2016. január 31., vasárnap

83. fejezet

Sziasztok!
Már gyógyultan itt vagyok! Rob szemszöget olvashattok, remélem D, kicsit elégedettebb leszel velem ;)
Köszönöm a pipákat, és, a kommenteket! Tudjátok,hogy ez mindig jól esik, és írásra sarkall.
XoXo


Veronika könnyen uralta a motort a testünk alatt.  Én akartam vezetni, de nem engedte, arra hivatkozva, hogy nem vagyok abban az állapotban, hogy végig vezessek a repülőtérig. Ez esetben egyetértettem vele. Beadtam a derekam, és fejemre húztam a sisakot. Még mindig zsongtam a robbanástól.  Nem volt az igazi a hallásom, és a reflexem egyes dolgokra, elég gyenge volt.  Falta az utat a Suzuki kereke, Veronika épp úgy haladt, ahogy azt én elvártam tőle.

Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy újra megláttam ezt, nőt. Baljós arckifejezése pedig csak még inkább tetézte a bennem rejlő érzéseket. Veronika egy percet sem hagyott arra, hogy gyászoljam az apámat. Titokzatosan viselkedik, és ez rohadtul bassza az agyam. Annyi minden bassza az agyam! A kurva életbe! A büdös kurva életbe! Hisz meghalt az apám! Felrobbantotta az egész kibaszott maffiát, azért, hogy engem védjen! Miattam. Az egész kicseszettül miattam van! Hogy állok majd mama elé? Hogy magyarázom ezt meg az otthoniaknak? Annabellnek? És, hogy leszek túl ezen? Gyűlöltem az apám, a pokolra kívántam őt! De, amit tett… amit most tett. Miért tette? Miét mentett meg? Hisz gyűlölt, gyűlölt engem, amiért Thomas meghalt. Amit tettem Thomassal… A picsába is az egésszel!  Nedvessé váltak szemeim, és mit nem adtam volna azért, hogy letörölhessem az árulkodó jelét annak, amit érzek. Annak a sok baromságnak, ami kavarog bennem.

Lassulni kezdtünk, mire feleszméltem, hogy lehúzódunk a motorral. Egy út menti palacsintázónál álltunk meg. Veronika levette a gyújtást, és lehúzta magáról a sisakot, én is így tettem, és örültem, hogy a kipárnázott sisak megtette helyettem azt, amit én nem tudtam az imént.

-          Miért álltunk meg?- mordultam rá Veronikára
-          Mi van? – kérdezi dühösen
-          Hogy érted? – vontam össze szemöldököm
-          Úgy szorongatsz már tíz perce, hogy alig kapok levegőt! Szólongatlak, de, még azt sem vetted észre, hogy beléd könyököltem! Azt hittem megbeszéltük, hogy nem karolsz át! – dühöngött
-          Igen, nem tudom, mi ütött belém. – ráncolom homlokom elgondolkodva - Rendben, indulhatunk, oda fogok figyelni. – mormolom, és a fejemre helyezem a sisakot
-          Meghalt. És? Ezt akartad nem? Megörökölted a vagyonát, egy gonddal kevesebb. – rántotta meg vállait, és a földre köpte rágóját

Éreztem, amint elöntött az ideg. A földre hajítottam a sisakot, leugrottam a motorról, és torkon ragadtam Veronikát. Szemei kigúvadtak, és ujjaim igyekezett lefeszegetni nyakáról. Olyan düh volt bennem, amit talán még sosem éreztem irányába. És igaza volt. Mindenben igaza volt. Mindig is ezt akartam. Thomas minél hamarabb meghaljon, és végre ne számítson további problémának az életemben. De, most mégis… felháborít még csak a gondolata is annak, hogy valaki is így beszéljen.
-          Ezt a… akartad… hallani. – harákolt, de már dacos arckifejezéssel
Sokkolva álltam Veronikát szorongatva, miközben emlékképek rohamoztak meg, amíg bizonyítják Veronika szavait. Lassan elengedtem a nő nyakát, aki nagyot sóhajtott. 
-          Úgy tűnik, mégis szeretted az apád. – folytatja epésen. – Gyere, igyunk egy kávét, van még egy kis időnk a gép indulásáig. – int fejével a palacsintázó felé
Mellkason vágott az, amit Veronika mondott. Igen, talán mégis csak szerettem őt… hisz az apám volt. AZ apám, talán ő is szeretett engem, hisz megmentette az életem. A kormányra tettem a sisakot, és Veronika után indultam.  A palacsintázó leginkább a hatvanas éveket idézte elő. Fekete fehér padlózata, és piros bőrüléses bokszai voltak. Amint az ember belépett az üzletbe, a hosszú kiszolgáló pultot vette észre, egy vörös hajú pine up csajjal a közepén. Hangulata, az volt. Vagyis lett volna, ha…  Ha. Talán egyszer majd elhozom Kamillát is ide. Ha, majd túl leszek ezen az egészen.  A hatalmas feelingbe az a hatalmas plazma tv rondított bele, ami a velem szemközti falon díszelgett. Némán szólt, és legalább ezért hálás voltam most. Túl sok volt így is a zajforrás. Ha haza értem meg kell vizsgáltatnom a hallásom. Bassza meg… most nem ez a lényeg! Visszairányítottam figyelmem Veronikára, aki már a pin up lánnyal duruzsolt, gyanítom a rendeléssel kapcsolatosan beszéltek.

-          Neked is jó lesz? – nézett rám Veronika
-          Igen. – bólintottam úgy, mintha tudnám, miről van szó. Hm, szokatlan. Ilyet sosem tettem eddig.
-          Esetleg egy vödör jeget, az… arcára? – kérdezte vonakodva a pin up lány
-          Nem, köszönöm. – mormoltam barátságtalanul, hogy hamar lezárhassuk a fecsegést. Bevállt, a pultos lány, egy bólintás kíséretében távozott.
-          Szarul nézel ki. – jegyezte meg Veronika, aggodalommal a hangjában
-          Hogy kerülsz ide? Mi ez az egész? – tettem fel az első kérdést, ami már egy ideje böki a csőröm
-          Az apád felkeresetett pár nappal ezelőtt. – nyelt nagyot, majd folytatta. – Arra kért figyeljelek. Tudni akart minden lépésedről, mielőtt Seattle-be jöttök.
-          Nem értem. Miért?
-          Azt mondta kiszámíthatatlan vagy. Megváltoztál, és nem tudja milyen lépéseket szándékozol tenni. Mármint azon kívül, hogy megöleted magad Seattle-be. Azt mondta, mindent megtesz azért, hogy vissza gyere. Azért, hogy végleg lezárja ezt a dolgot számodra.
-          Hát megtette. – morogtam. – Kurvára kinyírta magát! – sziszegtem dühösen. – Most mi a szart csináljak? Ezen túl már avval is együtt kell élnem, hogy az apám miattam ölte meg magát, és ezen kívül még több tucat embert?
-          Csöndesebben! – sziszegett rám dühösen Veronika. – Köszönjük. – mosolyodott el, a mellettem álló nőre, aki elénk tolt egy tányér áfonyás palacsintát, és két bögrét, amibe kávét töltött.
-          Ha bármire szükségük volna, itt vagyok. – mosolygott Veronikára a nő, majd elment. Veronika arcáról azonnal lehervadt az álcázott mosoly, és újra dühös tekintettel meredt rám.
-          Te akartad ezt.
-          Nem, én nem akartam, hogy velem jöjjön! – válaszoltam visszafojtott hangon.  – Én egyedül akartam ezt végig csinálni.
-          És, akkor most nem palacsintáznál itt velem! – mordult rám, miközben az asztalra csapott
-          Tudd, hogy kivel beszélsz Veronika! – mordultam fel rá figyelmeztetőleg

Veronika sértődött képpel belekortyolt a kávéjába. Én is így tettem. Automatikusan felnéztem, amint a számhoz emeltem a poharat. A tekintetem a plazmára terelődött, de még a vér is megfagyott ereimben.  A tv képernyőjén épp Daniel házát láttam, amint helyszínelő rendőrök fotóznak, és szalagot vonnak a ház körül.
-          Hangosítsa fel! – ordítottam el magam, mire egy pillanattal később már hang is társult a képhez
-          Három halottról, egy súlyos sérültről, és két könnyebb sérültről kaptunk hírt, illetve egy eltűnt személyről, akinek fotóját a képernyő jobb sarkában láthatják. Kérjük önöket, ha bármilyen információjuk van, az eltüntet, gyilkost,vagy az elrablót illetőleg, az alábbi számon tegyenek bejelentést. 
-          És, akkor, most jöjjön a sport. – vágott szavába a másik műsorvezető
-          Mi a szar? – kérdeztem elhűlten Veronikára nézve. Veronika egy mobilt csúsztatott az asztalra. Az enyémet.
-          Antone irodájában találta apád. Hallgasd le az üzenetrögzítődet. – nézett rám komoly pillantásokkal Veronika

Két kibaszott napra hagyom el a várost, és máris elrabolják a nőmet? Huppert volt! Tudom! Meg kellett volna ölnöm, mikor lehetőségem nyílt rá. A picsába! Az üzeneteket Peter, és mama hagyta. Peter hangja meggyötört volt, hallottam, amint szirénázó hang tompítja el egy-egy szónál a hangját. Az a rohadék kinyírta az embereimet. Hogy a picsába tudott két jól képzett fegyverest megölni, és életveszélyesen megsebesíteni a harmadikat? Mi az franc? Átment valami istenverte ninjába? Elszánt. Ez az egész nem jelent mást, minthogy az életét is kockára tenné Kamilláért. Huppert mindig is féltékeny volt rám. Mindig is azt akarta, ami az enyém volt. A nőmet, a sikereimet, a pénzemet. Az egész élete arról szólt, hogy jobb legyen nálam, hogy lefölözzön. Akármit megtett volna ezért, és meg is tett.

-          Indulunk! – parancsoltam Veronikára, majd sietősen a zsebembe nyúltam, hogy elővegyek egy húszast a zsebemből. Hamar rá kellett jönnöm, hogy egy kanyim sincs. Zavartan néztem Veronikára, aki elővette tárcáját, és pénzt dobott az asztalra. Sietősen távoztunk a palacsintázóból, és, mint a nyíl, úgy lőttem ki a motor irányába
-          Nem bántotta, ne félj. – szólt Veronika bíztató hangon
-          Honnan tudod? – kérdeztem feszülten
-          Én már átéltem ezt, emlékszel? – húzta félre blúzát, hogy megmutathassa a hegeket, mellei felett. – Van még időnk. Megtaláljuk, mielőtt bánthatná.
-          Nem tudhatod. – ráztam meg fejem. – Megölöm. Esküszöm, megölöm. – csuklott el hangom, amint végig játszódtak bennem elmém által kreált események

A majd 5 órás repülő út kész szenvedés volt. Tehetetlenül tipródtam, miután rendbe hoztam magam. A tükörbe nézve, azon töprengtem, talán még sem lett volna olyan rossz ötlet az a jeges vödör. Talán lejjebb ment volna kissé az arcomról a duzzanat. Szarul festettem, de a zuhany, amit a magángépen ejtettem meg, és a tiszta, friss ruházat, javított kinézetemen. Felhívtam Changet, hogy nézzen utána a Staten Island-i, a New York városi, és bekötő utak kameráinak.  Felhívtam a rendőrséget, akik persze, szokásukhoz híven nem tudtak semmilyen érdemleges információról, azon kívül, hogy Kamilla családja könnyebb testi sérüléssel megúszták. Aztán semmi. 4 órán keresztül nem tettem mást, mint vártam, hogy Chang hívjon, vagy bármilyen információ eljusson hozzám. Ütni akartam. Szétverni a képét. Betörni a mocskos pofáját, amivel ránézett. Egyesével eltördelni az ujjait, amivel megérintette őt. Megölöm. Kitaposom a belét. Elvágom a torkát. Megkínzom. Megcsonkítom. Nem is tudom, mi elégítené ki jobban azt a vérszomjat, amit érzek.  Még a bőrömben is alig férek meg. Mintha, az is csak gátolna abba, hogy felkutassam ezt a mocskot. Pörögtek a gondolatok a fejemben. Merre vihette?  Hol keressem előbb?  Kamilla! Hol vagy, édes Kamillám?

-          Azon töprengek, vajon, mikor én hagytalak el, akkor is így viselkedtél? – lépett be halkan Veronika. Tekintete szomorú volt, és aggódó.
-          Azt nem lehet összehasonlítani evvel a helyzettel. – mormoltam, lehajtott fejjel
-          Miért nem? Mert, őt jobban szereted, mint engem valaha is szerettél? – kérdezte remegő hangon
-          Mert, te önszántadból hagytál ott az oltárnál. Otthagytál, és elmentél… vele. – sziszegtem a dühöt visszafojtva. – És, mi lett a vége?  Megkínzott, megvert, megerőszakolt. – morogtam. – Hát ezt akartad?
-          Nem! – kiáltotta el magát, miközben könnyek szöktek a szemeibe. – Én megijedtem.
-          Mégis, mitől ijedtél meg annyira, hogy azt ne tudtad volna megbeszélni velem? – csattantam fel dühösen
-          Tőled! – bökött felém. – Tőled, és az egész Pattinson famíliától.
-          Tőlem? – nevettem el magam
-          Olyan elvárásaid voltak. Én csak egy mezei egyetemista voltam Rob. Még csak rendes munkám sem volt. Egy lakberendezői gyakornok voltam.  – remegett meg alsó ajka
-          Belsőépítész. – morogtam összeszorított ajkakkal
-          Nem lettem volna képes rá. – rázta meg fejét.
-          De, igen! – szóltam közbe
-          Az apád, a családod. Nem fogadták el soha, hogy együtt vagyunk.  Hiszen az apád vagyonnyilatkozatot tolt elém az eljegyzésünk napján.
-          Belement abba, hogy feleségül vegyelek. Tőle már ez is hatalmas szó volt.  A nyilatkozat pedig csak elővigyázatosság volt, de, már akkor is mondtam, hogy én nem akarom, hogy aláírd. Mégis megtetted. Mindent szó nélkül megtettél. Ha nem akartad, mégis miért tetted? Miért hitegettél? – fakadtam ki
-          Mert szerettelek! – zokogta el a szavakat, és felém közeledett. – Olyan nagyon szerettelek! – rázta meg fejét, könnyezve. – Tökéletes akartam lenni számodra. Mindenben meg akartam felelni neked.
-          De, hisz meg feleltél. Te voltál nekem akkor a tökéletes nő. – vontam össze szemöldököm. – Sosem érdekelt apám véleménye. Sosem érdekelt a vállalkozás, a pénz. Csak veled akartam lenni. Csak téged akartalak.  Akkor még mehettem volna. Nem volt közöm a maffiához. El tudtam volna szakadni apámtól, és így is terveztem. A nászéjszakán akartam elmondani neked mindent. De elmentél.
-          Mindent feladtál volna… értem?
-          Szerettelek. Azt hittem, hogy szeretlek. – javítottam ki magam
-          Azt hitted? – vonta össze szemöldökét Veronika
-          Mióta Kamillával vagyok, tudom igazán, mi az a szerelem.
-          Nem, ez nem igaz. – rázta meg fejét sírva. – Csak bántani akarsz, mert elhagytalak. – folytatta dühösen 
-          Te voltál az első nő az életemben Veronika. De, az, amit irántad éreztem, azt hiszem, nem volt igazi szerelem. 
-          De, olyan sok mindent éltünk át együtt. Annyi mindent kaptam tőled Rob, annyi szerelmet, szeretetet… és, most azt mondod nekem, hogy ezek nem voltak igazi érzések? Hogy teheted tönkre a múltunkat egy mondattal? – nézett rám összetörten
-          Azt már megtetted te. – mormoltam lehajtott fejjel, és kimentem a szobából, hogy magára hagyhassam megemészteni a dolgokat

Talán még nekem is kellett ízlelgetnem ezt a dolgot. Rájönni arra, hogy akivel az életed is összekötötted volna, nem is szeretted igazán, nem egy könnyű dolog. Veronika fontos szerepe volt húszas éveim elejének. És, talán miatta alakult így az életem is. Ha akkor, nem hagy ott az oltárnál, most minden másként alakult volna.
Whiskyt töltöttem, és egy korttyal kiürítettem a poharat. Hallottam őt. Hallottam, amint sír. Furcsamód nem volt bennem semmilyen keserűség. Mintha elmúlt volna az a maró érzés, amit akkor éreztem, mikor rá gondoltam. Rob… mindig így nevezett. Ez volt az ő egyetlen lázadása, a szüleim ellen. Sosem bírták, mikor így szólított. Szeretlek Robi fiú!

Még most is mosolyt csal az arcomra, ahogy kuncogva a hajamba túrt.
-          Uram, tíz perc múlva megérkezünk. – lépett elém a másodpilóta
-          Rendben. – bólintottam, majd leültem az egyik fotelbe
Kamillára gondoltam. Az ő kuncogása, mást ébreszt fel bennem.  Hallom még valaha ezt a kuncogást? Ugye hallom? Ugye, minden rendben lesz?  Kamilla… édes Kamillám, kérlek, mondd, hogy minden rendben lesz, és végre a karomba zárhatlak!

2016. január 17., vasárnap

82. fejezet

Sziasztok!

Itt vagyok a következő fejezettel. Két szemszöget olvashattok !
Köszönöm mindenkinek a kritikát, kommentet ;) SZámítok rátok ezúttal is !
Jó olvasást!
XoXo

Robert szemszög:


Apám arca, most is határozott volt. Kezében a detonátorral, Antonét figyelte. Izzadság csepp futott végig az arcomon. Feszülten figyeltem őt, amint a detonátort szorongatta, a visszaszámláló pedig szüntelen számolt vissza.

-          Meg akarsz ölni minket?  - kérdeztem halkan apámhoz hajolva
-          Megígértem Millának, hogy hazaviszlek, és tudod, hogy én mindig megtartom az ígéreteim. – mormolta
-          De, így nem fogunk hazajutni. Így csak megölsz mindannyiunkat.  – sziszegtem idegesen
-          Bízz bennem. Most az egyszer, bízz, fiam. – mormolja alig hallhatóan, és ez valahogy, arra késztet, hogy bizalmat szavazzak neki. Nem mintha volna más választásom, hisz a kezében legalább harminc ember élete, ebben a nyavalyás teremben.
-          Mi a faszt sustorogtok? – ugat oda a még mindig pisztolyt szorongató idióta 
-          Tedd le azt a kurva fegyvert, te istenverte idióta! – morog rá, már cékla vörös fejjel Antone
-          Mit gondolsz Matteo, kinek a kezében van az irányítás? – neveti el magát apám epésen. – Lőj csak le minket bátran, de, tudod, mi lesz annak a következménye. Minden sejted, apró cafatokra tépődik szét. A robbanás leolvasztja majd a húst a csontjaidról, és aztán szépen elporladnak majd azok is. – folytatta apám hatásos, meleg hangján, amitől az ember igazán könnyen maga alá vizel. Igen, ehhez értettünk mind a ketten. A megfélemlítésben, midig is jók voltak a Pattinson fiúk. Metteo arcán izzadság cseppek folytak le, amit gyors mozdulattal törölt le az öltönye ujjába. Kapkodta fejét, az emberek reakcióját leste, majd szépen lassan leengedte a fegyvert.
-          Thomas, beszéljük ezt meg normális körülmények között. – szólt közbe Emilio. – Hisz te sem akarsz meghalni. Azt sem akarod, hogy a fiad meghaljon. Nemde?
-          A fiam, most szépen elindul kifele. Két és fél perce van arra, hogy kiérjen, és biztos távolságban legyen. Ha kijutott, felhív, és én hatástalanítom a bombákat. Elengeditek, és beéritek velem. – mormolja, de arca, és tekintete sziklaszilárd
-          Mi? – kérdezek vissza, abban reménykedve, hogy csupán az ütések okozta félrehallásról van szó
-          Fiam, két perced van. Indulj!– parancsol rám
-          Nem, nem hagylak itt. Nem engedem, hogy miattam…
-          Azt mondtam indulj! – mordult rám, majd kacsintott egyet
-          Miből gondolod, hogy nem fogunk utána menni, és megölni azonnal, amint hatástalanítottad a bombákat? – áll fel Eduardo dühödten
-          Antone a szavát adja. – bólint apám, miközben apám egyenest Antonera mered

A teremben tapintható a feszültség.  Látom, amint a sok sarokba szorított ember menekülni akar. Gondolkodik, hogy lehetne megsemmisíteni Thomast, úgy, hogy abból ne legyen komolyabb gond. Kiszámíthatatlan az ember, ha az életéért küzd. Aggódom is emiatt, és amint a példa is mutatja nem alaptalanul. Fagyott arcok merednek egymásra, amiken csak a beszédes szemek árulkodnak.  Felice a vele szemben álló férfinak bólintott, akinek megmozdult jobb karja a combja mellett.

-          Nincs időnk erre. LE fognak lőni. – mormolom apámnak alig hallhatóan, de Antone menti a helyzetet
-          A szavamat adom. A fiadnak nem esik bántódása. – mormolja Antone
-          Menj. – bólint apám, én pedig vonakodva ugyan, de megteszem, és futni kezdek

Nem marad sok időm. Ahogy számolom, úgy 1.5 percem lehet arra, hogy kijussak, és felhívjam apámat, és biztosítsam a felől, hogy jól vagyok.  Eszeveszetten futok, és keresem a kijáratot. Nem néztem körül, de az feltűnt, hogy egyetlen ember sincs a hotelben. Hol vannak az emberek?  Kilököm az aranyozott üvegajtó, és lefutok az épület előtti hosszú lépcsőn.  Bassza meg, a mobil! Hogy a picsába hívom fel?  Hitetlenkedve nézek vissza az épült felé.

-          Apa! – ordítom el magam, mire a válasz egy hatalmas robbanó hang, aminek a lökés hulláma a levegőbe dob 

Éles fájdalom tódul be a testem minden porcikájába. Cseng a fülem. Hosszú ideig szinte semmit nem hallok. Porfelhő lepi el a területet, amit beszívva, erős köhögés jön rám.  Fáj a mellkasom, a fejem, mégis igyekszem minél hamarabb talpra verekedni magam, hogy megnézhessem, mi történt. Újabb kiesebb robbanások, és az ablakon hatalmas lángok törnek elő. Hitetlenkedve nézek az épületre, ami ellepte az apám. Hogy tehette ezt?  A fejemhez kapok, és ordítom a nevét. Az épület felé futok, miközben a törmelékeket próbálom kikerülni. Tompa sikolyok, és eltorzult szirénától hangos  autók hangja vegyül a robbanás utóhangjaival. A földre rogyok az ajtó előtt, amit teljesen betemetett a leomló beton, és magam elé bámulva azon töprengek, hogy tehette meg ezt velem.  Vádolom önmagam, és azért fohászkodom, hogy visszafordíthassam az időt, egészen, míg egy kéz markol a vállamba. Ijedten nézek fel, és a vakító napfényben meglátom őt. Hosszú haját a szél lobogtatja. Bőr ruhát visel. Arca kemény, határozott.
-          Erre, most nincs időnk! – szól fagyos hangon, és a mellkasomnak nyom egy bukósisakot. – Minél hamarabb vissza kell érnünk New Yorkba.

Kamilla szemszög:

Elfojtott hangokra ébredek fel. Sötét van. Ahogy kinyitom szemeim, gyertyák által megvilágított szobában találom magam.  Fekszem.  A bőröm, egy hűvös anyaghoz ér. Talán szatén, vagy selyem.  Kiszáradt a szám. A rongydarab a fogaim távol tartja egymástól. Ahogy elfordítottam a fejem jobbra majd balra, az ágy támlájához kötött csuklóimat látom.  Hol vagyok?  Rémületet érezek, ami egyre inkább beleférkőzik a bőrömben. Libabőrössé válok, hideg veríték csillog a bőrömön.   Hallom a hangokat. Újra, és újra elfojtja magát. Halkan beszél, mintha félne attól, hogy meghallom. Többen vannak. Talán ketten.  Az ajtó felől fény szűrődik be, ami egyre inkább kiteljesedik, ahogy a férfi bejön a szobába. A légzésem szaporábbá válik, ahogy felém közeledik. Ide jön. A közelemben van. Mit fog velem tenni? Nyüszögő hangok törnek fel a torkomból, amint ujjai combomra siklanak.  Csitítgat.

-          Semmi baj. Most már nincs mitől félned. Biztonságban vagy. – nyugtatgat, és közben ujjaival feljebb halad a testemen
-          Ne. – kérlelem tompa hangokkal, a számban lévő rongy miatt
-          Csss!  - mondja, és ujjai már köldökömnél tartanak. – Együtt leszünk. Örökre.

Gyertyát gyújt a fejem mellett. Erős fényétől hunyorognom kell.  Könnyek szúrják a szemeim, amik nehezen folynak le arccsontomon. Nicolas kielégült arcát látom. Izgatottan nyálazza be alsó ajkát, majd ujjait melleimre csúsztatja. Sikoltanék, de, a rongy miatt csak erős torokhang hallatszik. Rámarkol jobb mellemre, és gyúrni kezdi. Én pedig csak ordítok, ahogy a torkomon kifér. Elém hajol, és aztán beleszagol a hajamba.

-          Ó, bébi, milyen csodás a tested. – morogja. – Szereted, ha így hívnak, igaz? Szereted, ha tudatják veled, hol a helyed. – vigyorog rám. Némán rázom meg a fejem. – Nem sokára bébi. Nem sokára.
-          Nicolas. – mormolom sután nevét, és igyekszem kilökni nyelvemmel a rongyot
-          Nicolas? – hajol felém, összeráncolt homlokával

Összezavarodik egy pillanatra, majd dühössé változik az arca. Méregtől forognak szemei, vicsorgóvá válik a szája, és a hangja… borzasztóvá válik.

-          Megmondtam neked, hogy öljük meg! – morog, és keze, a torkomra fonódik. – Ne, nem bánthatod! – változik újra a régivé hangja. – Túl sok, túl sokat tud! – csattan fel újra, kikelve magából. – Megdugjuk, elvesszük, amire már olyan rég vágyunk, aztán elmetsszük a torkát. – folytatja úgy, mintha éhségét csillapítaná a szavakkal.  – Szeretünk torkokat metszeni. – mosolyodik el, majd leveszi torkomról a kezét. – Nem, én szeretem őt. – lágyul el újra hangja.  – Úgy, mint a vöröst? – kérdez egy alattomos hang. Az ágy végéhez sétál, és őrlődik.  A haját kezdi, tépni, miközben ordít. – Kussolj! – sikítja el magát. –Megígérted, hogy nem hozod fel többé Veronikát. – Csak kihasznált. – folytatja újra az alattomos hang, miközben sunyi szemekkel méregetni kezd. Érzem, amint a szőr feláll bőröm minden centiméterén. – Hagytad megszökni! – ordít újra, és ütni kezdi a fejét. – Hagytad megszökni, te mimózalelkű, kispöcs!- folytatja az ordítozást, majd ütni kezdi a fejét. – Ne! Ne bánts! – sírdogálni kezd, és a földre kucorodik.


Minden porcikámat görcs járja át. Ki akarok jutni, elfutni ezelől a skizofrén pasi elől. Pörögnek a gondolatok a fejemben. De túl szoros a kötél. Túlságosan szoros.  A földön kuporodó, síró férfit nézem.  Magam mellé kell állítanom.  Meg kell győznöm arról, hogy vele maradok.

-          Nicolas. – szólítom, alig érthetően. – Nicolas, kérlek. Nézz rám. – motyogom
-          Kamilla? – szól fel az ágy végénél, majd kidugja fejét, és körbe néz. – Elment? - kérdezi félve, én pedig hevesen bólogatok.
-          Segíts! – kérlelem, és ő feláll
-          Nem tehetem, ha visszajön, és meglátja… ha meglátja, bajba kerülök. – válaszol gyerekes hangon.  Szemeimmel a számra pillantok, és a segíts, szót igyekszem kimotyogni.  – Levegyem? – kérdezi, majd, amint bólintok, megteszi, amit kérek tőle
-          Kérlek, ne bánts. – szólok hozzá esdeklő hangon
-          Nem, nem szerelmem, soha nem bántanálak. – hajol közelebb hozzám, és undorító, száraz ajkait az enyéimre tapasztja. Gyomrom összerándul, amint megérzem a szagát, és minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne hányjam el magam
-          Eressz el. Eressz el, és aztán elmehetünk. Együtt. Már nem szeretem Robertet, elhagytam. Már téged szeretlek. – beszélek hozzá úgy, mint egy 6 éveshez.
-          Tényleg? – mosolyog rám, és látom, elhiszi, amit mondok neki. Bólogatok, és mosolyt erőltetek számra.
-          Megvannak még a hamis papírok, és a repülőjegyek? – kérdezem, mire izgatottan bólint. – Elmegyek veled. Akárhova. Ahova csak szeretnéd. Most, azonnal.
-          Eljössz? Velem? – kérdez vissza
-          Igen. Igyekezzünk, mielőtt visszajön. Szökjünk meg előle. Együtt. – bátorítom
-          Oké. – bólint, majd a köteleimmel kezd el babrálni. – Siessünk. A közelben van.
-          Igyekezz! – mormolom, és felülök, hogy a kötelek meglazuljanak kissé csuklóimon. Nicolas arcáról izzadságcseppek csöppennek karomra. Kellemetlen a szaga, mint, aki hetek óta nem fürdött. Emlékszem, milyen volt az első találkozásunkkor az étteremben. Megnyerő, minden nő álma.  Fess, jó illatú, kisportolt, finom bőrű. Hol van az a férfi? Mi történt Nicolassal?  És, amíg ezen töprengek, Nicolas kezei megállnak. Ránézek ő pedig egyenesen a szemembe bámul. A torkomban érzem a szívem. Még lélegezni sem merek. Ahogy rám néz, ahogy mozdulatlanul mered rám. Még csak nem is pislog.  Minden idegszálam kikészül tőle.  Megváltozott. Félelmetes lett, újra.  Aztán pár pillanat múltán, szája O-t formáz, és embertelen hang tódul ki belőle. Mintha valamilyen démonnal néznék szembe. Mintha még a szemei is vörösen izzanának.  Kapkodni kezdi a fejét, jobbra, majd balra, és aztán újra rám néz, de olyan erővel, hogy az ágytámlájának hőkölök. – Sietnünk kell. – súgja fülembe. – Mama, hamarosan hív a vacsorához.
-          Nicolas. – remeg meg vékony hangom, ahogy próbálok a pár perccel ezelőtti kvázi tiszta fejével beszélni 

Nicolas beletúr a hajamba, és hátra rántja. Nyelve hegyével nyalja szabaddá vált nyakam, és közben démoni hangon hörög, és érthetetlen nyelven beszél. Sikítok, ő pedig befogja a szám. Nevet, és szétfeszíti a ruhám.  

2016. január 5., kedd

81. fejezet

Sziasztok!
Végre itt vagyok! Végre feltehetem a friss részt nektek ;)

Köszönöm az előző fejezethez a pipákat, és Lirinek, D-nek, és Györgyinek a kommentet! Tudjátok, hogy sokat számít nekem, ha írtok ! :*
Jó olvasást kívánok mindenkinek!
XoXo

Milla szemszög :


Fáradtan mentem fel a szobámba. A vállalatnál történtek után egy cseppet sem tudtam felengedni. Robertet sem tudtam elérni, ami szintén aggasztott. Ez a monopoly est pedig inkább lefárasztott, mint kikapcsolt. Nem csoda, hogy zsinórba veszítettem mind a három körben, hisz folyton Robert járt a fejemben, és, ha nem ő, akkor Nicolas ocsmány szavait hallottam a fülemben. És ott volt még a színlelés is. Természetesen nem árultam el apáméknak, mi történt a vállalatnál. Még a végén a szobámba zárt volna be, és egész éjjelre fegyveres őrként toporgott volna a szobám küszöbén.

Erőtlenül álltam be a zuhany alá. Jobb szerettem volna elmerülni a kádamban, de aggódtam amiatt, hogy elalszom. Sokáig álltam a meleg vizet árasztó tus alatt. Néztem, amint vékonyka sugarakban zúdulnak rám a meleg folyammá egyesülő vízcseppek.  Nem sokára már nem is azt láttam, hanem Robertet. Hallottam a hangját, éreztem az illatát. 

-          Hol vagy Robert? – sóhajtottam fel, és aztán kisvártatva  elzártam a csapot
Törülközőt tekertem a testem köré, és fogat mostam. Leengedtem feltűzött hajam, amint végeztem. Belebújtam pizsamámba, és az ablakhoz sétáltam. Ott állt az autó. Az infiniti. Egy pillanatra megdobbant a szívem, aztán eszembe jutott, ki ül benne.

-          Ez nem ő. – súgtam magam elé, és a két ujjam mögé csíptetett függönyt elengedtem
Kezembe vettem a korábban ágyra dobott telefont, és újra megnéztem. Nem írt, nem hívott.  Megígérte. Nem szokta ezeket elfelejteni.  6 órakor bíztattam magam, hogy csak elhúzódik az egyik tárgyalás. 8 órakor, azt próbáltam lenyomni a torkomon, hogy biztosan vacsora megbeszélésen van.  De, most már éjfél is elmúlt. Fel kell hívnom! Nézzek ki akármilyen tapadós némbernek, akkor is felhívom! Tudnom kell, hogy jól van, és hallanom kell a hangját ahhoz, hogy én is jól legyek. Görccsel a gyomromban együtt nyomtam rá a telefon kijelzőjére. Hallgattam amint búg az a nyamvad vonal, de nem vette fel. Aztán újra, és újra próbáltam, amitől csak egyre inkább feltört bennem az aggodalom. Ha apu nem kopog be az ajtómon, akkor bizonyára addig nem hagytam volna abba a telefonálgatást, míg el nem alszom.

-          Még mindig semmi? – húzta el apu a száját együtt érzően, amint meglátta a telefont a kezemben. Kinyomtam a telefont, mialatt némán ráztam meg a fejem.  – Holnap hívni fog, ne aggódj.
-          Nem tudom apu. Rossz érzésem van. – mormoltam. – Már jó ideje nem jelentkezett. 
-          Emiatt voltál olyan szótlan, és feszült egész este? – sétált oda hozzám, apró mosollyal a száján
-          Igen. – motyogtam, és a telefon kijelzőjét szuggeráltam
-          Hé, ha szeretnél valakihez hozzábújni az este, az én karom mindig nyitva… na, jó, ez elég hülyén hangzott. – nevette el magát, ami engem is arra késztetett. – De, tudod. Érted.
-          Igen, apu. – bólintottam, még mindig mosollyal arcomon, amit aztán azonnal lehervasztottam, amint átölelt.
-          Jó éjt, kicsi Millám. – mormolta, és megpuszilta fejem búbját
-          Jó éjt, apu.
-          Bekapcsoltam a riasztót, és behívtam a sofőrt. Tudod, azt a magas srácot, a…
-          Igen, Petert.   – bólintottam
-          Petert. – bólintott. – Nem bánod, ugye?
-          Köszönöm. - bólintottam

Apu bíztató mosollyal az arcán hagyta el a szobámat. Az ajtóhoz sétáltam, és füleltem. Hallottam, amint mindenki elvonul. Felvettem az ágy végén heverő köntösöm, és összehúztam magamon azt. Halkan nyitottam ki az ajtót, és körbe néztem. Lassan léptem le a lépcsőfokokra. Mindegyiknél ügyeltem arra, hogy ne nyikorduljon meg a fa a talpam alatt. A riasztóhoz sétáltam, és én is ellenőriztem. Apu valóban bekapcsolta. Kétszer is megrántottam a kilincset, amit aztán mind a kétszer zárva találtam. Ellenőriztem az ablakokat, és behúztam a függönyöket. El akartam szeparálódni a világtól. Be akartam gubózni a magam kis világába, és úgy várni Robertet.

-          Robert! – sóhajtottam mélyet, halkan kimondva nevét
A nappaliba érve, megláttam Petert. Fekete farmert viselt, és egy atlétát, ami feszült felső testén. A kanapén feküdt. Nem látta, hogy őt nézem. Az arca gondterhelt volt. Jó volna tudni mi bántja ennyire. Talán a nagyapja, Oskar. Vagy talán más.

Összébb húztam magamon a selyem köntöst, hogy kissé se látszódjon a dekoltázsom, és megköszörültem a torkom. Peter azonnal felugrott a kanapéról, kezében pedig már fegyvert szorongatott. Arca mereve volt, szemei már a célt pontosították. Egy pillanat alatt változott át, a kvázi nyugodt állapotból, egy harcra kész testőrré. A terminátor ugrott be egyszeriben.  A pisztoly csöve egyenesen a homlokom nézte. Még az ütő is megállt bennem Peter reakciójától.

-          Miss. Pintér! – ejtette ki nevem
-          Igen. – nyeltem nagyot, és kerestem a szavakat, amiket ijedtemben elhagytam valahol
-          Jézus, ne csináljon többet ilyet! – sziszegte
-          Rendben, de… - bólintottam, és óvatos lassú mozdulattal a pisztoly felé nyúltam. – Nem engedné le végre? Eléggé frusztráló tud lenni, ha egy ember fejének pisztolyt szegeznek. – húztam el a szám
-          Öh, igen. Sajnálom. – mormolta, és leengedte a fegyvert - Az édesapja kért meg rá, hogy jöjjek be, én. Nekem, jó lett volna kint a kocs…
-          Örülök, hogy itt van Peter. – vágtam szavába
-          Segíthetek valamiben kisasszony? – húzta fel szemöldökét
-          Tud,tud valamit Mr. Pattinsonról?  Már órák óta várom a hívását, és én sem tudom őt elérni. Aggódom érte. – motyogtam lebiggyesztett szájjal
-          Én. Nem. – rázta meg fejét, és gyorsan elkapta a tekintetét. A kandalló előtt lévő kanapéhoz sétált, és visszaült rá. – Nem tudok semmit. – rázta meg fejét
-          Mit titkol előlem, Peter? – léptem oda mellé
-          Nem titkolok semmit. – rázta meg fejét. – Nem tudom, hol van Mr. Pattinson.
-          Nagylány vagyok Peter. El tudom viselni, akármi is legyen az.
-          Miss. Fogalmam sincs. – rántotta meg vállait, de, ahogy rám nézett láttam, hogy hazudik. – Úgy ismeri Mr. Pattinsont, mint, aki más orrára köti a dolgait?
-          Megcsal? – kérdeztem, már felkészülve Peter igenlő reakciójára. Felszívtam magam. Megpróbáltam leállítani az ösztönösen előtörő tipródásom, és az akaratlanul is ökölbe szorított kezeim is megráztam. Nagyot nyeltem, és újra feltettem a kérdést. – Robert, megcsal engem? Veronikával van?
-          Nem, dehogy. – nevette el magát. – Őrülten szerelmes magába.
-          Örülök, hogy legalább maga jól szórakozik, mert engem kitör a frász attól, hogy fogalmam sincs, hol van, és mit csinál. – fakadtam ki. – Amikor elment azt mondta, hogy a Pattinson vállalat miatt megy el. Üzletfelekkel lesz megbeszélése, és reményei szerint végleg kiszállhat.
-          Csak, hogy ebből a vállalatból nincs kiszállás. – mormolta elfordulva, már-már alig hallhatóan
-          Ezt meg, hogy érti?  - tettem vállára kezem izgatottan
-          Sehogy. – ráncolta homlokát, és kezével legyintett
-          Ne csinálja ezt velem! Mondja már! Mibe keveredett Robert? – kérdeztem dühösen, és újra elé léptem, majd leültem mellé
-          Fogadjon meg egy tanácsot Miss. –válaszolt összepréselt ajkakkal. – Kerülje el ezt az embert. Kerülje el az egész családot! Csak ártanak magának!
-          Miért mondja ezt? – ráncoltam homlokom értetlenül. – És, és Robert megváltozott. – folytattam dacosan
-          Nem, sosem fogják hagyni, hogy megváltozzon. –rázta meg fejét

Peter egészen titokzatosnak tűnt, amint a kandalló tüze haloványan világította meg arcvonásait. Ujjaival babrált, és elfordította pillantását. Mit tudhat? Mi mindent tudhat ez az ember Robertről, amit én, a menyasszonya, nem is sejtek? 

-          Mondja el! Hol van most Robert?
-          Seattle-ben.  
-          Veszélyben van? – kérdeztem meg lüktető szívveréssel
-          Igen.  – bólintott komoran Peter
-          Azonnal odautazunk! – pattantam fel a kanapéról gondolkodás nélkül. – Maga tudja, hol van! Oda visz engem! – parancsoltam rá
-          Nem tehetem. – rázta meg fejét. – Ott nem lenne…
Peter mondatát egy hangos, puffanó hang szakította félbe. Összerándultam az ijedtségtől, Peter pedig azonnal felkapta a fegyverét.
-          Apu? – kiáltottam fel az emelet felé. – Rachel, te vagy az? 
-          Maradjon itt. – súgta oda Peter amint, nem jött válasz, majd elindult a lépcső felé  
-          Ne. – fogtam meg karját
-          Bújjon el. – súgta, és a konyha felé intett 

Rengeteg gondolat futott át az agyamon, mialatt Peter az alsó lépcsőfokhoz ért. Pedig csak három másodpercbe telt.  Mint ahogy az is ugyanilyen gyorsasággal történt, hogy két hangos dörrenés, Petert a földre terítette.  Milyen hihetetlen, emberi aggyal fel nem mérhető gyorsasággal képes lecsapni egy emberre a halál. ÉS, mennyi könyörtelen ember van, aki mind azt hiszi, hogy joga van ahhoz, hogy Istent játszva elvegye más életét.  Pár napja én is azért küzdöttem. AZ életemért futottam, és harcoltam. És, tudom, ha akkor nincs velem Oskar, és Robert, én ma már alulról szagolnám az ibolyát. És, most itt vagyok. A kezeimmel igyekeztem letapasztani a szám, elcsitítva az ijedt sikolyt, ami torkomból szakadt fel, amint a golyók tompa puffanással leterítették Petert. Fehér trikója válla alatt vörössé ázott át.
-          Édesem! Hazaértem! – hallottam meg az emeletről Nicolas hangját
Az ajtóhoz rohantam. Leakasztottam a láncot, és elfordítottam az ajtózárat.  Hallottam, amint a hátam mögül Nicolas trappolva fut le a lépcsőn, de nem álltam meg. Egy percre sem.  A jéghideg járda minden egyes érintése olyan volt a talpamnak, mintha szöges ágyon futnék.  A fülemben hallottam a szívem kényszeresen gyors verését.  A ház pár másodperccel később vijjogó hanggal riasztott.

Hol vannak? Hol vannak Robert emberei?  Hol vannak a testőrök? Tudom, hogy nem csak Peter volt mellettem, hiszen a hídnál is ott voltak. 

-          Segítség! – sikítottam
És, hol vannak az emberek? Miért nem jönnek ki a házból, hisz az utca végén is hallani ezt a rettenetes vijjogást. A rendőrök pár perc múlva itt lesznek. Igen, csak meg kell várnom, amíg ide érnek, és akkor mindent el tudok mondani nekik. Akkor biztonságban leszek. Csak addig kell elbújnom.  
-          Segítség! 
Az egyik házhoz futottam. Dörömbölni kezdtem az ajtón.
-          Nyissák ki! Kérem, segítsenek! – bömböltem, miközben fejem ide-oda kapkodva lestem őt, de nem láttam
Az ajtó kinyílt, és Anderson lépett ki rajta. A csodálkozás, és az értetlenség egyvelegét láttam az arcán, amint meglátott.
-          Milla, jól vagy? Tőletek jön ez a borzalmas hang? – kérdezte
-          Kérem, Anderson bácsi!  Kérem, segítsen! – könyörögtem zokogva
-          Na, de mi történt? – simította meg arcom. – Gyere, gyere be! – folytatta majd a következő másodpercben vér fröccsent az arcomra, és Anderson bácsi élettelenül hullott a földre
-          Ne! – sikoltottam el magam, és hátra kaptam a fejem, de nem láttam őt. – Miért csinálod ezt? – ordítottam hisztérikusan. – Hagyj békén! – zokogtam, és újra futni kezdtem   

Fogalmam sem volt arról merre fussak, vagy arról, hogy ő hol lehet.  De, éreztem őt. Éreztem, hogy mögöttem van. Éreztem az erejét, a szagát, a feltörő vágyát. Hátra- hátra nézve próbáltam behatárolni, merre lehet, de nem láttam. A hátam mögött nem. Meg álltam egy pillanatra. A lámpák haloványan világították meg a sötét járdát. Ott álltam az egyik fényében, és zihálva kapkodtam levegő után. A hideg a csontomig hatolt, már alig éreztem a végtagjaimat. Vajon mennyit képes elviselni egy ember? Mennyi ideig képes futni az életéért, mínusz 10 fokban?   

Kémleltem őt. Kerestem a házak között, a lámpák alatt, a fák árnyékában, de nem láttam semerre.  Talán feladta. Talán megijedt a rendőröktől. Végig gondolta, és rájött, mekkora hülyeséget csinált, és hazament.  Még magam is röhögnöm kell a bugyuta, bárgyú feltételezésemen, amit a remény fogalmazott meg bennem.

Nem ment ő sehova. Kivár. Kivárja, míg teljesen legyengülten, az ölébe hullok, és, amíg harcolok ellene, megöl valakit.  Pedig nem adom fel. Nem adom meg magam neki!  Újra menetirányba fordultam, és már épp futni kezdtem volna, mikor megláttam velem szemben. 

Fekete ruhát viselt. Tinta fekete fürtje a szeme elé hullott.  Vékonyan metszett ajkai mosolyra húzódtak, amiket mélyen ülő szemei szinte másodpercre pontosan követtek. 
-          Mondtam, hogy addig nem nyugszom, míg az enyém nem leszel.   
 
Elégedetten mosolygott, engem pedig már a hányinger kerülgetett.  Futni kezdtem, vissza a másik irányba, de tudtam, hogy felesleges. Már akkor tudtam, hogy reménytelen a helyzetem, mikor megálltam. Nicolas a hajamba kapaszkodott, visszarántott. Tompa ütést éreztem a tarkómon, ami meggyőzött arról, hogy most már felesleges tovább futnom.  Megkaptam a választ arra a kérdésre, meddig vagyok képes futni az életemért.