sem. Akarsz róla beszélni? - ráncolta homlokát aggódva
  • Nem. Azt hiszem, inkább pihenek kicsit. - válaszoltam bágyadtan
  • Rendben édesem. Itt leszek melletted. - mosolygott rám anyu, és homlokon puszilt

2016. március 16., szerda

86. fejezet

Huhhh, sziasztok :)

ELhoztam nektek a friss részt, de be kell valljam, furcsa érzéseim vannak vele kapcsolatban. Talán, a legjobb szó rá nem más, mint a kaotikus. Sajnálom, ha csalódást okozok majd nektek evvel a fejezettel, a tartalma, vagy a terjedelme miatt. Magam sem értem, egyszerűen ezt éreztem, ennyi tellett most tőlem. Nem lesz hosszú, de, talán elgondolkodik az ember kicsit azon, mit jelent a másik ember az életében. Talán még sem kellene megvárni egy-egy gesztussal a holnapot, talán mégis érdemes elmondani a másiknak minden nap, mennyire szeretjük. Ne vegyük természetesnek azt, hogy van nekünk. Mert nem az. Higyjétek el.... nem az  !

XoXo


 

Sosem gondoltam volna, hogy az, hogy Amerikába jövök, életem egyik legrosszabb döntése lesz. Mint ahogy azt sem, hogy létezhet az a kínzó fájdalom, ami végleg darabokra törheti egy ember lelkét. Most már tudom, hogy van az a szerelem, az a végzetes szerelem, ami egyszerre éltet, és pusztít. 

Talán, ha minden apró jelet időben észreveszek, nem történt volna mindez.  De, az is lehet, hogy nekem ez volt megírva. Az, hogy egy koszos sikátorban, golyóval a mellkasomban haljak meg.  Mindenről a szerelem tehet… a szerelem, amit New York ismertetett meg velem.

Átkoznom kellene most azt a percet, mikor a fejembe vettem, hogy New Yorkba költözök. Gyűlölnöm kellene azt a pillanatot, mikor először megláttam őt, azon a gépen. Hisz akkor kezdődött minden. Már akkor tudta a sors, hogy nekem így kell végeznem. Már akkor eldőlt, mikor a szemébe néztem, és megláttam az igazi énjét.

 Minden annyira egyszerűnek kellett volna, hogy legyen. Egy egyszerű, hétköznapi szerelemre vágytam. Virág, bonbon, esti séták a parton, és hétvégi meccsnézés. Vacsorák a családdal, eljegyzés, esküvő. Ahogy, a nők kilencven százaléka elképzeli.  Egy szép fehér kerítéses ház, zöld gyeppel, két kölyökkel, és egy kutyával. Minden ennyire egyszerűnek kellett volna, hogy legyen. Én, azon voltam, hogy az legyen.  De, hogy is lehetne, hisz ő sem az? Robert Pattinsonra mindent lehetne mondani, - magabiztos, sikeres, titokzatos, veszedelmes- de, azt, hogy egyszerű… nem azt semmiképp sem lehetne mondani rá.   Egy év sem telt el, és ez az égető szerelem, ami felemésztett minket, egyikünk életébe kerül.  Egy év sem kellet, ahhoz, hogy mindenhol, minden pillanatban kész legyek arra, hogy az életem áldozzam érte. Mert az már bizonyos, hogy meghalok.

A szürke eget nézve, csak arra tudtam gondolni, milyen csodás lesz majd odafenn. Nem féltem a haláltól. Biztos voltam benne, hogy az evilági testünk elengedésével, tovább létezünk majd. 

-          Kamilla, nem lesz baj… hallod!? 

Robert hangjára apró mosolyra húzódtak ajkaim. Mintha minden egy pillanat alatt jóra fordult volna. Gyengéden ölelt magához, és beszélt hozzám. Mélyen magamba szívtam ázott ruhája illatát. Bár, erősen átmosta az eső, még gyengén lehetett érezni azt a bizonyos Robert illatot. Hm… egyszeriben teljes biztonságban éreztem magam. 

-          Ne, ne csináld ezt. Nem búcsúzkodunk. – remegett meg hangja, és megcsókolt. – Szeretlek… hallod?
-          Semmi… baj. 

Nehezek voltak ezek a szavak. Mintha, a golyó a mellkasomban minden erőmet kiszippantotta volna. Gyengének éreztem magam, túl gyengének ahhoz, hogy továbbra is folytassam. Egyszerűbb volt lehunyni szemeim, és végre pihenni kicsit. A fáradtság, minden sejtem megbénította.

Robert szemszög:

Kamilla élettelenül ernyedt el karjaim közt. Egy pillanatig sem akartam arra gondolni, hogy meghalhat. Volt pulzusa. Alig tapintható, de volt. Szirénázó autók lepték el a környéket. Felálltam a földről, kezemben Kamillával, és a közelebbi mentőautóhoz vittem. Emberek kezdték el ellepni a környéket. Az autó hátulja nyílt, Kamillát pedig kiszakították a kezeim közül.

-          Magának mi az Istent jelent az, hogy ne hősködjön? – rohant le Forbs nyomozó
-          Tettem a dolgom, míg maguk elengedték  Huppertet! – vicsorogtam rá
-          Hát, most jól megcsinálta! - emelte fel kezét, hogy Kamillla testére mutathasson. – Huppert halott, és most a barátnője is életveszélyben van.
-          Lőtt seb a mellkasban. – hallottam a gépies hangot, amit az egyik mentős mormolt a rádióban. Kamilláról letépte a felsőt, az egyik, míg a másik infúziót kötött be neki. –  Sok vért veszített, készüljetek tasakokkal is. Mi a vércsoportja? – nézett rám a rádiót szorongató férfi

Forbs mondata éles pengeként hasított belém. A barátnőm, haldoklik. Az én hibám. Haldoklik, Kamilla haldoklik. És, a látvány, ami elém tárul… az, ahogy a vérét itatják, és az életét próbálják menteni, megbénít. Törékenynek érzem ezt a pillanatot. Mintha vékony jégen állnék, ami akármikor betörhet alattam. Leheletnyi hálónak tűnik, élet, és halál között. És kidönti el? Mégis ki dönti el, hogy ez a szinte átlátszó háló, mikor szakad át? Ennyire közel még nem voltam ahhoz, hogy elveszítsem Kamillát. És, a tudat… az az átkozott tudat, hogy most mindennek vége, felemészt. 

-          Mr. Pattinson, mi a vércsoportja? – ordított a képembe Forbs, felébresztve engem, a kétségbeesés mezsgyéjéről
-          A negatív. – válaszoltam halkan, majd újra rá erősítettem, ezúttal, már hangosabban, és határozottabban. – A negatív. Melyik kórházba viszik?
-          A központiba, az van legközelebb. – válaszolt a mentős, majd újra a rádióba beszélt, míg a másik gyors mozdulatokkal becsukta az ajtót, és visszapattant a mentőbe. Én is így tettem. A kocsi felé iramodtam, hogy követhessem a mentőt. 
-          Mit képzel, hova megy? – ragadta meg karom Forbs dühösen
-          És, maga mit képzel? Kamilla mellett a helyem. – morogtam rá dühösen
-          Fel kell vennem a vallomását. Most úgy sem tud semmit segíteni.
-          Tényleg? Ez magának a legfontosabb? A kurva vallomás? – hitetlenül ráztam meg a fejem, és folytattam az utam az autóhoz.

Közel voltunk a kórházhoz. Még láttam, amint a műtőbe tolják Kamillát, de be nem engedtek hozzá. Egy nővér a váróba kísért, és leültetett.  Sok idő telt el. Hosszú percek, mialatt csak ültem, és az emlékeimben kutattam. Kamillára gondoltam. Csak rá tudtam gondolni. A szerelmére. A szerelmünkre.

Kávé illata csapta meg az orrom, és, amint felpillantottam vettem csak észre, hogy egy kék ruhás nővér egy poharat szorongat a kezében. Mosolyt erőltetett arcára természetesen sminkelt arcára, majd leült mellém. Oda nyújtotta a poharat, és nem szólt, míg el nem vettem.

-          Köszönöm. – bólintottam
-          Ön a férje? – érdeklődött meleg hangon
-          A vőlegénye. – válaszoltam, és belekortyoltam a forró kávéba
-          Ne aggódjon, a legjobb sebész kezébe került a menyasszonya. Minden rendben lesz. – győzködött.
-          Igen. – bólintottam határozottan. – Rendben kell, hogy legyen.
-          Van esetleg, akit értesítene a történtekről? A menyasszonya családját, esetleg?
-          Igen, azt hiszem, fel kellene hívnom őket. – szűrtem meg fogaim közt a szavakat

A legkevésbé erre vágytam. Kamilla  gyűlölködő apjára, és a rikácsoló anyjára.  Úgy hiányoztak, mint a hátam közepén a viszketés, de tudom, hogy neki szüksége van a családjára. Mindent megteszek, hogy neki jobb legyen. Akármit, kerüljön bármibe. Először Danielt hívtam. Meglepő módon nem kezdett bele az ócsárolásomba. Egy szót mondott csupán. Indulok.   Amint letettem a telefont, egy fiatal doki lépett elém.  Magas, vékony termetű volt.

-          Ön érkezett a mellkason lőtt hölggyel? 
-          Igen, Kamilla Pintér, a vőlegénye vagyok. – pattantam fel a fotelből
-          Sikerült eltávolítani a lövedéket a mellkasából. Sok vért veszített, ez volt a legnagyobb probléma. – folytatta, majd összeszorította száját, és lesütötte a szemét
-          Hogy… hogy érti, hogy ez volt a probléma?
-          Miss. Pintér szíve megállt, a beavatkozás közben. – felelte
-          Nem… - ráztam meg fejem, amitől a szemeimbe gyűlt könnyek, lehulltak. – Nem halhatott meg.
-          Kérem, uram. Hallgasson végig. Sikerült újra élesztenünk, de az állapota válságos.
-          Bemehetek hozzá?
-          Az intenzíven van.  Várnunk kellene még pár órát, aztán majd meglátjuk.
-          Doktor úr, akár még szkafandert is veszek fel, csak engedjen be hozzá. Látnom kell őt.

Hosszas kérlelés, és nyaggatás után, végre sikerült bejutnom hozzá. Csövek álltak ki mindenhonnan, és gépek sípoltak az ágya mellett.  Elszorult a torkom. Vissza kellett nyelnem, a feltörő érzéseimet. Ordítani akartam attól a fájdalomtól, ami legbelül mardosott. De, ehelyett, csupán megfogtam a kezét, és élveztem, a melegét.   Magam sem értem miért, beszélni kezdtem. Nem Kamillához, azt sem tudom kihez. Istenhez, az univerzumhoz… nem is ez volt a fontos. Csak, a remény, amit egy imádság, elmondása után érez az ember. Talán most sikerül… talán most valaki meghallgat, és megszán.  Mert a reményre szükségünk van, nem igaz? Reményre mindig szükség van.

Nos, Mr. Pattinson… hol vagy most? Hol van most, a pénzed, a tekintélyed? Hol van az uralkodási mániád? Korábban fapofával álltál volna a kórterem előtt, és átutaltál volna a számládon lévő pénzhez képest, egy csekélyke összeget a kórház részére, csak, hogy a dolgozói mindent megtegyenek, ami tőlük telik. Aztán elballagtál volna a lakásodra, felhívattál volna egy nőt, aki feledteti a fel-felbuggyanó érzelmeket. Nyugtattad volna magad avval, hogy te mindent megtettél, ami csak tőled telt.  Igen, ezt tetted volna.
És, most? Most, szorongatod annak a nőnek a kezét, aki mindent tönkre tett körülötted, és sírva imádkozol. Imádkozol azért a nőért, akiért mindent feladtál.  Aki miatt teljesen megváltoztál. Átengedted magad az érzelmeidnek. A tudatosság helyett az érzések vezérelnek minden döntésed. Meghunyászkodsz, megszégyenülsz érte.  Feladod, a büszkeséged, az elveid, azért, hogy boldognak láthasd őt.
Megérte mindez? Megérte átadni magad a szerelemnek, ha ez az ára? Sok szenvedés, és egy aprócska boldogság.  És, ahogy végig gondolod, mindazt a 7 hónapot, amit evvel a nővel töltöttél, megleled a választ. Ott legbelül. Tudod, hogy megérte. Mert, akárhogy is lesz majd holnap… megismerted a szerelmet. Az igazi szerelmet.

2016. március 2., szerda

85. fejezet

Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem a friss résszel, de elég beteg voltam.
CSerébe, egy eseménydús részt hoztam nektek.
Jó olvasást ;)
XoXo

Kamilla szemszög :

Lüktetetni kezdett a szívem a mellkasom alatt, amint rám pillantott, miután lenyelte az utolsó falatot is, ami a kezében volt.  Úgy nézett rám. Úgy, ahogy Robert is szokott, ha épp elkapja a vadászösztön. Sötét pillantásokat vetett rám Nicolas, én pedig egyre kezdtem bepánikolni. Elvettem szám elől a kávés bögrét, és az asztalra tettem. Örültem, hogy kivettem előzőleg a kanalat, mert most biztos csörömpölne remegő kezeimtől. 

-          Köszönöm a reggelit. – motyogtam halkan, és összefogtam a törülközőt magamon, ami már kezdett lazulni. -  Most, szeretnék felöltözni.
-          Olyan szexi vagy. – morogta.  – Felizgat, ahogy a hajadból a bőrödre csepeg a víz, és libabőrőssé válasz tőle.
-          Ami azt illeti, nagyon fázom. Kérlek, szeretnék felöltözni. – rebegtem idegesen, és kitoltam a székem, hogy felálljak
-          Hova ez a nagy sietség? – kapta el a kezem, majd magához rántott
-          Nem akarom lekésni a repülőt, és megfázni sem szeretnék. Még a végén nem kapnék levegőt, az első közös éjszakánkon.  – erőltettem mosolyt arcomra, hogy leplezzem félelmem
-          Ó, bébi! – morogta remegve, és beletúrt vizes hajamba. –  Hihetetlen, hogy mindenre gondolsz. 

Nicolas megragadta a tarkóm, és magához húzott. Ajkaimra tapasztotta undorító ajkait, és a számba fúrta nyelvét.  Keményen csókolt, mintha tudná, mennyire undorodom tőle, és figyelmeztetni akarna arra, hogy nincs más lehetőségem. Meg kell őt csókolnom.  Éreztem, amint a gyomrom tiltakozik az ellen, hogy a nyála, az enyémmel keveredjen, és csak egy másodpercen múlt, hogy felfedjem, mennyire undorodom tőle.  Végül elszakadt tőlem, két kezébe fogta arcom és újra rám nézett.

-          Megbízom benned bébi. Ne okozz nekem csalódást.
-          Nem fogok. – ráztam meg fejem

Alig vártam, hogy végre elengedjen, és megigazíthassam a törülközőm, még mielőtt kiesik a fürdőszobában gondosan becsavart tapétavágó. Nem lehetek annyira béna, hogy ezen bukjam el a szabadulásom. Végre bízik bennem, csak meg kell várnom a megfelelő pillanatot. És, akkor? Megvárom a megfelelő pillanatot, és mit csinálok? Meg… megölöm? Mi? Nem… nem ölöm meg! Úristen, dehogy ölöm meg! Csak, meg sebesítem. A lábába vágom, vagy a vállába. De, nem, semmiképp sem ölöm meg.  Elmélyültem a gondolataimban. Azon töprengtem, képes volnék e megölni őt. Képes volnék-e bárkit megölni azért, hogy az életem mentsem, vagy más életét.  

-          Kamilla… – ejtette ki nevem szerelmes hangon, és megrántotta a törülközőm alsószegélyét – nem iszod már meg a…?

A tapétavágó a földön csattant, a törülközővel együtt. Még a vér is megfagyott bennem, amint tekintetünk összeakadt. Nicolas, a földre pillantott, és evvel szinte másodpercre pontosan a tapétavágóért nyúltam. Úgy kaptam fel, mint a villám. Még magam sem láttam a mozdulatot, és aztán már toltam is fel hüvelykujjammal a pengét. 

-          Mit csinálsz szerelmem? Még a végén megvágod magad. – mosolygott rám mázosan
-          Most, most elengedsz engem! - parancsoltam rá
-          Így akarsz ki menni? – nézett végig rajtam úgy, mintha csak egy éhes farkas volna. Ahogy lenéztem, tudatosult bennem csak igazán, hogy teljesen meztelen vagyok. 
-          Ne nézz így! – morogtam dühösen
-          Sajnálom, nem bírok másként nézni.  Csodás a tested. – fonta össze karját kényelmesen, és tovább csorgatta a nyálát
-          Hagyd abba a vigyorgást, és csináld azt, amit mondtam! – böktem felé a tapétavágóval figyelmeztetve arra, most én vagyok a főnök
-          De, hisz nem is mondtál még semmit. – kacagta el magát, ami zavarba hozott, és közben bosszantott is
-          Először is, add oda a ruháimat! – parancsoltam rá, és kihúztam magam, hogy magabiztosabbnak látsszak 
-          Mit szólnál hozzá, ha az enyéimet kapnád meg? – kérdezte, és vetkőzni kezdett
-          Mit csinálsz? Hagyd abba! A saját ruháimat akarom!
-          Csak gondoltam, szórakoztatóbb volna, ha az enyéimet húznád fel. A tested arról árulkodik, hogy fázol. Hogy nagyon is fázol. – nyalta meg alsó ajkát, és közelebb lépett
-          Maradj ott! – sziszegtem dühösen, de meg sem hallotta
-          Ó, bébi, annyira szeretem, mikor ilyen tüzes vagy. – morogta, és még mielőtt reagálhattam volna, már ott volt előttem, és a falnak szegezett. Sikoltanom kellett volna, de a rémülettől egy hang sem jött ki a torkomon. – És, most, végre az enyém leszel. – mordult fel, és a nyakamba harapott
-          Soha! – sikítottam el magam, és a térdem felrántva tökön rúgtam
-          Ó, te kis ribanc! – hördült fel, miközben összegörnyedt. A szikét tartó kezem nem engedte el, de, a szabad kezemmel kivettem azt, és megvágtam Nicolast.

Nicolas felkiáltott. Vér serkent az arcából. Elengedett, ahogy az arcához kapott. A kijárat felé indultam, de Nicolas hátulról belekapott a hajamba, és visszarántott. A földre estem, és bevágtam a fejem. Halványan láttam Nicolas arcvonásait.  Halvánnyá, és maszatossá vált a külvilág, egészen pár másodpercig, míg aztán minden elsötétült.

Az öntudatlan állapot, nem is olyan ijesztő állapot. Főleg akkor nem, ha a valóság, ezerszer rosszabb hely. Élveztem a súlytalanságot. Élveztem, hogy olyan helyen vagyok, amelyet én irányítok. Ahol Roberttel lehetek.  Ez nem a fájdalom helye. Ez a nyugalomé, a békéé.

Robert szemszög:

-          Merre menjek? – kérdeztem feszülten Changat
-          Marcy Ave 701.
-          A Lincolnon vagyok Chang! Mi a picsa vagyok én, egy kurva térkép? – fakadtam ki dühösen
-          Kanyarodjon a Hyland boulevardra. Onnan egyenesen, majd jobbra a Huguenotra. Szólok, ha a közelben jár.
-          Látod őket? Látsz valami mozgást a házban? – kérdeztem feszülten, miközben a kormányt markoltam, és az utat kémleltem. – Minden tele van zsarukkal. – morogtam
-          Nem, egyelőre nem látok semmit.  A furgon ott áll a felhajtón. – válaszolt Chang nyugodt hangon, ami még inkább dühített
-          Harmincpercnyire van Robert. Minden rendben lesz, csak koncentráljon.
-          Szóltál a zsaruknak?
-          Igen. Forbs nyomozó kiküld egy csapatot a házhoz. Már úton vannak.
-          Rossz érzésem van. Kurvára rossz érzésem van. – folytattam, és tövig nyomtam a gázpedált.

Bár a szemeim az úton voltak, mégsem azt látták. Annyi féle borzalmat vetítettem magam elé, hogy minden porcikám görcsösen megfeszült. Képtelen voltam megváltoztatni a testhelyzetem. Mintha a kormány épp Nicolas nyaka lenne. Ki akartam szorítani belőle az élet minden cseppjét.  És, mintha egyszeriben a saját torkomat szorongatnám, a levegő, úgy szivárgott ki a tüdőmből. Izzadság csepp folyt végig az arcomon, miközben harákolva próbáltam levegőhöz jutni.  Újabb pánik roham.  Már csak ez hiányzott, egy fasza kis pánikroham, miközben 120-al törtetek előre egy zsarukkal teli városban.

-          Robert! – szólt közbe Chang
-          Cha…Chang. – harákoltam nevét
-          Robert, jól van? – hallottam meg feszült hangját
-          P…pán…pánik roha…
-          Pánik rohama van? – kérdezte hitetlenkedve. – Figyeljen! Szedje össze magát! Huppert, most szállt be a furgonba.
-          Ez… ezzel… nem segítesz. – válaszoltam akadozva, mialatt mereven fogtam a kormányt, mint egy háromnapos hulla
-          Jól van, előbb nyugodjunk meg. Mi az, ami megnyugtat? Engem, mi nyugtat meg? A palacsinta, egy zacskó fű. Jah… jól jönne egy kis fű. – hadarta, már ideges hangon
-          Chang.
-          Jól van. Mit szeretsz? A pénzt, a szexet, az irányítást. Hát akkor a picsába, vedd vissza az irányítást! Vedd vissza a kontrollt, de kurva gyorsan, mielőtt még a végén a temetésed lesz a legnagyobb szenzáció! – ordította a telefonba Chang . – Szippants mély levegőt, gondolj a tavaszra, vagy nem is tudom.

 A múltkori esetre gondoltam, amikor Annabell ült mellettem az autóban. A sikolyára, és a hangjára. Annabell.  Akkor nem volt hatásos a mély levegő, most viszont nem engedem, hogy felülkerekedjen rajtam a dolog. Kamillának szüksége van rám. Kamilla, édes kicsi Kamillám. A fülemben, a nevetése csendült fel. Láttam, ahogy hajzuhataga a párnámon terül szét, és szemei derűsen néznek le rám. Emlékszem erre. Emlékszem, mennyire nehezen bírta elviselni, ahogy a belső combjait csókolgattam.  Újra akartam érinteni finom bőrét. Ó bébi!

Észre sem vettem, hogy felengedett a karom. A testem újra visszanyerte az önuralmát.

-          Chang. – szólítottam meg száraz hangon
-          Itt vagyok.
-          Ki vagy rúgva. – sziszegtem
-          Értettem. – nevette el magát. – A Outerbridge Crossing felé vette az irányt.  Most hajts fel, jobbra. – válaszolt tegeződve, úgy, mintha az olyan természetes volna köztünk
-          Ki akar jutni a szigetről. – sziszegtem dühösen, és még inkább ráléptem a gázpedálra. – Kamilla vele van? - kérdeztem, a torkomban dobogó szívvel, de nem jött rá válasz. – Chang, láttad Kamillát? Vele van? – tettem fel újra a kérdést, és én is kikanyarodtam a híd felé vezető útra
-          Láttam, vele volt.  – válaszolt visszafogott hangnemben
-          Akkor még él. – sóhajtottam fel megkönnyebbülve
-          Robert.
-          Mi van? 
-          Kamillát a furgon hátsó részébe fektette Huppert.  És, nem akarlak…
-           Mit láttál a kamerákon?
-          Kamilla élettelennek tűnt. 

Chang hangja úgy hatolt belém, mint egy éles pengéjű kés. A remény, amit most kaptam vissza pár másodperce, most ugyanolyan gyorsan eltűnt, mint amilyen gyorsan felütötte a fejét. Eszeveszettül hajtottam az autókat kerülgetve.  Chang szaval csengtek a fülemben. Kamilla élettelennek tűnt. Nem lehet. Nem, az nem lehet! Soha életemben nem éreztem magam így. Megmagyarázhatatlan. Amit érzek, az a fájdalom, egyszeriben szétrobbantja a testem. Őrjöngés tört ki belőlem. Nem lehet, hogy mindennek vége. Feladtam érte mindent! A picsába, feladtam érte mindent! Nem érhet így véget!  Kamilla… édes, kicsi Kamillám!  Nem…nem halt meg! Nem azért szálltam szembe a maffiával, és vesztettem el az apám, hogy most egy elmebeteg elszakítson tőle! Eszeveszettül ütöttem, a kormányt, de egy csepp fizikai fájdalmat sem éreztem.  

-          Robert, már a hídon vannak. Innen már nem tudom őket követni. Taposs bele! – szólított meg Chang
-          Hogy? Hogy a picsába nem állították meg őket a rendőrök?
-          Elengedték őket, csak ennyit tudtam kivenni a kamerák képeiből. Egy Mercedes Sprinterben vannak.  Pár kilométernyire vagy tőlük.
-          Köszönöm a segítséged Chang. – mormoltam, majd megszakítottam a vonalat

Ezekben a percekben már nem éltetett más, mint, az, hogy megöljem ezt a férget. Magamhoz akartam szorítani Kamillát, és megcsókolni… és, aztán levágni a heréit. Meg fogom csonkítani. Egyesével vágom le az ujjait, amikkel érintette őt. Kivájom a szemeit, hogy soha többé ne nézhessen rá. Úgy fogom gyötörni, ahogy ő gyötör engem most. Úgy fogom kínozni, ahogy ő tette azt Kamillával. Megölöm. Az, hogy Kamilla életben van, csak a módszeremen fog változtatni. A halála elrendeltetett, már akkor, mikor ránézett Kamillára. Ezen senki, és semmi nem változtathat. 

Az ellenőrző ponthoz érve megálltam.

-          Mr. Pattinson. Jó napot. – nézett be a rendőr az ablakon, amint leengedtem azt
-          Hogy hívják? – kérdeztem dühösen
-          Marvin, uram.  Marvin Hamilton.

Marvin előtt felhúztam az ablakot, mielőtt még az elképzelésemnek eleget teszek, és a nyakkendőjét megragadom, hogy aztán jól beverhessem a képét. Ennek az embernek vége.  Holnaptól már nem kell egyenruhát viselnie.

Újra gázt adtam, és nem foglalkozva a másik rendőrrel, aki az autó felé közelített, a hídra hajtottam.  Könnyedén kerültem meg az autókat, miközben a furgont kerestem.   Amint a híd végére értem megláttam. Majd egy órán keresztül követtem őket Brooklynig, a 440-sen. Közben még az eső is eleredt, így még jobban ügyeltem arra, hogy szem elől ne veszítsem.  Legszívesebben letoltam volna az útról, de aggódtam Kamilla miatt. Meg, mégis csak egy furgonról van szó… így kivártam, hogy lehúzódjon.

Amint megállt, ellenőriztem a fegyvert, amit az ülés alól húztam elő, majd én is kiszálltam. Remegett minden ízében a testem. Annyi düh, és bosszúvágy burjánzott a testemben, ami majd szétvetett.  Mire kiszálltam a furgon utastere már üres volt. Elhúztam az oldalsó ajtót, ahol végre megláttam Kamillát. Egy fehér pólót, és egy melegítőnadrágot viselt.  Nem akartam belegondolni, hogy kerültek rá a ruhadarabok. Egy szivacson feküdt. És…és lélegzett. Még a könnyeim is kicsordultak, amint megláttam, ahogy emelkedik, és süllyed a mellkasa. Mellé térdeltem, és megcsókoltam. Melegek voltak ajkai.  Szemei lassan felnyíltak, és az övéi is könnybe lábadtak.

-          Robert. – rebegte nevem
-          Itt vagyok. – bólintottam, miközben azt sem tudtam hol érintsem őt. – Itt vagyok szerelmem.
-          Vissza fog jönni. Csak a hamis papírokért ment fel. Svájcba akar vinni. – zokogta
-          Nem mész te sehova. És, ő sem. – morogtam, és zsebemből elővettem az apámtól, tíz éve kapott bicskát. Mikor beraktam a zsebembe, sejtettem, hogy szükségem lesz rá. Ha másért nem is, Huppert tökeinek a lemetszésére. Kamilla felült, amint eloldoztam, és megölelt. Hosszú hajába fúrtam ujjaim, amit azonnal el is húztam. Nedvessé váltak ujjaim, amint a fejéhez értem, és Kamilla is felszisszent. – Mit művelt veled? – kérdeztem meggyötört hangon, amint megláttam véressé vált ujjaimat
-          Robert!- kiáltott fel Kamilla, amire felkaptam a fejem

Nicolas lépett ki az egyik épület ajtaján. Futásnak eredt, amint egymásra néztünk. Megcsókoltam Kamillát, és arra kértem maradjon a furgonba. Rohanni kezdtem. Úgy futottam, mint még soha. El akartam kapni azt a rohadékot. Meg akartam büntetni azért, amit Kamillával tett. Ha nem így teszek… ha elengedem, nem fog leállni. Addig nem lesz megállás, míg egyikünk meg nem hal. És, törekedni fogok arra, hogy ne én legyek az.  Hallottam hátam mögül, amint Kamilla utánam kiált, de tudtam, ott már nem eshet baja. Nekem csak ez volt fontos. Hajtottam tovább, míg nem egy lezárt sikátorba értünk. Nicolas a kerítésre ugrott, hogy átmássza.

-          Nem lesz több alkalmad! – ordítottam felé. – Nem hagyok több alkalmat Huppert!  Ha most elfutsz, te rohadék, én esküszöm, hajtóvadászatot indítok ellened! Megkereslek, és kivégezlek! Könyörtelenül!

Huppert leugrott a kerítésről, és megfordult. Pisztolyt húzott elő, majd rám szegezte. Én is így tettem, de, még mielőtt eldörrent volna a fegyverem, Kamilla a félre lökött.  Tompa puffanással fúródtak a golyók a mellkasába. Kamilla a földre zuhant, mi pedig elhűlve néztük őt. Mint egy drámai lassítás, olyan volt az egész. Huppertre néztem, aki megrökönyödve nézett Kamillára. Felemeltem a kezemben lévő fegyvert, és a fejére céloztam.

-          Huppert!