2015. november 22., vasárnap

78. fejezet

Hali.

Friss rész, mindkét szemszögből. Jó olvasást !
XoXo

Robert szemszög:

Még a beszűrődő buli hangja sem tudta feledtetni egy pillanatra sem azt, ami most Antone és köztem játszódik le. Antone komoly tekintete elárulta, ő cseppet sem látta ezt a dolgot olyan egyszerűnek, mint én.

-          Szóval, számíthatok a támogatásodra? - tettem fel a kérdést a hosszas csend után. A tüdőmből kiáramló levegő pedig szinte égette a torkom. Antone újra rám emelte tekintetét, majd mély levegőt vett.
-          Nehéz helyzetbe hozol, fiam. És téged ismerve, úgy gondolom, kissé elhamarkodod ezt a döntést. Várj még pár hónapot, esetleg egy évet, és aztán meglátjuk. Addig  meg én is megpróbálom szoktatni magam a gondolathoz, és aztán talán a klánokkal is szót értenék.
-          Megváltoztam Antone. Eljegyeztem Kamillát, és feleségül akarom venni, még a nyáron. Megkértem a kezét, és igent mondott. Nem akarom úgy feleségül venni, hogy folyamatosan rejtegetnem kell előtte a maffia ügyeit.
-          Robert sokan élünk úgy, hogy...
-          Nem Antone, én nem akarok!  - vágtam szavába, amitől újra felkapta a fejét. Ebben a világban hatalmas tiszteletlenségnek számit, egy feljebbvaló szavába vágni. Emlékszem egy esetre. Egy férfi, Antone üzlettársa, nem volt megelégedve az üzletük végeredményével. Fenyegette Antonet, és mocskolódott. Másnapra kivágták a nyelvét.
-          Látom hajthatatlan vagy. - fűzte össze ujjait.  Antone lehajtotta fejét, szemeit pedig behunyta. Hosszú másodpercekig így volt, mintha csak imádkozna. - Te is tudod, hogy a maffiából nem lehet kiválni.
-          De, te tudnál hatni rájuk Antone. - feleltem, és leültem, hogy aztán megfoghassam összefűzött kezeit. - Rád mindenki hallgat. Kérlek! - néztem rá esdeklő tekintettel. - Szükségem van erre a lányra! A világon mindennél jobban.  Közel állunk egymáshoz. Kérlek, szinte, a második apám vagy. Segíts!
-          Az, hogy Antoneval így beszéltem, komoly erőfeszítéseket követelt meg tőlem. Fel kellett hagynom a büszkeségem, és dacosságom minden morzsájával, és alázkodva, könyörögnöm neki. Soha, még egy ember nem látott ilyennek. Talán mégis… mikor mamának könyörögtem, miközben apám a szíjjal vert. Igen, még gyerekként. Nos, ez is felért egy kegyetlen veréssel, de Kamilláért megteszem. A kapcsolatunkért megteszem.
-          Meghoztad a döntésed. Majd holnap minden kiderül. - bólintott Antone. - Addig is... Dante!
-          Nem fogok elmenekülni, ezt te is tudod! Nincs szükség erre! - álltam fel határozottan a székből
-          Attól tartok van. - bólintott, majd ő is felállt székéből. Dantéhoz fordult, és fejével felém intett. – Túl fontos vagy a szervnek Robert, hogy csak úgy hagyjunk kiszállni a játékból. Nem hagyhatom, hogy elhagyd a családunkat, egy nőért, akit csak pár hónapja ismersz.
-          Antone, ezt nem teheted. – sziszegtem, miközben szemeim sarkából igyekeztem felmérni a terepet. – Kéréssel fordultam hozzád, amit a tanács elé kell vezetned. – folytattam határozottan, miközben a szék támláját markoltam
-          Természetesen ez is fel lesz tűzve a napirendi pontok közé. – bólintott komoran Antone. – De, az én nemmel fogok szavazni holnap.
-          Nem állíthattok meg! Tudod, nagyon jól, mennyit jelent nekem… - morogtam, és jobbra nézve megláttam egy férfit, aki ugrásra készen várta Antone jelzését
-          Tudom. Épp ezét, elhárítjuk a problémát.
-          Mi? - néztem rá értetlenül Antonera.  A felismerés gyomorütésként ért. Mégis ki lenne más a probléma, mint Kamilla? Túl értékes vagyok számukra ahhoz, hogy engem tüntessenek el, túl sok pénzt hozok nekik évről évre, és, inkább Kamillát ölik meg. Pánik kezdett eluralkodni rajtam. – Ha csak egy ujjal is hozzá értek, kicsinállak! – hördültem fel, és mire észbe kaptam már Antone ingét szorongattam, az asztalon térdelve. Antone bólintott, majd a következő pillanatban már csak a tompa ütésre emlékszem, ami a tarkóm érte.
Kamilla szemszög:

Azt hiszem minden nő nevében kinyilváníthatom, hogy levetkőzve, egy kényelmetlen, keskeny ágyon, széttett lábakkal, nem éppen egy leányálom. Kényelmetlenül, és kiszolgáltatottnak éreztem magam, annak ellenére is, hogy Bishop doki nagyon figyelmes, és közlékeny volt mindennel kapcsolatban. Bárcsak el tudott volna jönni velem Melanie! Szívesebben mentem volna el én arra a tesztírásra. Mégiscsak egy nő, akit ismerek, és megért engem.

-          Jól van, most lazítson. - hallottam meg a doki nyugodt hangját, majd a következő pillanatba megéreztem, amint belülről tapogat, kívülről pedig az alhasam nyomkodja. Még a levegőt is visszatartottam, de, ez már távolról sem volt olyan kellemetlen, mint maga a szűrés.
-           Hm. jól van, végeztünk. - mormolta, majd eltávolodott tőlem gumikesztyűs kezeivel. - Felöltözhet.

Szinte leugrottam a vizsgáló ágyról. Felkaptam magamra a ruháimat, és mély levegőt véve, visszaültem az asszisztenssel szembeni székre.

-          Szóval ma is voltak rosszullétei?  - ráncolta homlokát a doki
-          Igen. - bólintottam
-          Nos, az ultrahangos vizsgálat  negatív lett. Nem áll fenn, sem a méhenkívűli terhesség, sem a normál terhesség gyanúja sem. A vérvételt elküldjük a laborba, reményeim  szerint minden érték a megfelelő tartományban lesz. Sandra, nézzünk rá a markerekre is.  - szólt oda az asszisztensnek, aki rendületlenül pötyögött. - Szóval, a vérvétel eredménye egy hét múlva, a citológia, pedig 3 hét múlva készül el.
-          3 hét? - kérdeztem vissza döbbenten.
-          Így is hamarabb kapják meg a pácienseim a leleteket. A kórházakban 5-6 hét az átfutási idő.  Szóval kedves Milla, én az alapján, amit elmondott nekem, a stresszre tippelnék, de biztosat csak egy teljes átvizsgálás után tudnék mondani. Azt ajánlom, keresse fel a háziorvosát, aki tovább tudná önt küldeni egyéb vizsgálatokra. Pontosat, diagnózist csak akkor mondhatunk. Próbáljon meg pihenni, olvasson sokat, kapcsolódjon ki. Hátha ez megoldja a problémákat. - mosolygott rám a doki. -  A tablettát pedig az első vérzéskor szedje be először, ha elfelejtené, a tájékoztatóban mindent megtalál, de bármilyen kérdéssel bátran forduljon hozzám.
-          Köszönöm, nagyon kedves. - bólintottam, én is mosolyogva, és hálát adtam az égnek, hogy végre túl vagyok ezen a fránya vizsgálaton. Szóval recepttel a kezemben, végre elhagyhattam az elmúlt éjszakai rémálmom helyszínét.

Ami azt illeti, nem csak a vizsgálat miatt aggódtam éjszaka. Nem csupán ez okozott kellemetlen rémálmokat, hanem Nicolas is. A nyomozó még mindig nem hívott vissza. Beszélnem kell vele! EL kell mondanom, hogy Nicolas Huppert akart megöletni, és ő áll a merényletek mögött. Nem érzem magam biztonságban, mióta eljöttem a doktornőtől. Féltem még a nőgyógyászhoz is eljönni, de tudom, hogy erősnek kell lennem. A kezembe kell vennem az életem, és szembeszállnom Hupperttel, ha arról van szó.

-          Dolgozni indulunk? – tudakolta meg Oskar, a visszapillantó tükrébe nézve. A jó öreg Oskar, fél napot bírt ki munka nélkül
-          Előbb felkeressük Forbs nyomozót. – nyeltem nagyot, majd belebújtam kabátom gallérjába, hogy egy kis melegséget kölcsönözzek magamnak.

A rendőrösre érve pont a kávéját szorongató Forbsba botlottam. Mint mindig, most is makulátlan volt a külleme. Kontyba fogott haj, fehér ing, és szürke nadrágkosztüm. AZ egyik kollégájával beszélt épp, feszült hangnemben. Ahogy meglátta, hogy felé közeledem, egy „később beszélünk” mondattal lezárta a csevegésnek semmiképp sem nevezhető társalgást. Forbs kisimította aggodalmas ráncait, majd teljes testével felém fordult.

-          Miss. Forbs, minek magának mobil, ha nem veszi fel, és még az üzeneteit sem hallgatja meg? – tudakoltam meg kissé erőteljes hangon
-          Miss. Pintér, úgy tudom, még nem tartozom magának elszámolással. – mosolygott rám 
-          Forbs nyomozó, én az életemmel játszok minden nap, amíg maguk ülnek az asztaluk mögött, és aktákat tologatnak. – fakadtam ki
-          Megértem, hogy türelmetlen Milla, de, evvel nem lendít a nyomozáson.
-          És, mondja Forbs nyomozó, ha meg tudnám mondani ki a harmadik, az lendítene a nyomozáson? – kérdeztem dühösen, mire Forbs arcáról lefagyott a mosoly
-          Mit tud? - kérdezte lényegre törően, majd idegesen körbenézett. – Jöjjön. – fogta meg karom, és egy üvegfalú irodához vezetett. Oskar mögött becsukta az ajtót, majd újra rám nézett. – Mondhatja.
-          Nicolas Huppert. – nyögtem ki nevét
-          Biztos ebben? – ráncolta homlokát elgondolkodva.
-          Teljes mértékben. – bólintottam határozottan
-          Honnan feltételezi?
-          Emlékszem. A nevére. Frank ezt a nevet mondta a telefonba, azon a napon.
-          Ezt mondta? Kimondta a nevét, Nicolas Huppert? – nézett rám vágyakozó arccal, mintha csak a számba akarná adni a cukorkát, hogy megjutalmazzon a helyes válaszért
-          Nem. – válaszoltam letörve
-          Akkor, mit mondott? – nézett rám kérdőn, én pedig egyre nevetségesebben éreztem magam
-          Nic?  - húztam el számat
-          Nic? Ennyi? – gesztikulált kezeivel
-          Igen. – bólintottam
-          Hát ez nem ér semmit. – nevette el magát. – Szart se ér, Miss. Pintér! Tudja maga hány Nic van ezen a világon?
-          Szépen beszéljen a kisasszonnyal Miss. – mordult oda Oskar diszkréten
-          Elnézést. – fújta ki a levegőt Forbs behunyt szemekkel. – Kissé elragadtattam magam.
-          Nézze, Nicolas teljesen becsavarodott. Hamis papírokat csináltatott nekem, és repülőjegyet foglalt, hogy megszöktessen Roberttől. Azt gondolja, van köztünk valami, de én nem adtam erre utaló jeleket számára. Azt hiszem követ, vagy legalább is, volt idő, mikor követett engem. Gyűlöli Robertet, valami van köztük, amit egyikőjük sem volt hajlandó elárulni nekem. Kérem, legalább nézzen utána! – tördeltem ujjaim, és arcomra varázsoltam
-          Szóval, azt mondja, lenne indítéka is? – ráncolta homlokát Forbs
-          Azt mondom. – bólintottam
-          Na, ez már valami. – bólintott vissza a nyomozó, majd hátra simította szorosra kontyolt haját. - Akkor körözést adok ki rá, aztán majd meglátjuk. Addig pedig azt ajánlom, ne nagyon tartózkodjon egyedül.
-          Oskar, szinte mindig mellettem van. – mosolyodtam el diszkréten az öregúrra gondolva
-          Akkor maradjunk kontaktba. – mormolta, majd kinyitotta az ajtót

Körül néztem mielőtt beültem volna az autóba, Oskar is így tett. Nem tudom meddig fog ez még tartani… Félelem, vagy bármiféle tartás nélkül kilépni az ajtón. Megéreztem Robert hányát, éreztem, hogy nincs mellettem, hogy nincs a közelemben.  Féltem nélküle, féltem attól, hogy nem ér vissza addig, míg Nicolas újra felüti a fejét… akár egy kórság.

Nehéz volt visszarázódnom a munkába. Jó volt emberek között mozogni, mégis, valahogy elveszettnek éreztem magam köztük. Mintha, árnyéka volnék magamnak csupán. A grafikusokkal tanácskoztam a BlackBarry új kampányáról, majd a megbízóknak másoltam pár példányt az ötletről.  Mire visszaértem az asztalomhoz egy férfi kényelmesen heverészett a székemben.

-          Végül is úgy döntöttél, hogy belevágsz a reklámiparba? – mosolyodtam el, amint ijedt reakcióját figyeltem a székemet birtokba vevő férfinak
-          Oh, Milla. De megijesztettél. – fordult ki a székkel apu. – Gondoltam kipróbálom a széked, kényelmesnek tűnt. Jó kis szék. Hoztam ebédet! - hadarta, a még mindig fennálló ijedtség hatása alatt
-          Köszönöm. – mosolyogtam rá, majd elvettem a papírzacskót, amit a kezében tartott
-          Csak egy kis saláta, és csirkemell. – legyintett
-          Tökéletes. – mosolyodtam el a gesztuson, és az asztalnak támaszkodtam. – Szóval, minek köszönhetem a látogatást?
-          Szóval, arra gondoltam, ha már úgy is elment hős lovagod, Patti ficsúr, mit szólnál, ha hazajönnél pár napra? – rántotta meg vállait
-          Hogy ki? – kuncogtam el magam a név hallatán. – Patti ficsúr?
-          Khm, szóval? Mel is ott töltené az estét, aztán lehetne amolyan családi este, társas, karaoke, wii, meg ilyenek. Mit szólsz?
-          Jól hangzik. – bólintottam, immáron őszinte mosollyal
-          Oké, akkor megyek, bevásárolok pár egészségtelen kaját. – kacsintott, majd egy puszit nyomott az arcomra, és elviharzott

Sokáig mulattam még apu beszólásán Roberttel kapcsolatban. Bizonyára őt is szórakoztatni fogja este, ha beszélünk.  Az ebédemet csak késő délután tudtam csak magamhoz venni. A kantinba mentem, narancslevet vettem ki a hűtőből, és az ablak mellé ültem.  Kinyitottam a dobozt. A saláta, még mindig roppanós volt. Nem fonnyadt meg, az idő ellenére sem. A csirke pedig olyan fűszeres volt, amilyet szeretek, éreztem az ízén, hogy ez nem bolti készítésű. Elmosolyodva néztem le a telefonomra két rágás között. Vártam egy e-mailt, sms-t , vagy hívást Roberttől, de semmi.  A legszívesebben azonnal felhívtam volna, hogy újra hallhassam a hangját, de, próbáltam tartani magam.  Hiányzott, borzalmasan. Gyötrődve, forgolódva aludtam el az éjszaka, és tartottam tőle, hogy ez ma is így lesz.  Talán apu felajánlásának hála, mégis csak nyugodt éjszakám lesz. Sőt, talán még szórakoztató is lesz. Egy kis izgalom vegyült a gyomromba, már vártam a közös estét.

Szék nyikordulása törte meg elmélkedésem. Olyan hangja volt, amint a járólapon elhúzódott a gumitalp, mintha fájdalomtól jajdult volna fel.  Felkaptam a fejem, az ijesztő hangra. Két kikerekedett szempár nézett vissza rám.  Ismertem már őket, és az idő múlásával, egyre inkább tartottam tőlük.

-          Te, mit keresel itt? – húzódtam hátra székemben. – Hogy mertél idejönni, a munkahelyemre?
-          Tudom, hogy rád ijesztettem a múltkor a parton. Én csak…
-          Menj el. Menj el, és hagyj békén. Örökre. – remegett meg hangom, és felpattanva a székemről a kijárat felé rohantam

Oskar számát tárcsáztam, és a bejárathoz kérettem őt. Minden porcikám remegett.  Mintha hallottam volna a csontjaimat zörögni a félelemtől. Úgy éreztem magam, mint egy vészvillogó, ami hangos szirénázás közepette próbál menekülni.  Itt van, itt van. Hogy a francba kerül ide?  Nyálkás idő volt odakinn. Magamra kaptam pulcsim kapucniját, mikor egy erős kéz rántotta meg karom.

-          Tudod igaz? – mordult rám Nicolas, s csak hangja hallatára eszméltem fel arra, hogy arca csak két cetire van az enyémtől. – Emlékszel?

 

2015. november 7., szombat

77. fejezet

Sziasztok!

Itt a friss rész. Kívánok mindenkinek jó olvasást, és pihenjetek sokat, még így vasárnap.  ;)

XoXo

Roberts szemszög:


Napos Seattle-be érkeztünk meg. Apám, továbbra sem szólt egy szót sem, és ez így ment, mióta felszálltunk a repülőgéppel. Amint összeszedtük a bőröndöket, az apám által felbérelt sofőrrel tartottunk, aki egy BMV Concept Gran Turismohoz kísért minket. Apám mindig is BMV rajongó volt, én valahogy jobban szerettem az olyan modelleket, amik kisebb számban találhatóak meg. Amint beültünk az autóba, előhúztam zsebemből a telefonom. Nem keresett, és ez egy kis csalódottság érzetét keltette bennem. Nem is tudom mit vártam, talán egy-két hangüzentet, pár hívást, vagy sms-t.  Csak azt, ami bennem is munkálkodott, mióta elváltunk Kamillától. Kioldottam a zárat, és megláttam őt. A képernyőn egy álmos, kócos, huncut mosolyú nő nézett rám. Annyira vágytam arra, hogy láthassam, csókolhassam őt.

-          Na, hányszor keresett? Tízszer? Tizenötször? - kérdezte apám epés hangon
-          Egyszer sem. - vágtam oda büszkén, mert tudtam, apám azt gondolta, Kamilla majd hisztis, ragaszkodó tyúkként fog viselkedni. - És fel is hívom, amint a szállodába érünk.

Sms-t pötyögtem. Csak pár szót, arról, hogy megérkeztünk, és a szállodából felhívom. Annyira hallani akartam a hangját, hogy kényszerítenem kellett magam arra, hogy ne apám előtt kezdjek el telefon szexelni.

-          Mikor akarsz beszélni Antoneval?
-          A szülinapi partiján. Holnap pedig együtt jelentjük be a klánoknak is. - sóhajtottam mélyet
-          Ha egyáltalán megérjük a holnapot. - mormolta orra alatt bosszúsan
-          Nem lesz gond, ne aggodalmaskodj. - ráztam meg  fejem nyugodtságot színlelve, mire apám, csak mordult egyet. - Alig várom, hogy pihenhessek pár órát. Teljesen kivagyok. - motyogtam fáradtan

A Ballardban szálltunk meg. Külön szobát foglaltunk, egymás mellettit. Miután megkaptuk a kártyákat, a londiner felkísért minket a szobáinkba. Meglazítottam a nyakkendőmet, és kigomboltam az ingem felső gombját, majd az ágyba ugrottam, és elterülve felhívtam Kamillát.

-          Szia. - hallottam meg lágy hangját
-          Szia, bébi.
-          Már vártam a hívásod.
-          Igen, én is vártam, hogy hívhassalak. Örülten hiányzol.
-          Te is nekem. - válaszolt szűkszavúan
-          Minden rendben? - kérdeztem vissza aggódva
-          Persze. Csak izgulok a vizsgálat miatt. Mindjárt indulnom kell, és...és borzalmasan ki vagyok még a gondolatától is. - fújta ki a levegőt, mintha avval könnyíthetne magán
-          Bébi, ez csak egy pár perces vizsgálat. Minden rendben lesz. - nyugtatgattam, valószínűleg kis eséllyel
-          Igen, minden bizonnyal.  Szóval, mi is ez az üzleti ügy, amiért ilyen hirtelen Seattle-be kellett utaznatok? - terelte a témát
-          A Pattinson vállalattal  kapcsolatos. Talán sikerül mégis megmentenünk, ez még nem 100 %, de reményeim szerint, végre pontot tehetek a dolog végére, és két legyet üthetek egy csapásra. Megmentjük a céget, és aztán kiválhatok a cégből.
-          Úristen! Ez komoly? - hallottam meg vidámmá vált hangját. -  És, akkor végre a magad ura lehetsz.
-          Igen, remélem. - húztam mosolyra szám
-          Szóval, emiatt mondtad azt tegnap, hogy ez az út megváltoztathatja a jövőnket.  Ó, Robert, el sem hiszed, mennyire boldog vagyok.
-          Még ne éld bele magad, mondom, hogy nem  100%
-          De az. Amit Robert Pattinson el akar érni, azt el is éri. Én  bízom benned.
-          Szeretlek bébi. Annyira szeretlek. - mormoltam lehangoltan, mert ebben a pillanatban annyira hiányzott, és annyira féltettem a kapcsolatunkat, hogy, ha nem lennék ennyire tökéletes férfi, még egy könnycseppet is elmorzsoltam volna
-          Én is szeretlek. Hívj még ma. Hallani akarom este is a hangod.
-          Hívlak bébi.

Kamilla tette le a telefont, én pedig másodpercekig a sistergő, majd búgó hangot figyeltem, ami hangja után maradt. Tudom, hogy ez a helyes lépés. Tudom, hogy meg kell tennem, még akkor is, ha ez könnyen az életembe kerülhet. Mert ha Kamilla megtud bármit is abból, ahogy eddig éltem, biztosan elhagy. Még ha belepusztul is abba, hogy nélkülem kell élnie. Én pedig, megmondtam neki Szilveszter napján,nincs nélküle maradásom ezen a világon. Tehát, ha nem szakitok a maffiával, így vagy úgy, akkor is meghalok.

Lecsörögtem a recepcióra, és ébresztést kértem,  így legalább nem kell aggódnom az elalvás miatt. Alsónadrágra vetkőztem, majd az ágyba bújva Kamillán kezdtem el fantáziálgatni, egészen, míg a fantáziából őrjítő álom nem lett.

 

-          Annyira kívánlak. - hallottam meg a forró szavakat, amik égették fülcimpámat
-          Én is kívánlak. - válaszoltam, és közben félre húztam Kamilla bugyiját, aki épp lovagló pózban ült rajtam. Az ágy támlájának dőltem, és figyeltem amint tekergőzött Kamilla teste a vágytól. Gyönyörű volt, amint a fekete csipkés melltartó körül ölelte formás melleit, amik szinte szétfeszítették az anyagot, annyira meg voltak duzzadva a vágytól. Kamilla kiszabadította merev farkam, alsónadrágom fogságából, én pedig félrehúzva bugyiját puncijába igazítottam. Annyira tüzes volt, annyira forró, és nedves. Kéjesen nyögött fel, amint  megérzett magában, és már mozgott is. Olyan volt, mintha a puncija fel akarná falni a farkam. Szippantotta magába, minden mozdulatnál. A fülemhez hajolt, és a nevem súgta kéjesen.
-          Robert. Robert. - furcsán más volt a hangja, és, amint megcsókolt...a csókja, az íze is  más volt. És, amint  kipattantak szemeim, tudatosult bennem, hogy valóban vonaglik egy nő rajtam, de, az távolról sem Kamilla.
-          Mi a fasz? - mordultam fel, és egy mozdulattal ledobtam magamról a nőt, aki felsikoltva az ágy végére esett
-          Megőrültél? - ripakodott rám
-          Mi a francot keresel itt Veronika? - kerekedtek ki szemeim, amint megláttam vörös fürtjeit, és megismertem hangját. Kipattantam az ágyból, hogy minél távolabb kerülhessek tőle.
-          Ébresztést kért Mr. Pattinson. - mosolygott rám, majd feltérdelt. – Gondoltam úgy ébresztelek, mint rég. Ahogy szeretted. – vigyorgott rám önelégülten, az ágyon térdelő nő
-          Takarodj a szobámból! - sziszegtem. - Azt hittem világos voltam legutóbb, hogy nem akarlak látni többé.
-          Beszélni akarok veled. – felelt összevont szemöldökkel
-          Én viszont nem vagyok kíváncsi rád!  Takarodj, mielőtt én doblak ki.
-          Robert, nem engedhetem, hogy elmenj Antone partijára. – állt fel az ágyról, majd felém sétált. Bőrszerelést viselt. Mindig is jól állt neki, és evvel ő is tisztában volt. Dzsekije kissé le volt húzva, hogy sejtelmes dekoltázst villantson. Hosszú, vörös haja pedig loknikban omlottak vállaira. Csábítóan nézett ki, de, jól eső érzés öntött el, amint rájöttem, hogy ez teljesen hidegen hagy
-          Az apám küldött? – förmedtem rá
-          Most nem ez a fontos, hanem az, hogy fogd magad, és a következő géppel menj vissza New Yorkba. – válaszolt határozottan, majd amint oda ért hozzám, egy repülőjegyet nyomott a mellkasomnak
-          Hogy mi? Nem, dehogy megyek. – nyomtam vissza a jegyet Veronika kezébe
-          Nem mehetsz oda! Szereted Kamillát? Hát akkor menj vissza! Menj vissza hozzá! – nézett rám esdeklő tekintettel
-          Nemrég még az ágyadba akartál csábítani! Most mi változott? Csak nem kiábrándultál belőlem? – jegyeztem meg epésen
-          Csak menj! – válaszolt rezzenéstelen arccal. Valami van, érzem. Valami furcsa.
-          Az apám küldött, igaz? Nem elég ,hogy hátráltat, még rám is küld téged. – morogtam, és kirohantam a szobámból, hogy aztán jól beolvashassak neki
-          Robert, áll meg! – loholt utánam Veronika
-          Apám! Apám, nyisd ki az ajtót! – dörömböltem szobája ajtaján, majd pár pillanat múltán egy döbbent arcú nő nyitott ajtót
-          Mit képzel, mit csinál? – kérdezte felháborodva a szobaasszony
-          Beszélnem kell az apámmal! Nyissa ki az ajtót! – szólítottam fel rá
-          Robert, figyelj rám egy percre! – tette vállamra kezét Veronika, amit úgy ráztam le magamról mintha az érintése égetné a bőröm
-          Mr. Pattinson már kijelentkezett. Fél órája hagyta el a szobát. – válaszolt értetlenül a nő
-          Mi a picsa van? – mordultam rá Veronikára
-          Ezt ne itt beszéljük meg. – nézett rá a takarítókocsiját szorongató nőre, aki aggódó pillantásokkal nézett ránk
-          Hol az apám? – morogtam dühösen, amint beléptem a szobámba. Bár akármennyire is kíváncsi voltam, féltem is a választól.
-          Fogd a jegyet, és menj! – nyomta nekem újra a jegyet, majd kiballagott a szobámból. Elkaptam felső karját, és visszarántottam, hogy aztán a falnak nyomva kikérdezhessem.  Torkon ragadtam, és szorítani kezdtem. Veronika, ismerős illata csapta meg az orrom. Régen oda voltam érte, de mára már semmit nem mozgat meg bennem. Vörösre festett ajkait beharapta fehér fogaival, és ijedt szemei az én tekintetem kutatták.
-          Válaszolj! – sziszegtem dühösen – Hol van az apám, és miért akarsz New Yorkban tudni?
-          Hogy megvédjelek! – préselte ki magából a szavakat
-          Hagyd a mellébeszélést!
-          Az apád… - zihálta, és torkát szorongató ujjaim igyekezett lefeszíteni. – Az apád merényletet tervez.
-          Ki ellen?
-          Antone, és a klánok ellen. – nyelt nagyot, és amint elengedtem hangos levegőkapkodásba kezdett
-          Hol van most?
-          A partin. – válaszolt Veronika, remegő hangon. – Felhívott, hogy beszéljek veled, és tegyek meg mindent annak érdekében, hogy visszamenj New Yorkba.
-          Vagyis hátráltass, míg ő, megöleti magát? Silány próbálkozás! – morogtam epésen, és közben öltözni kezdtem. 
-          Robert, én csak neked…
-          Húzz el a picsába! – förmedtem rá, mire Veronika meredten nézett rám, majd kisvártatva elhagyta a szobám

Összeszedtem magam, és kezembe vettem az alibit, ami díszes papírba volt csomagolva. Röpke 20 perc elteltével csikorgó kerekekkel kanyarodtam ki a főútra.  Dübörgött a szívem, száguldott a véremben az adrenalin. Csak egy valami járt a fejemben, meg kell találnom apámat, és le kell beszélnem erről az őrültségről. Egész úton búgott a telefon. Folyamatosan hívtam, de nem vette fel a mobilját. Rossz érzés vett körbe.  Mi van… mi van, ha már nem is él? Minden porcikám remegni kezdett a gondolattól. Megmarkoltam a kormányt, és ha lehetett, még jobban nyomtam a gázpedált. Az ülés alatti fegyverre gondoltam,amit legszívesebben a nadrágomba csúsztattam volna, de tisztában voltam avval, felesleges lenne. Az első dolog az lesz , hogy átkutatnak.

Antone háza egy 2.5 hektáros földterületen pihent, medencével és egy kis öböllel, amiben a jachtja állt menetre készen.

Antone pocakos, deres hajú férfi volt. Közép magas termete, és pocakja miatt, inkább nézett ki egy kedves apókának, mint egy maffialánc fejének.  Megfontolt embernek, és igazságosnak ismerem őt.  A klánok tagjai, mind egytől egyig tisztelte, és szerette őt.

Kilométerekről látható voltak a fények, amik a házat, és a telket bevilágították.  A hatalmas, kovácsoltvas kapu, amit a család monogramja díszített, könnyedén nyílt ki, amint érzékelte az autót. A kapu előtt fegyveres emberek álltak, és figyelték a megérkező vendégeket. Gépfegyvert fogott mind egytől-egyig, ujjuk a ravaszon, készültségben.  Hangos zene, sikoltozó, és nevetgélő nők.  Amint kiszálltam a kocsiból, és átadtam a kocsi kulcsait az egyik izomagyúnak, egy tündérnek festett, meztelen hölgy lépett mellém mosolyogva, hogy pezsgővel köszöntsön. Bólintottam, és mosolyt erőltettem arcomra.  Két, hatalmas fazon állt mellém, majd az egyik végig tapogatva, átvizsgált. Sejtettem. Bólintott, a körülöttünk lévő fegyvereseknek, és a mögöttem érkezőkre terelődött figyelmük.

Az apámat kerestem. Higgadtságot igyekeztem magamra erőltetni, és úgy felmérni a terepet. Miért jött ide apám? Mi a francot akar evvel elérni? Mindannyiunkat ki akar nyírni? Egy hörpintésre megittam a pohár pezsgőt, amint egy újabb festett, meztelen hölgyemény tálcájára helyeztem, hogy aztán egy itallal, telivel pótoljam.  Antone villája hatalmas volt, és teli emberrel… mintha tűt kerestem volna a szénakazalban.  

-          Á, végre előkerült a régen látott Mr. Pattinson. Az ifjabbik. - hallottam meg hátam mögül egy női hangot, majd az érintését éreztem, jobb vállamon
-          Bellini. – ejtettem ki mosolyogva nevét, majd megfogtam a kezét, és magam elé húztam őt. Kezet csókoltam, miközben barna macskaszemeibe néztem. – Végre, egy nő, akin ruhát is látok. – konstatáltam
-          Ó, rég hallottam már ilyen kedves bókot. – nevette el magát Bellini. – Az édesapád azt mondta nem tudsz eljönni a partira. – vonta össze szemöldökét . – És, annyira örülök, hogy mégis itt vagy.  Annyi mindent be kell…
-          Bocsáss meg Bellini, de beszélnem kell az apámmal. Merre találom? – vágtam szavába sürgetően
-          A dolgozó szobában láttam őket édesapámmal.  

Elindultam. Majdnem csak rohantam, hogy minél hamarabb láthassam őket. Tudni akartam hol van az apám.  Fogalmam sem volt arról merre lehet Antone irodája, de úgy éreztem abban a percben, akár a házat is kiforgatnám magából, csakhogy megtaláljam őt.

-          Várj! Nem ronthatsz csak így be! – kapta el karom Bellini, amint egy nyugodtabb folyosóra értünk.
-          Bocsáss meg, de, azonnal beszélnem kell az apámmal. – fújtam ki a levegőt
-          Valami baj van?
-          Csak, kérlek, mutasd meg hol az iroda. – szűrtem meg fogaim közt a szavakat türelmetlenül
-          Gyere, erre. – biccentett fejével a baloldalra ágazó folyosóra

Bellini a folyosó végéig sétált, majd lenyitotta a kétszárnyú ajtó kilincseit. Antone az íróasztala előtt ült, homlokát kezének döntve. Gondterheltnek tűnt, és ez aggasztott.

-          Bambino, mi a … - Antone szava elállt, nem fejezte be a mondatot, amint meglátott Bellini mögött
-          Papa, Robert beszélni akar veletek.  – mosolygott apjára Bellini. – De, hol van Thomas? – kérdezte furcsállva
-          Nem rég elment. – legyintett. – Robert, már vártalak. – folytatta sokat sejtető nézéssel
-          Gyermekem, kérlek, hagyj minket magunkra. 
-          Minden rendben van?  - nézett rám, majd Antonera Bellini
-          Persze Bambino, csupán beszédem van a fiatalemberrel. – bólintott, nyugodt mosollyal arcán Antone, mire Bellini kérdő arca, egyszeriben nyugodttá vált. – Foglalj helyet. – intett az íróasztal előtt álló székre, de pár lépésnél tovább nem tudtam közelíteni
-          Az apám… él még?
-          Ne butáskodj, fiam.  Miért ne élne? – nevette el magát Antone  
-          Mit mondott, hova megy? – markoltam meg a szék támláját  
-          Elárulta, miért akartál olyan sürgősen beszélni velem. Elmondta, ezt az egész helyzetet, evvel a Kamillával kapcsolatban. – fűzte össze ujjait
-          Szeretem őt. – válaszoltam erőtlen hangon
-          Ha szereted, és életben akarod tudni, lemondasz erről a butaságról.
-          Mert, ha nem… úgy megölöd? – nyeltem száraz torokkal, és dübörgő szívvel vártam a válaszát, ami egy örökkévalóságnak tűnt.