2015. december 24., csütörtök

80. fejezet


Sziasztok!

Szeretnék nektek elsősorban boldog karácsonyt kívánni! Remélem mindenkinek csodásan telnek a szabadnapok! Vigyázatok egymásra, és szeressétek egymást, az év 365 napján :)

 



Nem is húzom az időt tovább! Jó olvasást kívánok mindenkinek!
Ha találtok hibát, ezer bocs, kicsit már összefolynak a betűk :(


Vér édeskés, vas íze lepte el ízlelőbimbóim. Sosem gondoltam bele, milyen érzés a ló másik oldalán lenni. Ugyanolyan könyörtelenül ütöttem minden alkalommal, ha arról volt szó... ha azt kívánta meg a helyzet. Ami azt illeti, mindig büszkeséggel töltött el, ha a második- harmadik ütésemre, az alanynak esetleg megeredt a nyelve, vagy akár az eszméletét vesztette. A maffiánál töltött első évem, mindegyik esete erről szólt. Kiverni az emberből az információt, s, ha az nem ment, más eszközöket bevetni. De, erre sosem volt szükség, mindig könnyedén meg tudtam szerezni azt, amire szükségem volt. Még ma is emlékszem az első esetre. A férfinak az első ütésemre sikerült betörnöm az orrát, amitől az öklömről csöpögött a vére. Elmondott mindent. Könnyen beszélt, nekem mégis meg kellett ölnöm. Kiadták. " Miután beszélt, eltünteted! " A vére a fehér ingemre fröccsent, amint a mellkasába fúródott a golyó. Borzalmas volt az az éjszaka. Azt mondják, ha egyszer ölsz, az életed végéig kísérteni fog. Azt mondják, az áldozattal együtt veszik a lelked egy darabkája is. És, bár nem hiszek Istenben, mindig is úgy éreztem, ez igaz lehet. Azon az éjszakán, mikor először öltem embert, éreztem, amint kiszakad belőlem egy darab. És, minden egyes gyilkossággal elfeketedik, megszilárdul valami bennem. Hosszú ideig úgy véltem,  a gyilkosságaimmal elvesztettem a lelkem. Aztán jött Kamilla...

Szóval...sosem gondoltam bele abba, hogy milyen érzés lehet, ha az embert vég nélkül ütik. A helyzet az, hogy annyira biztos voltam magamban mindig is, hogy elképzelhetetlennek tartottam még csak a gondolatát is annak, hogy egy székhez kötözve, hosszú perceken keresztül csak üssenek. Ez idáig.

A velem szemben álló férfi homlokáról leszaladt egy újabb gyöngyöző izzadságcsepp. Felemelte öklét, én pedig újra összeszorítottam ajkaim, felkészülve a következő öklösre.

Nagy bánatomra, kinyílt az ajtó, és vakító fény tűzött a szemembe. Irritált, hunyorgásra kényszerített a félhomályban lévő szobában. Kis idő elteltével tudtam csak kivenni Antone dühös képét..

-          Elég lesz. - legyintett, legalább olyan képpel, mintha szívességet tett volna számomra
-          Bírom még! - morogtam dacosan, majd felszívtam számban a vérrel vegyült nyálat, és Antone cipőjéhez köptem. Újabb pofon csattant az arcomon, amit ezúttal már Antone bal kezétől kaptam.
-          Miért akarod magad mindenképp megöletni? - sziszegte 
-          Ezt hívják harcnak. - nevettem el magam, mialatt hátradöntöttem testem a székben. Antone a két combján támaszkodva, közel hajolt hozzám
-          Ezt fiam, öngyilkosságnak hívják.
-          Mit számít az, hiszen, holnap úgy is a halálba küldesz! - mordultam rá, és egyszeriben elillant belőlem minden cinizmus. - Bíztam benned, te voltál a második apám. Ami azt illeti jobban szerettelek, mint a saját apámat.
-          Nem tehetek mást. Nem egészen három órán belül, a klánok dönthetnek a sorsodról. Még megúszhatod élve.
-          Kit próbálsz ámítani?
-          Mindig is csodáltalak a józaneszűséged miatt. - bólintott elismerően, majd felegyenesedett, és az ajtó felé indult
-          Antone. - szóltam utána, mire megfordult
-          Hm?
-          Ne bánts Kamillát. Pár óra múlva, úgy is lezárul a dolog. Így, vagy úgy, én meghalok. Neked, többet nem fáj a fejed emiatt.
-          Már, hogy ne fájna? Hiszen az a ribanc, a halálba kergette a fiam. - sziszegte, majd visszafordult. - Alig várom, hogy elvághassam a torkát. - folytatta szárazon
-          Ne! - mordultam fel, amint megértettem, amit mondott. - Ne bántsd!

Úgy éreztem minden elveszett. Még csak üzenni sem  tudok Kamillának. Szemernyi esélyem sincs arra, hogy megmentsem őt. Olyan fájdalmat éreztem, amilyet még soha életemben. Ordítottam. Hosszú órákon keresztül csak ordítottam, miközben a számba ömlő sós cseppeket nyeltem. Kicsi Kamillám... az egyetlen nő, aki igazán szeretett.

Emlékszem, még milyen volt ott fenn, több ezer lábnyi magasban. Emlékszem, a ruhája színére, a cipőjére, a mosolyára, a hangjára...amint szüntelen dúdolt valami hülye pop számot . Emlékszem , mennyire megszédített az illata, amint közel hajoltam hozzá, hogy aztán rámorduljak.

Miért?  Miért csináltam?

Meg kellett volna csókolnom, már akkor. Már aznap el kellett volna mondanom, milyen hatással van rám. A kávézóban, vagy legkésőbb a múzeumban, tudatnom kellett volna, hogy kell nekem. Hogy, miden, amire, valaha is vágytam az ő. Annyi időt elvesztegettem a vívódással, az őrlődéssel. Mekkora hülye voltam! Egy nagy pöcs!

Együtt kellett volna megöregednünk. Egy Long Island- i házban, egy olyanban, amit kinézett nekünk. Boldoggá tettem volna, minden egyes napját, mert, az, ahogy látom őt mosolyogni, látom sugárzó tekintetét, az engem is boldoggá tett volna.

Minduntalan felcsendül bennem a hangja. Szavak, szépen csengő, édes emlékek, amiktől újra csak gyötrődő hangok jönnek elő belőlem.

A kimerültségtől mellkasom elé engedtem a fejem. Behunyt szemmel emlékeztem vissza arra, milyen volt őt a zongora előtt látni. Látni, finom kis ujjait, a billentyűkön szaporán mozogni, arcát, aminek minden vonását átjárta a zene. Gyönyörű testét, amit egyenesen tartott, melyet lágyan omló haja takart néhol. Emlékszem még. Emlékszem mindenre. Minden szóra, mozdulatra. Emlékszem, minden pillanatra, hangra, érintésre, illatra, könnyre.

Kamillára összpontosítottam. Elképzeltem őt, ahogy az ágyon fekszik, és pedig mellette. Elképzeltem, ahogy simogatom meztelen karját, és beszélek hozzá.

Egyetlen Szerelmem!Ha, csak gondolatban is, de, tudnod kell valamit, mielőtt végleg eltűnök erről a világról!  Visszavonhatatlanul, és örökéletre beléd szerettem! Még, ha ez az élet csak pár óráig is tart már. Még, ha ez az élet, hosszú évtizedekig tart is. Amíg világ a világ, az én szerelmem igaz lesz irántad.

Szerettelek mikor megláttalak, az első pillanattól.
-          Ébredj! - hallottam meg egy dühös férfihangot. - Szedd össze magad, indulunk! - mordult rám a férfi
Nehéz volt kinyitnom a szemeim. Már azt sem tudom, mi a valóság, és mi a képzelet. Kimerültem, teljesen kimerültem. Éreztem, amint a szorosan tartó kötelek elengedik csuklóimat, majd egy rántással, függőleges helyzetbe kerülök. Igyekeztem összeszedni magam. Emelt fővel akartam Antone, és a klánok elé kerülni.

A klánok szokásos gyűlését mindig máshol rendezik meg, a beazonosítás elkerülése érdekében. A találkozók mindig titkosak, csak a meghívottak vehetnek részt a gyűlésen. A fokozott körültekintés ellenére, minden alkalommal nagy felhajtást csapnak, ami nem kis pénzzel jár. Itt a legócskább pezsgőnek számít a Dom Perignon, és a Krug Clos de Mesnit úgy isszák, mint a vizet.

Antone mellett három fő család szerepel a ranglétrán. Eduardo Bianchi, Emilio Rossi, és Luca De Felice. Az ő családjaik, barátaik azok, akik a klánok többi tagját képezik. A nagyapám Fernando Pattinsont, még Antone apja vette maga mellé, és vonta be, az akkor még "családi" bizniszbe, ami mára egész Olaszországot, és Észak- Amerika 70%- át behálózza. Kevés európai, és még kevesebb amerikai léphetett be ebbe a közösségbe, és, azok, akik jelenleg is itt vannak, kemény munka árán jutottak fel.


Mire beértünk a hotel konferencia termébe, ahol idén először rendezték meg a klánok gyűlését, már mindenki a helyén volt. Megdöbbent arcokat láttam, amik engem figyeltek, és, a megdöbbent arcokat nézve, megláttam apámét is. Arca kemény volt, ahogy mindig, de, a szemében láttam valamit. Talán ugyanazt, amit a többi ember arcán. A szívem legmélyén, csak azt remélem, azt láttam a szemében, amit a többi ember arcán.

Antone melletti székhez vittek, ami az apám  melletti volt. Amint egymásra néztünk apám behunyta szemeit, majd elfordult.
-          Ennyire szörnyű? - kérdeztem meg epésen
A teremben nagy morajlás tört ki. Zúgolódtak az emberek.

-          Egy kis figyelmet kérek tőletek. - állt fel Antone. - Látom, nem értitek mire ez a kis közjáték, és, talán, jobb lenne megválaszolni őket, még mielőtt belekezdenénk, a napirendi  pontokat tagolni.  nos, Robert, tegnap felkeresett engem, és egy elég kényes dologra kért engem. - mormolta,  lehajtotta a fejét egy pillanatra, majd újra felnézett. - Robert, el akarja hagyni a családunkat. Nem kíván többé a családunk tagja lenni.
-          Mégis, mi indokolja ezt a döntést? - szólalt meg Luca értetlen ábrázatát rám meresztve, majd Antonera
-          A szerelem. - válaszolt ironikus hangon Antone, mire mindenki felnevetett

Ökölbe szorított kézzel vertem az asztalra, és már pattantam is volna fel a székből, ha apám nem fog le. Némán rázta meg fejét, én pedig visszaültem a székembe.

-          Mégis mit gondoltál Robert? - tette fel felém a  kérdést Emilio. - Egy ostoba szerelem miatt dobnád el a családod? Azt a családot, ami örökre szól? Tudod, hogy ez nem így működik.
-          Nem csupán a szerelemről van szó Emilio. Nem akarom tovább folytatni ezt az életet. - válaszoltam határozottan. - Nem akarok több embert megölni, vagy ártani senkinek
-          Olyannyira, hogy tegnap csak 3 emberemet ölelted meg hidegvérrel! - csattant fel Antone. - Köztük Dantét is.
-          Fogva tartottatok! Sokkoltatok! Annak ellenére, hogy a szavamat adtam arra, hogy nem lépek le! 
-          Te, megölted Dantét? - ugrott fel hátulról egy fazon.
-          Én csak el akartam menni. Békében akartam kiválni a klánok közül, hogy aztán tovább...
-          Te is tudod, hogy a maffiából, nincs kiválás. Csak egy módon történhet meg. - válaszolt Eduardo .- Megölted a társunkat Robert, a családtagunkat. - folytatta szigorúbb hangnemben
-          Továbbra is hangsúlyoznám, hogy én ezt az egészet nem akartam. Antone fenyegetett, meg akarja ölni a menyasszonyom. Azt mondta saját kezűleg vágja el a torkát! Fenyegettek, én pedig csak védekeztem. - emeltem fel mentegetőzve a kezem
-          Te egy ringyó miatt ölted meg a testvérem? - lépett elő a pár perccel ezelőtt felszólalt férfi

Nem láttam még őt, és a helyzetéből ítélve, nem rég lehetett csupán a klánok tagja. Fekete halszálkás öltönyt viselt, hátrazselézett haja, és sötét bőre volt.

A ringyó megnevezésre bennem is felforrt a vér, és én is felpattantam a helyemről. Akármilyen kilátástalan is a helyzetem, Kamilla becsületét megvédem.

-          Vigyázz a szádra! - sziszegtem a férfinek, aki már csak pár lépésnyire volt tőlem. - Dante egy faszkalap volt.
-          Fogd be a szádat! - vicsorgott a férfi, és egy stukkert szegezett a fejemnek. - Megöllek! - morogta
-          Tedd meg! - morogtam már-már őrült hangon. - Ölj meg, és legyen vége! De, a testvéred, akkor is egy faszkalap lesz!
-          Tedd le a fegyvert Matteo! - szólt közbe Antone. - Megbeszéljük civilizáltak módján.
-          Te is tudod Antone, hogy Robert innen nem megy sehova. - szólt közbe Eduardo. - Nem teszünk kivételt, még egy Pattinsonnal szemben sem. - rázta meg fejét, mire a másik két családfőre nézett
-          Robert rengeteg pénzt, üzletet, és kapcsolatot hozott ennek a szervezetnek. Ostobaság lenne megválnunk tőle. – felelte Antone
-          Thomas, szokatlanul jól tűröd, azt, ahogy a fiad életével játszadozunk.
-          Robert nem fog meghalni. - válaszolta nemes egyszerűséggel, mire felnevettek. Apám felállt, és rám nézett. - Tudom, mert több kilónyi bombát erősítettem fel a mellkasomra, és az épülettartó pillérein mindegyiken, van egy-egy szerkezet, ami... - mormolta orra alatt, és megnézte az óráját. - Úgy 5 perc múlva robban.  
-          Csak blöfföl. - nevette el magát epésen a pisztolyt nekem szegező idióta. Apám széttépte ingét, a mellkasára  valóban fel voltak erősítve a robbanó töltetek.
-          Mit csinálsz? - néztem rá ijedten apámra
-          Megmentelek!

2015. december 9., szerda

79. fejezet

Sziasztok  !

Itt a friss fejezet. Kívánok nektek jó olvasást hozzá :)
XoXo

Lills

Milla :

Nicolas  fűszeres parfümjének, és izzadásának egyvelege csapta meg az orrom, amint közel hajolt hozzám. Láttam, amint nyaki verőere szaporán lüktet, száraz ajkait, pedig egy gyors nyalintással nedvesítette meg. Undorodtam tőle. A korábban vonzó férfi, most valahogy egyszeriben a legocsmányabb emberré vált számomra. Hányni tudtam volna a szagától, az érintésétől.

-          Vékony jégen táncolsz Nicolas. - sziszegtem dühösen. - Tudják a rendőrök, hogy te voltál, minden tudnak, és már keresnek.
-          Csak veled szivi. Csak veled együtt fogok meghalni. - morogta, miközben ajka undorra húzódott
-          Miért kellene bárkinek is meghalni? Nem ontódott elég vér, e miatt az őrültség miatt?
-          Máshogy nem érhet véget. - rázta meg határozottan fejét. - Én nem megyek börtönbe.
-          Miért teszed velem ezt? Mit ártottam én neked? - vékonyodott el hangom, az előző mondata hallatára
-          Ha nem vagy az enyém, nem leszel az övé sem. - hörögte, mint egy feldúlt állat
-          Engedje el a kisasszonyt! - hallottam meg Oskar dühös hangját, olyat, amilyet, talán még sohasem hallottam tőle

Amint lenéztem Oskarra, láttam csak meg, hogy  Nicolas oldalának, pisztoly csöve szegeződik. A szívem a torkomban dobogott, ami úgy égett, mintha tüzes vasat dugtak volna le rajta. Szúrós könnycseppek égették a szemem. Körülöttünk emberek kezdtek el gyülekezni. Nicolas körbe nézett, kapkodta a fejét, a pillantását.

-          Már értesítettem a nyomozót, ne aggódjon kisasszony. - bólintott határozottan Oskar 

Mélyen néztem a kezemet szorongató férfi szemébe. Rémült tekintete volt. Olyan rémület látszott benne, ami kiszámíthatatlanná tesz egy embert. Könyörögve néztem rá, kérleltem a tekintetemmel őt. Nem akartam, hogy Oskar lelője, nem akartam, hogy akárkinek is baja essék.
-          Ne csináld ezt. - súgtam oda
Úgy éreztem vége. Úgy éreztem, amit a szemében látok az a könyörület, a feladása, ennek az egész őrületnek. Egy pillanatra merev arcizmai ellágyulni látszódtak, de, tényleg csak egy pillanatra.
-          Megkereslek. - sziszegte, aztán a földre lökött.
Erősen bevertem a fejem, nem voltam felkészülve arra, hogy a földre taszít. Nyilalló fájdalmat éreztem a tarkómnál, akaratlanul is odakaptam a kezem, hogy megnézhessem, vérzik e. Vért nem láttam, csak a sajgó fájdalmat éreztem. Amint felnéztem, már az ugyanúgy földre taszított Oskart láttam csak. A kétségbeesés más formáját kezdtem el érezni. Pár perce ,még az életem féltettem, és most, most pedig újra elvesztettem annak a reményét, hogy lezárhatom ezt a borzalmat. Mikor Oskar sarokba szorította Nicolast, felcsillant bennem egy kis remény, arra nézve, hogy Nicolas, a ma éjjelét már a börtön cellái mögött tölti. Én pedig nyugodtan hajthatom álomra a fejem. És, most ez a remény...elveszett.

-          Ne, ne. Ne, ne ne! - hadartam dühösen, és mintha egyszeriben eltűnt volna a fájdalom a fejemben. Azonnal Oskarhoz indultam. - Hol van?- néztem le rá, s, csak ekkor vettem észre, hogy vérző orrát fogja. Kapkodva néztem körbe, de, a körénk gyűlt tömeg, szinte elállta az utam. Hogy lehetséges az, hogy ennyi ember van itt, és, meglép? Miért nem tartóztatta fel valaki?
-          Sajnálom kisasszony. - biggyesztette le száját
-          Igen, én is sajnálom. - mormoltam lehangoltan, majd kezet nyújtottam Oskarnak, hogy segítségére lehessek a felállásban

40 perc elteltével, már a kórházi ággyal szembeni széken ültem. Oskar orrában egy tampon díszelgett, szétfeszítve orrlyukát. A vizsgálatok szerint egyikünknek sem történt komolyabb bajunk, így már csak a zárójelentéseket vártuk.

-          Nem vagyok más, mint egy konok öregember, aki képtelen elfogadni a tényt, hogy eljárt felette az idő. -  mondta búslakodva Oskar

-          Ne mondja ezt Oskar. Ne hibáztassa magát a történtekért. - fogtam meg kezét, hogy érezze, mellette állok
-          Ha Peter lett volna ön mellett, mindez nem történik meg. Kiöregedtem én már ebből az állásból. - rázta meg  fejét szomorúan
-          Ugye, nem akar felmondani? - kérdeztem dühösséget színlelve. - Magánál jobb sofőrt nem ismerek. Oskar, maga nem a testőr szerepét tölti be, ne marcangolja magát tovább.
-          Kisasszony, az én dolgom lett volna megvédeni önt, és csődöt  mondtam. Ne szépítsük. - rázta meg fejét Oskar , majd lepattant az ágyról, kezébe vette zakóját, és elment mellettem.
-          Most meg hova megy? - álltam fel a székből, és utána iramodtam
-          Haza, nincs itt már rám szükség. Majd, Peter haza viszi önt.

Amint kiértem a vizsgálóból, Peter aggódó faggatózását láttam. Nagyapja, elhessegette, és hozzám küldte. Peter kihúzta magát, amint meglátott. A szívem majd összeszorult attól, ahogy Oskart láttam.

-          Mit szólna hozzá, ha maga, és a nagyapja az apámnál töltenék az estét? Kicsit lazulgatnánk, tudja, popcorn, filmek, nagy beszélgetések. - húztam mosolyra szám, és kérdőn vontam fel szemöldököm
-          Kedves öntől, Miss., de attól tartok, az öreg, most kicsit egyedül lenne inkább. - mormolta Peter, miközben nagyapját nézte
-          Rendben. Akkor előbb őt vigyük haza.

Sok féle csend létezik. Van olyan csend, amiben könnyen elmélyedünk. Belesüppedünk, akár egy puha ágyba, és élvezzük a hangját. Van, hogy a jelenlétében feszengést érzünk, kínlódást, és arra vágyunk, hogy végre megszűnjön. Mondanunk kellene valamit, de mégis mit? Mi lenne az  a jó szó,ami végre megtöri a csendet,és véget vet a kínzó némaságnak?

És, létezik olyan, ami emésztőbb mindennél, amitől az ember elveszettnek érzi magát. Azt hiszem, Oskar most ezt érzi. Segíteni akarnék rajta, de, mégis hogy? Hogy éreztethetném vele, hogy mennyire fontos ő számomra? Talán majd Robert,ő tudni fogja, mit kell tennem.

Robert szemszög:

Kimerülten feküdtem le a földön heverő matracra. Mintha minden porcikám kiszívta volna az a rohadt gép, ami újra, és újra áramot vezetett a testembe. Gyengének éreztem magam, és szomjasnak. Izzadtam a fájdalomtól, ami minden porcikám átjárta. Égett a hely, ahol a tappancsok minduntalan megsütötték a bőröm.  De, soha egy percre sem törtem meg. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy akár egyszer is kimondjam Kamilla nevét. Elzártam magamba. Csak ebbe tudok most kapaszkodni. A tudatba, hogy ő biztonságban van a maffiától. Még, ha én, most meg is halok, avval a tudattal halok meg, hogy Kamilla él, és mit sem sejt arról, ami most történik.

Hogy hol vagyok? Fogalmam sincs. Egy csomagtartóban tértem magamhoz, és, mikor kiszálltunk, még akkor is homályosan láttam a környezetem. Dohos szag járta át a szobát, és a folyosót, amin keresztül felhoztak ide. Talán egy régi kúriában lehetünk. Mindegy, hogy hol, csak messze New Yorktól. Messze Kamillától. A parányi ablakon, ami az egyetlen pont volt a külvilág, és köztem, a Hold fénye világított be. Olyan varázslatos volt, olyan mesebeli. Elbűvölt a látványa, szinte megbabonázott. Egy pillanatra boldoggá tett. A szépsége elhitette velem, hogy minden rendben van. Át szerettem volna ölelni, beletemetkezni erős fényébe, és elfelejteni ezt a rémálmot. Meg akartam szabadulni a fájdalomtól, a kínzó szomjúságtól, amit már órák óta érzek. Elképzeltem, ahogy, mint egy oázis megpihenek benne, és hatalmasat kortyolok a fényéből.

Egy percet sem bántam meg abból, amit tettem. Még, ha meghalok is, még, ha úgy kell tovább élnem ezt az éjszakát, hogy tudom, holnap könnyűszerrel lőnek fejbe azok az emberek, akikre mindig is számíthattam,és akiket kvázi családomnak gondoltam...még akkor sem bánom azt,hogy beengedtem az életembe ezt a lányt. Szerelemmel a szívemben halok meg, érte. És egy percét sem bánom ennek az egésznek. Kamilla...kicsi Kamillám.
 

Behunytam szemeim, hogy újra felidézhessem a mosolyát,   a csókja izét.

Nehéz megírnom ezeket a sorokat, hisz tudom, ha ezt a papírt finom ujjaid között tartod, én már valószínűleg halott vagyok. Peterrel, és az ügyvédemmel, mindent megbeszéltem már, és a hagyatéki papírokat is hitelesítettük, amit talán ezekben a percekben adnak át neked.

Bébi, válaszokat nem adhatok arra, miért történt mindez, és arra kérlek, te se kutakodj!

Vissza már nem fordíthatod az eseményeket. Újra nem tudod írni a történelmet. Csupán csak együtt élhetsz a helyzettel. Gyászold meg a szerelmünk, és soha ne felejtsd el. És, ha egyszer úgy érzed, hogy képes vagy rá, engedd el a fájdalmat, és éld az életed.

Azt akarom, hogy tudd, a szerelmünk jelentette számomra a mindent, és ezt az életem árán is  hajlandó voltam védeni. Nem bánok semmit Bébi. Az elmúlt egy év volt életem legőrültebb hullámvasútja. A  legédesebb drog, amit csak kóstolhattam valaha is.

Örökké tiéd!

Robert

Holnap vége lesz. Minden szenvedésnek vége és talán így lesz a jó. Talán Kamillának is így lesz jó. Fény hatolt be a szobámba, amitől összeszűkültek  pupilláim. Dante lépett be rajta, kezében egy tálcával.

-          Azt hittem az egyik taktikátok az, hogy kiszomjaztattok. - mormoltam epésen, és nehezen nyeltem egyet
-          Az volt. - bólintott. - De, most már nincs szükség arra, hogy beszélj. Mindent tudunk, amit tudni akartunk. - mosolygott rám, kopasz fejével Dante
-          Mi van? - ültem fel a matracon, gyomromban  baljós sejtelemmel
-          Jó étvágyat. - felelt még mindig undorító mosollyal Dante,mire felugrottam a matracról, hogy aztán rávethessem magam

Dante természetesen gyorsabb volt. Könnyedén csukta be előttem az ajtót. Kétségbeestem. Hirtelen több értelmét nyerte élnem, mint halnom. Ki kell jutnom innen! Felesleges volna az ajtót vernem,és ordítanom, ostoba módon fenyegetőznöm. Csak az erőmet venné el, amiből az elektrosokk "terápiának" köszönhetően, amúgy is kevés volt.

Tervet kell készítenem, meg kell szöknöm, és el kell tűnnünk Kamillával. Örökre.

A földön heverő tálcára néztem, és enni kezdtem, miközben csak az járt a fejemben, hogy vissza kell nyernem az erőm.

Tiz percembe sem telt megenni az ételt, és meginnom a palack vizet. Éreztem, ahogy minden nyeléssel egyre erősebb, és reménytelibb leszek.

Forogtak a fogaskerekek, s a már snassznak számító ötlet fordult meg a fejembe.

Nyögni kezdtem. Fájdalmasan kiáltottam fel, miközben az ajtót kezdtem el verni.

-          Hé! Hé! Segítsen! - ordítottam az ajtónak dőlve
-          Mi van? - rontott be az ajtón Dante, kezében gépfegyvert szorongatva
-          Allergiás vagyok a mogyoróra. - színleltem zihálást, és rosszullétet továbbra is
-          De, ebben nem is volt mogyoró. - válaszolt döbbenten Dante, és, amint vállára borultam, előcsúsztattam a pár perccel ezelőtt megtördelt műanyag kést, majd egy határozott mozdulattal a jobb szemébe döftem azt

Dante vére rám fröccsent, amit fájdalmas ordítás kísért. Dante a földre ejtette a fegyvert, amit a következő percben azonnal felvettem. Az ordításra fegyveres emberek közeledtek. Hallottam, amint a gyors mozdulatnak köszönhetően kattogtak a fegyverek, és trappoltak a bakancsok. Kibiztosítottam a gépfegyvert, és azonnal tüzeltem, amint az ajtóban megláttam az első embert. Hangos puffanással lövődtek ki a golyók, amiket a férfi mellkasa tompított. Magam elő fogtam Dantét, aki még mindig ordított a fájdalomtól. Hátulról torkon ragadtam. A vértől ragacsos ujjaival próbált megszabadulni szorításomtól, de nem járt sikerrel. Túl nagy fájdalmat okozott számára a szemüregéből kiálló műanyag csonk. Pajzsként használtam Dante testét, amit aztán el is kapott az első golyó. Dante még két lövésig bírta tartani magát, aztán élettelenül rogyott össze. Szegény pára, reggel még nem gondolta, hogy ilyen csúfos halála lesz.  Hárman lőttek rám. Dante testének köszönhetően, sikerült előrenyomulnom, és pár sorozat leadása után kiiktatnom a másik kettőt. Elengedtem Dante testét, amit rohadt nehéz volt cipelnem, és a menekülő harmadik után igyekeztem, de, nem találtam el.

El kell tűnnöm, még mielőtt ideér az erősítés. Nem lesz több lehetőségem. Ha, most elkapnak, mindennek vége.

Kapkodva kutattam át a hullák zsebeit, míg végre találtam egy kurva slusszkulcsot az egyiknél. Azonnal a garázsba indultam, amin keresztül feljöttünk, az elektrosokk után. Kettesével szedtem a lépcsőket, hogy gyorsabban odaérhessek. Két és fél percembe telt, míg lejutottam az alagsorba. Jéghideg levegő csapta meg majdnem csupasz mellkasom. A tüdőmbe, mintha apró tűkké, vagy jégcsapokká alakult volna át a levegő. Köhögnöm kellett, de megpróbáltam visszatartani.  A slusszkulcs gombját kezdtem el nyomkodni, hogy a tucat autó közül könnyebben megtaláljam, a kezemben lévő kulcshoz tartozó autót.

 Egy Volvo lámpái villantak fel, amint megnyomtam a gombot. Azonnal feltéptem az ajtót, amint odaértem, és már indítottam is az autót. Várnom kellett, míg sorompó felnyílt, miután sikerült a kamerának beolvasnia az autó rendszámát.

Felbőgettem a motor, és, már indultam is. Sikerült kijutnom a szobából, az épületből, és a garázsból. Már csak a telket körülvevő kaput kell átszakítanom, és akkor szabad vagyok. És, akkor indulok Kamilláért, hogy aztán eltűnhessünk a világ szeme elől, örökre.

Közel jártam már, talán 2-300 méterre. Tövig tapostam a gázpedált, hogy könnyebben átronthassak a kapun, csakhogy egyszeriben reflektor fényei vakítottak el.

Félre rántottam a kormányt, és a fékbe tapostam. Körbe vettek. Akárhova néztem autók fényeit láttam, és az azokból kiszálló fegyveres embereket.