2016. január 5., kedd

81. fejezet

Sziasztok!
Végre itt vagyok! Végre feltehetem a friss részt nektek ;)

Köszönöm az előző fejezethez a pipákat, és Lirinek, D-nek, és Györgyinek a kommentet! Tudjátok, hogy sokat számít nekem, ha írtok ! :*
Jó olvasást kívánok mindenkinek!
XoXo

Milla szemszög :


Fáradtan mentem fel a szobámba. A vállalatnál történtek után egy cseppet sem tudtam felengedni. Robertet sem tudtam elérni, ami szintén aggasztott. Ez a monopoly est pedig inkább lefárasztott, mint kikapcsolt. Nem csoda, hogy zsinórba veszítettem mind a három körben, hisz folyton Robert járt a fejemben, és, ha nem ő, akkor Nicolas ocsmány szavait hallottam a fülemben. És ott volt még a színlelés is. Természetesen nem árultam el apáméknak, mi történt a vállalatnál. Még a végén a szobámba zárt volna be, és egész éjjelre fegyveres őrként toporgott volna a szobám küszöbén.

Erőtlenül álltam be a zuhany alá. Jobb szerettem volna elmerülni a kádamban, de aggódtam amiatt, hogy elalszom. Sokáig álltam a meleg vizet árasztó tus alatt. Néztem, amint vékonyka sugarakban zúdulnak rám a meleg folyammá egyesülő vízcseppek.  Nem sokára már nem is azt láttam, hanem Robertet. Hallottam a hangját, éreztem az illatát. 

-          Hol vagy Robert? – sóhajtottam fel, és aztán kisvártatva  elzártam a csapot
Törülközőt tekertem a testem köré, és fogat mostam. Leengedtem feltűzött hajam, amint végeztem. Belebújtam pizsamámba, és az ablakhoz sétáltam. Ott állt az autó. Az infiniti. Egy pillanatra megdobbant a szívem, aztán eszembe jutott, ki ül benne.

-          Ez nem ő. – súgtam magam elé, és a két ujjam mögé csíptetett függönyt elengedtem
Kezembe vettem a korábban ágyra dobott telefont, és újra megnéztem. Nem írt, nem hívott.  Megígérte. Nem szokta ezeket elfelejteni.  6 órakor bíztattam magam, hogy csak elhúzódik az egyik tárgyalás. 8 órakor, azt próbáltam lenyomni a torkomon, hogy biztosan vacsora megbeszélésen van.  De, most már éjfél is elmúlt. Fel kell hívnom! Nézzek ki akármilyen tapadós némbernek, akkor is felhívom! Tudnom kell, hogy jól van, és hallanom kell a hangját ahhoz, hogy én is jól legyek. Görccsel a gyomromban együtt nyomtam rá a telefon kijelzőjére. Hallgattam amint búg az a nyamvad vonal, de nem vette fel. Aztán újra, és újra próbáltam, amitől csak egyre inkább feltört bennem az aggodalom. Ha apu nem kopog be az ajtómon, akkor bizonyára addig nem hagytam volna abba a telefonálgatást, míg el nem alszom.

-          Még mindig semmi? – húzta el apu a száját együtt érzően, amint meglátta a telefont a kezemben. Kinyomtam a telefont, mialatt némán ráztam meg a fejem.  – Holnap hívni fog, ne aggódj.
-          Nem tudom apu. Rossz érzésem van. – mormoltam. – Már jó ideje nem jelentkezett. 
-          Emiatt voltál olyan szótlan, és feszült egész este? – sétált oda hozzám, apró mosollyal a száján
-          Igen. – motyogtam, és a telefon kijelzőjét szuggeráltam
-          Hé, ha szeretnél valakihez hozzábújni az este, az én karom mindig nyitva… na, jó, ez elég hülyén hangzott. – nevette el magát, ami engem is arra késztetett. – De, tudod. Érted.
-          Igen, apu. – bólintottam, még mindig mosollyal arcomon, amit aztán azonnal lehervasztottam, amint átölelt.
-          Jó éjt, kicsi Millám. – mormolta, és megpuszilta fejem búbját
-          Jó éjt, apu.
-          Bekapcsoltam a riasztót, és behívtam a sofőrt. Tudod, azt a magas srácot, a…
-          Igen, Petert.   – bólintottam
-          Petert. – bólintott. – Nem bánod, ugye?
-          Köszönöm. - bólintottam

Apu bíztató mosollyal az arcán hagyta el a szobámat. Az ajtóhoz sétáltam, és füleltem. Hallottam, amint mindenki elvonul. Felvettem az ágy végén heverő köntösöm, és összehúztam magamon azt. Halkan nyitottam ki az ajtót, és körbe néztem. Lassan léptem le a lépcsőfokokra. Mindegyiknél ügyeltem arra, hogy ne nyikorduljon meg a fa a talpam alatt. A riasztóhoz sétáltam, és én is ellenőriztem. Apu valóban bekapcsolta. Kétszer is megrántottam a kilincset, amit aztán mind a kétszer zárva találtam. Ellenőriztem az ablakokat, és behúztam a függönyöket. El akartam szeparálódni a világtól. Be akartam gubózni a magam kis világába, és úgy várni Robertet.

-          Robert! – sóhajtottam mélyet, halkan kimondva nevét
A nappaliba érve, megláttam Petert. Fekete farmert viselt, és egy atlétát, ami feszült felső testén. A kanapén feküdt. Nem látta, hogy őt nézem. Az arca gondterhelt volt. Jó volna tudni mi bántja ennyire. Talán a nagyapja, Oskar. Vagy talán más.

Összébb húztam magamon a selyem köntöst, hogy kissé se látszódjon a dekoltázsom, és megköszörültem a torkom. Peter azonnal felugrott a kanapéról, kezében pedig már fegyvert szorongatott. Arca mereve volt, szemei már a célt pontosították. Egy pillanat alatt változott át, a kvázi nyugodt állapotból, egy harcra kész testőrré. A terminátor ugrott be egyszeriben.  A pisztoly csöve egyenesen a homlokom nézte. Még az ütő is megállt bennem Peter reakciójától.

-          Miss. Pintér! – ejtette ki nevem
-          Igen. – nyeltem nagyot, és kerestem a szavakat, amiket ijedtemben elhagytam valahol
-          Jézus, ne csináljon többet ilyet! – sziszegte
-          Rendben, de… - bólintottam, és óvatos lassú mozdulattal a pisztoly felé nyúltam. – Nem engedné le végre? Eléggé frusztráló tud lenni, ha egy ember fejének pisztolyt szegeznek. – húztam el a szám
-          Öh, igen. Sajnálom. – mormolta, és leengedte a fegyvert - Az édesapja kért meg rá, hogy jöjjek be, én. Nekem, jó lett volna kint a kocs…
-          Örülök, hogy itt van Peter. – vágtam szavába
-          Segíthetek valamiben kisasszony? – húzta fel szemöldökét
-          Tud,tud valamit Mr. Pattinsonról?  Már órák óta várom a hívását, és én sem tudom őt elérni. Aggódom érte. – motyogtam lebiggyesztett szájjal
-          Én. Nem. – rázta meg fejét, és gyorsan elkapta a tekintetét. A kandalló előtt lévő kanapéhoz sétált, és visszaült rá. – Nem tudok semmit. – rázta meg fejét
-          Mit titkol előlem, Peter? – léptem oda mellé
-          Nem titkolok semmit. – rázta meg fejét. – Nem tudom, hol van Mr. Pattinson.
-          Nagylány vagyok Peter. El tudom viselni, akármi is legyen az.
-          Miss. Fogalmam sincs. – rántotta meg vállait, de, ahogy rám nézett láttam, hogy hazudik. – Úgy ismeri Mr. Pattinsont, mint, aki más orrára köti a dolgait?
-          Megcsal? – kérdeztem, már felkészülve Peter igenlő reakciójára. Felszívtam magam. Megpróbáltam leállítani az ösztönösen előtörő tipródásom, és az akaratlanul is ökölbe szorított kezeim is megráztam. Nagyot nyeltem, és újra feltettem a kérdést. – Robert, megcsal engem? Veronikával van?
-          Nem, dehogy. – nevette el magát. – Őrülten szerelmes magába.
-          Örülök, hogy legalább maga jól szórakozik, mert engem kitör a frász attól, hogy fogalmam sincs, hol van, és mit csinál. – fakadtam ki. – Amikor elment azt mondta, hogy a Pattinson vállalat miatt megy el. Üzletfelekkel lesz megbeszélése, és reményei szerint végleg kiszállhat.
-          Csak, hogy ebből a vállalatból nincs kiszállás. – mormolta elfordulva, már-már alig hallhatóan
-          Ezt meg, hogy érti?  - tettem vállára kezem izgatottan
-          Sehogy. – ráncolta homlokát, és kezével legyintett
-          Ne csinálja ezt velem! Mondja már! Mibe keveredett Robert? – kérdeztem dühösen, és újra elé léptem, majd leültem mellé
-          Fogadjon meg egy tanácsot Miss. –válaszolt összepréselt ajkakkal. – Kerülje el ezt az embert. Kerülje el az egész családot! Csak ártanak magának!
-          Miért mondja ezt? – ráncoltam homlokom értetlenül. – És, és Robert megváltozott. – folytattam dacosan
-          Nem, sosem fogják hagyni, hogy megváltozzon. –rázta meg fejét

Peter egészen titokzatosnak tűnt, amint a kandalló tüze haloványan világította meg arcvonásait. Ujjaival babrált, és elfordította pillantását. Mit tudhat? Mi mindent tudhat ez az ember Robertről, amit én, a menyasszonya, nem is sejtek? 

-          Mondja el! Hol van most Robert?
-          Seattle-ben.  
-          Veszélyben van? – kérdeztem meg lüktető szívveréssel
-          Igen.  – bólintott komoran Peter
-          Azonnal odautazunk! – pattantam fel a kanapéról gondolkodás nélkül. – Maga tudja, hol van! Oda visz engem! – parancsoltam rá
-          Nem tehetem. – rázta meg fejét. – Ott nem lenne…
Peter mondatát egy hangos, puffanó hang szakította félbe. Összerándultam az ijedtségtől, Peter pedig azonnal felkapta a fegyverét.
-          Apu? – kiáltottam fel az emelet felé. – Rachel, te vagy az? 
-          Maradjon itt. – súgta oda Peter amint, nem jött válasz, majd elindult a lépcső felé  
-          Ne. – fogtam meg karját
-          Bújjon el. – súgta, és a konyha felé intett 

Rengeteg gondolat futott át az agyamon, mialatt Peter az alsó lépcsőfokhoz ért. Pedig csak három másodpercbe telt.  Mint ahogy az is ugyanilyen gyorsasággal történt, hogy két hangos dörrenés, Petert a földre terítette.  Milyen hihetetlen, emberi aggyal fel nem mérhető gyorsasággal képes lecsapni egy emberre a halál. ÉS, mennyi könyörtelen ember van, aki mind azt hiszi, hogy joga van ahhoz, hogy Istent játszva elvegye más életét.  Pár napja én is azért küzdöttem. AZ életemért futottam, és harcoltam. És, tudom, ha akkor nincs velem Oskar, és Robert, én ma már alulról szagolnám az ibolyát. És, most itt vagyok. A kezeimmel igyekeztem letapasztani a szám, elcsitítva az ijedt sikolyt, ami torkomból szakadt fel, amint a golyók tompa puffanással leterítették Petert. Fehér trikója válla alatt vörössé ázott át.
-          Édesem! Hazaértem! – hallottam meg az emeletről Nicolas hangját
Az ajtóhoz rohantam. Leakasztottam a láncot, és elfordítottam az ajtózárat.  Hallottam, amint a hátam mögül Nicolas trappolva fut le a lépcsőn, de nem álltam meg. Egy percre sem.  A jéghideg járda minden egyes érintése olyan volt a talpamnak, mintha szöges ágyon futnék.  A fülemben hallottam a szívem kényszeresen gyors verését.  A ház pár másodperccel később vijjogó hanggal riasztott.

Hol vannak? Hol vannak Robert emberei?  Hol vannak a testőrök? Tudom, hogy nem csak Peter volt mellettem, hiszen a hídnál is ott voltak. 

-          Segítség! – sikítottam
És, hol vannak az emberek? Miért nem jönnek ki a házból, hisz az utca végén is hallani ezt a rettenetes vijjogást. A rendőrök pár perc múlva itt lesznek. Igen, csak meg kell várnom, amíg ide érnek, és akkor mindent el tudok mondani nekik. Akkor biztonságban leszek. Csak addig kell elbújnom.  
-          Segítség! 
Az egyik házhoz futottam. Dörömbölni kezdtem az ajtón.
-          Nyissák ki! Kérem, segítsenek! – bömböltem, miközben fejem ide-oda kapkodva lestem őt, de nem láttam
Az ajtó kinyílt, és Anderson lépett ki rajta. A csodálkozás, és az értetlenség egyvelegét láttam az arcán, amint meglátott.
-          Milla, jól vagy? Tőletek jön ez a borzalmas hang? – kérdezte
-          Kérem, Anderson bácsi!  Kérem, segítsen! – könyörögtem zokogva
-          Na, de mi történt? – simította meg arcom. – Gyere, gyere be! – folytatta majd a következő másodpercben vér fröccsent az arcomra, és Anderson bácsi élettelenül hullott a földre
-          Ne! – sikoltottam el magam, és hátra kaptam a fejem, de nem láttam őt. – Miért csinálod ezt? – ordítottam hisztérikusan. – Hagyj békén! – zokogtam, és újra futni kezdtem   

Fogalmam sem volt arról merre fussak, vagy arról, hogy ő hol lehet.  De, éreztem őt. Éreztem, hogy mögöttem van. Éreztem az erejét, a szagát, a feltörő vágyát. Hátra- hátra nézve próbáltam behatárolni, merre lehet, de nem láttam. A hátam mögött nem. Meg álltam egy pillanatra. A lámpák haloványan világították meg a sötét járdát. Ott álltam az egyik fényében, és zihálva kapkodtam levegő után. A hideg a csontomig hatolt, már alig éreztem a végtagjaimat. Vajon mennyit képes elviselni egy ember? Mennyi ideig képes futni az életéért, mínusz 10 fokban?   

Kémleltem őt. Kerestem a házak között, a lámpák alatt, a fák árnyékában, de nem láttam semerre.  Talán feladta. Talán megijedt a rendőröktől. Végig gondolta, és rájött, mekkora hülyeséget csinált, és hazament.  Még magam is röhögnöm kell a bugyuta, bárgyú feltételezésemen, amit a remény fogalmazott meg bennem.

Nem ment ő sehova. Kivár. Kivárja, míg teljesen legyengülten, az ölébe hullok, és, amíg harcolok ellene, megöl valakit.  Pedig nem adom fel. Nem adom meg magam neki!  Újra menetirányba fordultam, és már épp futni kezdtem volna, mikor megláttam velem szemben. 

Fekete ruhát viselt. Tinta fekete fürtje a szeme elé hullott.  Vékonyan metszett ajkai mosolyra húzódtak, amiket mélyen ülő szemei szinte másodpercre pontosan követtek. 
-          Mondtam, hogy addig nem nyugszom, míg az enyém nem leszel.   
 
Elégedetten mosolygott, engem pedig már a hányinger kerülgetett.  Futni kezdtem, vissza a másik irányba, de tudtam, hogy felesleges. Már akkor tudtam, hogy reménytelen a helyzetem, mikor megálltam. Nicolas a hajamba kapaszkodott, visszarántott. Tompa ütést éreztem a tarkómon, ami meggyőzött arról, hogy most már felesleges tovább futnom.  Megkaptam a választ arra a kérdésre, meddig vagyok képes futni az életemért.

4 megjegyzés:

  1. Nagyszerű. Alig várom a folytatást. 👍

    VálaszTörlés
  2. Bocsánat hogy eddig nem tudtam jelentkezni. :(
    Nagyon-nagyon tetszett ez a rész is. Igazán izgalmas, és esemény dús volt erre nem is számítottam hogy ez fog majd történni.

    Valamint már nagyon izgulok hogy mi lehet Robbal és az édesapjával. :D
    Sok-sok kérdés felmerül az emberben ennyi sok jó rész után. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Semmi baj Györgyi, örülök, hogy írtál ;) Az igazság az, hogy vártam is :P
      Szerintem is izgalmasra sikerült ez a rész, remélem evvel a véleménnyel nem vagyunk egyedül ;) Már írom Kamilla folytatását is, nagyon jó lesz, és remélem, hogy számotokra is értelmezhető lesz. Egyenlőre nem mondhatok mást. De, ha minden jól megy, holnap olvashatod is ;)
      XoXo

      Törlés