2015. október 24., szombat

76. fejezet

Sziasztok ,
 
Sajnálom, hogy ennyit késtem a fejezettel. Az oka az volt, hogy valahogy pár mondatnál mindig megakadtam. Valahogy nem jöttek úgy a gondolatok most.
Azért hoztam valamit. :)
Jó olvasást, XoXo
 
 
Mézeskalács illat lebegte be a doktornő irodáját. Szerettem én is ezt az illatot, de ebben a pillanatban inkább a gyomrom fordult fel tőle. Hárman ültünk a feng shui alapján elrendezett irodában. A doktornő, Dr. Thompson, Melanie és én.  Peter az ajtó előtt áll, mint valami testőr. Bár azt hiszem, ő valóban nem csak sofőr. Szóval itt ülünk már fél órája. Elmeséltem a doktornőnek mindent, ami velem, és Roberttel történt, és az okot, ami miatt felkerestem őt. A doktornő pedig azon munkálkodik ezekben a percekben is, hogy lebeszéljen a hipnotikus terápiáról.
-          Nézze doktornő, én úgy jöttem ide magához, hogy ma megtudom, azt, amit már hetek óta próbálok kideríteni. - válaszoltam makacskodva,és lábam átvetettem a másikon
-          Én megértem mit érez Miss. Pintér, de én még mindig azt gondolom, sokkal könnyebb lenne önnek, ha előbb a feldolgozásán munkálkodnánk annak, ami önnel történt. Amint ezt sikerül elérnünk, higgye el az elméje is megnyílik, és elárulja önnek azt amire kíváncsi. - válaszolt higgadtan a Dr. Thompson, majd lejegyzetelt valamit a könyvébe. - Látható, hogy ön még nincs túl ezen a traumán. Hatalmas sokk érte önt, adjon magának időt, hogy feldolgozza.
-          De Millának nincs ideje, nem érti? - mordult fel Melanie. – Az az őrült kint van valahol, és ki tudja, mire készül.
-          Meg kell tudnom ki a másik férfi, aki a háttérben mozgatja a szálakat. - nyomatékosítottam - Ha ennek a traumának a feldolgozását számítanám első rendi sorban, akkor nem magához fordultam volna, hanem elmegyek a snassz pszichológushoz. De, nekem magára van szükségem. Az oldalán azt írta, hogy képes a hipnoterápiára is, ha igaz, akkor ezt akarom, kerüljön bármibe is. - válaszoltam határozottan
-          Igen, képes vagyok rá, de csak indokolt esetben használom.
-          Na, ez, most pont az. - bólintottam
-          Gyere Milla. - állt fel dühösen Melanie, amint meglátta a doktornő elhúzott száját. - Úgy látom, csak az időnket pazaroljuk erre a nőre. - morogta, majd hozzá tette. Miután én is felálltam, és lemondóan néztem Dr. Thompsonra, a dokinő megállított minket.
-          Várjanak. Megteszem, segítek önnek. - sóhajtott mélyet
-          Na, végre. - válaszoltam megkönnyebbülve, és visszahuppantam abba a székbe, amibe egy perce is ültem
-          Vegye le a kabátját, és helyezze magát kényelembe. - intett a szék melletti pamlagra. Amint megtettem, amit kért, Melaniera néztem. Biztató mosolyt erőltetett arcára, majd a közeledő dokira nézett. Lágy zene szólt a háttérben, a közelemben pedig egy folyamatos kattogó hangot hallottam. Egy metronóm hangja volt az, amit az asztalra tett Dr. Thompson.
-          Az első fontos dolog, amit tudnom kell, hogy feltétel nélkül meg bízik e bennem. - ült le velem szembe Dr. Thompson
-          Igen. - feleltem, mire a dokinő válaszul bólintott
-          Biztonságban érzi magát?
-          Igen.
-          Akkor kezdjük. - válaszolt, és kellemes hangja csak még halkabbá vált. - Figyelje a metronómot.  Csak azt kövesse a szemeivel. Érezze, a meleg levegőt, ami átjárja elméjét, a teste minden porcikáját. Engedje el a testét. Érezze, amint szépen lassan elernyed minden porcikája, és a tudatának már nem kell másra figyelnie, mint a metronóm kattogására, és mozgására. - szólt halkan, majd elcsendesedett, és csak a metronóm kattogó hangja törte meg a csendet hosszú ideig. -  Sikerült a testét elengednie?
-          Igen. - válaszoltam halkan. A fejem erős zsibbadás uralta, szemeimet már nehezen voltam képes nyitva tartani
-          Rendben. Akkor most szépen lassan engedje el szempilláit, szemhéját, és hagyja, had pihenjenek a szemei a teste többi részével együtt. Háromig számolok, és aztán lassan hunyja be a szemeit, és ne tegyen mást csak  figyelje a hangom.
Furcsa állapotban éreztem magam, ahogy szemeim is becsuktam. Megnyugtatóan hatott rám a zene, a metronóm monoton kattogása, és a doktornő kellemes, lágy hangja. Biztonságban éreztem magam, és, ahogy elengedtem testem minden pontját könnyűség állapota uralta a testem.
-          Milla, most nagyon figyeljen rám. Visszarepítem az emlékeibe. Arra a napra, mikor a vőlegénye lakásában megtámadták önt. A hangom lesz a kapocs a külvilággal, azt tegye, amit én mondok önnek. Megértett engem, Milla?
-          Igen. - válaszoltam erőtlen hangon
-          Rendben. Most képzelje el Mr. Pattinson lakását. Képzelje el, amint belép rajta, miután a vőlegényétől elváltak.
Újra a nappali ablakán bámultam ki. Éreztem azt a kétségbeesést, amit akkor éreztem. A félelmet, ami könyörtelenül tartott fogva órákon keresztül. Hol van Robert? Miért nem jelentkezik már?
-          Milla, mesélje el mit lát. - hallottam meg a lágy utasító hangot a fejemben, mintha csak hangszórókon keresztül jönne a hang
-          A nappaliban állok. A telefonom szorongatom, várom, hogy hívjon. - feleltem, és furcsamód a szám úgy mozgott, mintha a doktornő ott állna velem szemben
-          Nézzen körbe, lát még valamit, vagy valakit?
Körbe néztem, és ekkor vettem észre, hogy Frank közeledik felém. A szívem egyre gyorsabban vert. Éreztem, hogy a pulzusom az egekbe szökik, és szinte szédülök a félelemtől.
-          Itt van. - válaszoltam remegő hangon
Frank beszélni kezdett hozzám, épp úgy, mint azon a napon
-          Azt gondolja Oskar képes lenne megvédeni magát?
-          Itt van. - rebegtem a félelemtől, amit a látványa okozott. - Itt van, újra. - ziháltam
-          Jól van Milla, nyugodjon meg, nem bánthatja önt. Ez csak emlék. Tudatosítsa magában,hogy ez nem több mint egy emlék. - hallottam meg újra a doktornő hangját
-          Ez csak egy emlék, ez csak egy emlék. - mormoltam magamnak, de, amint megéreztem Frank kölniének illatát, minden abba vetett hitem, hogy ez valóban csak egy emlék, elszállt
-          Itt vagyok én. Én mindentől megvédem. Sosem engedném, hogy ennek a gyönyörű testnek bántódása essék. - felelt újra Frank épp úgy, mint azon a napon
-          Azt hiszem, a hálóban várok tovább. - válaszoltam dacosan, majd remegő lábakkal, és felálló szőrrel a karomon mentem be Robert hálójába. Amint behajtottam az ajtót, és megfordultam, már az ágyon ülve nézem Frankat, akinek kezében a telefon zsinórja lógott.
-          Meg fog ölni. - nyüszögtem a félelemtől. - Frank. - hadartam a szavakat, amik csak jöttek a számra
-          Meghallottad, igaz?- nézett rám dühösen
-          Nem értem miről beszél. - válaszoltam vékony hangon
Frank közelebb hajolt hozzám, én pedig automatikusan behunytam a szemem. Mire kinyitottam összeszorított pilláim, már a földön feküdtem,és az ágy lábába kapaszkodtam. Frank a bokámnál fogva húzott maga felé.  Ziháltam a félelemtől. Alig kaptam levegőt. Minden porcikám megmerevedett, szemeimből pedig szüntelen folytak a kétségbeesés könnyei. Féltem. Olyan nagyon féltem. A pillantásom megakadt a szobron, én pedig érte nyúltam. Sikoltoztam, úgy, ahogy csak a torkomon kifért a hang, egészen, míg a kezembe vettem a szobrot, és fejbe vágtam Frankat.
-          Milla, mesélje, el mi történik. - hallottam meg a sürgető hangot a fejemben,
-          El kell tűnnöm. - sírtam halkan, és futni kezdtem  a lift irányába. - Gyerünk már! - sürgettem a liftet, nyomkodó ujjaimmal - Meg fog ölni, megöl! - ziháltam, és a  háló felé pillantva megláttam őt, véres ingében. .- Itt van. - sóhajtottam fel félve
-          Milla, azt akarom, hogy jöjjön ki abból a szobából! - szólt  közbe a hang határozottan. - Térjen vissza a hálóba, és folytassa a beszélgetést Frankkal.
Egy pillanat műve volt. Ennyi kellett csupán ahhoz, hogy szétfoszoljon ez a szörnyű rémálom,és újra Robert hálójában üljek az ágyon.
Frank vérbeforgó szemeivel találtam szemben magam. Beszélt hozzám, de olyan volt mintha nem hallanám tisztán. Mint, mikor homályosan lát az ember. Hallottam, mégsem értettem őt tisztán, pedig csak egy karnyújtásnyira volt tőlem.
-          Nem értem. Nem tudom, mit mond. -  ráztam meg fejem sírva
-          Milla, figyelje a hangom. - hallottam meg fejembe újra a hangot, ami ezúttal ugyanolyan nyugodt volt, mint legelőször. - Nyugodjon meg, és legyen türelmes. Vegyen mély levegőt, és tisztítsa meg az elméjét. Ne gondoljon most a környezetére, Frankra, vagy Robertre. Csak a hangom figyelje.
A hang utasításai hallatára elmosódott a szoba, és Frank is. Mereven állt előttem, mint egy szobor. Robert ágyán ültem, és a hangra figyeltem.
-          Vegyen mély levegőt Milla, és tudatosítsa magával, hogy ezek csak emlékek. Frank nem bánthatja önt. Biztonságban van, itt az irodámban.
-          Rendben. - mormoltam már sokkal nyugodtabban, és mély levegőt vettem
-          Milla, amint megnyugodott, és készen áll arra, hogy visszatérjen az emlékei közé, bólintóson. - nem  haboztam, úgy tettem, ahogy a doktornő mondott, és bólintottam
-          Rendben Milla, akkor, most figyelje Frankat.  Tudatosítsa magával, hogy ez egy emlék. Összpontosítson Frankra, hallja meg a hangját. Engedje, hogy az ajkai maguktól beszéljenek, és kimondják azokat a szavakat, amiket akkor is kimondtak, mikor mindez megtörtént. Ért engem Milla?
-          Igen. - válaszoltam, majd Frankra pillantottam, aki újra mozogni, és beszélni kezdett. Az elmosódó hangok, lassanként kezdtek kitisztulni, és, amit én is beszélni kezdtem hozzá, egyre hangosabbá váltak.
-          Engem is meg fogsz ölni? - kérdeztem remegő hangon, mire Frank válaszolt
-          Nem hagysz más választást. Nic nagyon dühös lesz, de túl nagy kockázatot jelentesz.
-          Nic. - ejtettem ki én is a számon a nevet, majd meghallottam a dokinő hangját
-          Jól van Milla, most visszaszámolok, maga pedig szépen lassan visszahelyezi a tudatát, és összpontosítsa szellemét a testére, felébred. Három, kettő, egy.
Könnyes szemekkel ébredtem fel. Arcom ragadt a rászáradt sós cseppektől, amiket kapkodva igyekeztem letörölni magamról. Émelygő érzés keletkezett bennem a felismeréstől. Rosszul éreztem magam attól, amitől a tudatom olyan gondosan igyekezett megvédeni.
-          Emlékszem. - feleltem halkan Melaniera nézve
*
Egyetlen gondolat lebegett a fejemben, mióta átléptük Melanieval a dokinő küszöbét. Hol lehet most Nicolas? Azóta nem láttam, és nem hallottam felőle, mióta a partról elvitték Robert emberei. Peter elárulta, hogy aznap kapott pár pofont, és megfenyegették, hogy soha nem jöhet a közelembe, de, aztán elengedték.
Miután Robert megtudta, hogy valószínűleg Nicolas Huppert áll a dolgok mögött, újra kerestetni kezdte, de az óta még csak hírét sem látta senki. Nem használta a bankkártyáit, a telefonját, nem járt otthon. Felszívódott. De, én érzem, hogy készül valamire. Ez az ember őrült, és az őrültek nem szokta csak úgy felszívódni.
Egy tucat hangüzenetet hagytam Forbes nyomozónak, de még nem hívott vissza, én pedig egyre inkább kezdtem pánikba esni. Most, hogy Robert nincs a városba, védtelennek érzem magam. Védtelennek, és kiszolgáltatottnak. És hullafáradtnak.
-          Jól van Miss.? - szólított meg Peter, a visszapillantóba nézve
-          Igen. - bólintottam mosolyt erőltetve arcomra
Peter lehajtott a kórház parkolójába, és leállította az autót. Kipattant a kocsiból, majd kinyitotta az ajtót. Megköszöntem a kedvességét, és vele együtt a lifthez indultam.
Oskar fekete nadrágot, fehér inget viselt. Nadrágján pedig hózentróger csimpaszkodott.  Épp a bőröndjébe pakolt bele, ami épp annyi idős lehetett, mint ő maga.
-          Jó reggelt Oskar. - léptem be a szobába
-          Ó, Kisasszony! Micsoda meglepetés! - mosolygott rám, amint megfordult, majd közeledve egymáshoz megöleltük egymást
-          Jó újra látni magát. - súgtam fülébe
-          Peter, fiam, remélem gondját viselted a kisasszonynak.
-          Hát persze, nagyapa. - bólintott Peter
-          Ő, a maga unokája? - kérdeztem, amint sikerült becsuknom a szám döbbenetemben
-          Peter ragaszkodott hozzá, hogy ő helyettesítsen, míg lábadozom.
-          Azért mondhatta volna, hogy Oskar a nagyapja. – rivalltam Peterre
-          Akkor hol a meglepetés? – mosolyodott el Peter. -  Gyere nagyapa, induljunk. - fogta meg Oskar bőröndjét Peter
-          Alig várom, hogy végre munkába állhassak.
-          Azért pihenjen még pár napot Oskar. - öleltem át karját
-          Kisasszony, én még életemben nem pihentem ennyit. – válaszolt mosolyogva, és elhagytuk a kórtermet. - És, hogy őszinte legyek, nem is nekem való. - rázta meg fejét komoly arckifejezéssel
-          Jut eszembe, Mr. Pattinson telefonált tegnap. 11 órára kapott időpontot, Dr. Bisophnál.
-          Remek. - mormoltam dühösen. - Még jó, hogy kivettem egy egész napot.

2015. október 11., vasárnap

75. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a friss részt. Eléggé csöpögősre sikerült, ráadásul Rob szemszögből íródott :P
Sok új információt nem tudtok meg , de reménykedem benne, azért  kissé megérint benneteket.
Holnap pedig gyorsan neki állok Kamilla szemszögnek, és talán péntekre már tudom is hozni a frisst. 
Jó olvasást !
XoXo
 
 
A néma irodában, csak a telefonom kopogása adott hangot. Kétségbeesésem, és dühöm, próbáltam csillapítani, miközben ujjaim közt forgattam a telefont, ami minduntalan az íróasztal lapjának koppant. Már többször is hívtam Kamillát, de folyamatosan kinyomott, végül elintézett egy sms-sel. Kiborultam. Nem. Nem is ez a jó szó arra, amit éreztem, mikor Kamilla a betétes zacskót fogva bejelentette, lehet, hogy terhes. Hogy a francba történhetett meg ez? Egy alkalom kivételével mindig ügyeltem arra, hogy védekezzek. Tény, hogy jó vagyok minden téren, de ennek most abszolút nem örülök. Szóval visszatérve a szóra, amit keresek arra, mit is éreztem, amikor közölte ezt a borzalmat. Pánik.
Kamilla nem lehet terhes. Ha az is, nem fogjuk megtartani ezt a gyereket. Kizárt! Több okom is van  arra, miért kell elvetetni ezt a babát. Nem vagyok még felkészülve. Ami azt illeti, nem is igazán érzem azt, hogy megfelelő volnék egy gyerek felnevelésére... hát  még az életembe engedésére. Gondoljunk csak vissza, mekkora döntés volt az, hogy felvállaltam a Kamillával való kapcsolatomat. Ejtettem a páncélomon egy hatalmas lyukat, amibe, akármikor belefúródhat egy tőr. Hát még egy gyerek... Egy gyerek, nem csupán lyuk lenne, az egy hatalmas kráter lenne. Szétroncsolná, az én fényes páncélom, és egy pillanat alatt kihajíthatnám az ablakon.  Nem, semmiképp! Főleg most! Kamilla élete veszélyben van, és nem csak   a zaklatások miatt, hanem a döntésem miatt is, amit most készülök bejelenteni Seattle-ben, a klánok gyűlésén.
Hetek óta fontolgatom már, és most eljött az idő, hogy tényleg meg is tegyem a dolgot.  Szakitok a hagyománnyal. Szakitok a maffiával.
-          Uram, az édesapja van itt, Mr. Pattinson. - hallottam meg Margaret hangját, ami a telefon hangszórójából érkezett
-          Engedje be. - válaszoltam, és minden erőmmel azon voltam, hogy az alatt a kis idő alatt, míg az apám beér az előtérből az irodámba, nyugodtságot ragasszak magamra.
-          Nem mehetsz Seattle-be! - tört be apám az ajtón, hangja pedig úgy hasította a levegőt, mint egy éles pengéjű szamuráj kard.
-          Neked is szép napot, apám. - bólintottam, majd mielőtt elárulhattam volna magam, az asztalra helyeztem a telefont
-          Robert, nem teheted. - sziszegte, ezúttal már karnyújtásnyi távolságból. Apám dühét jól ismertem már. Nem egyszer találkoztam vele, és éreztem meg erejét. Ez most is így volt, de, ezúttal nem hátráltam meg. Többé nem félemlíthetett meg a nézésével, a morgásával, a lendülő kezével.
-          De, megtehetem. - bólintottam ismét. - Elmondtam már neked a kórházban apám. A maffia, és Kamilla nem férnek össze. - válaszoltam határozottan
-          Fogd már fel te ökör! Ha elmész Seattle-be, nem hogy Kamilla nem lesz, az életednek is búcsút inthetsz! - morogta, miközben az asztalra vert öklével. Arca vörössé változott, és homlokán kidudorodott az a bizonyos ér, ami mindig megmutatja magát, ha ideges
-          No lám. - dőltem hátra bőrszékemben. - Csak nem aggodalom jeleit látom rajtad? - folytattam tovább az epés megjegyzést
-          Hagyd már ezt a baromságot! Ez most nem a civakodás ideje. - legyintett összeráncolt homlokkal, és fel- alá járkált
-          Apám, mindenképp elmegyek, erről nem beszélhetsz le. Szeretem Kamillát. Végre jött egy nő az életembe, akit tudok szeretni, de úgy nem megy, ha közben a maffiától kell féltenem.
-          Fiam, evvel a lépéseddel lököd őt a kezeik közé. Értsd már meg! - válaszolt, s ezúttal már tényleg láttam a kétségbeesést rajta. A kétségbeesést, amit még egyetlen egyszer sem. Elgondolkodtató volt, az, hogy képes volt egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozni a viselkedése.
-          Robert, én is így éltem anyád mellett. Sikeresen vezettem a szervezetet, és otthon sem volt probléma. Anyád a mai napig nem szerzett tudomást semmiről, nyugodtan élhetjük az életünk.
-          De Kamilla, nem olyan, mint mama. - ráztam meg fejem. - Ő, nem csukja be a szemeit, ha olyat lát, amit nem szabadna. Ő nem hagyja el a szobát, csupán, mert azt parancsolod neki.
Nem engedi irányítani magát, nem alkuszik parancsszóra, csak, ha ő is úgy akarja.
-          Talán jobb lenne váltani. Talán mégsem ő az igazi. Túl makacs neked ez a lány Robert. Túl öntörvényű. Csak a bajt hozza rád! - győzködött apám, és mindeközben igyekezett magára higgadtságot erőltetni
-          Én, ezt akarom. Egy gondolkodó, érzelemmel teli nőt.  Azt gondolod, hogy mama nem tudott az ügyleteidről? - vágtam vissza dühösen. - Csak homokba dugta a fejét.
-          Ez baromság! Egy nő miatt nem mondhatod fel az örökséged. - sziszegte apám dühösen
-          Antoneval mindig mindent meg tudtam beszélni. Jó viszonyban vagyunk, ezt is meg fogja érteni.
-          Te a jó viszonyodra alapozol egy ilyen döntését? - tette össze két kezét apán, mintha csak imádkozna. - Neked elment az eszed? - fakadt ki hisztérikus hangon. -  Tudod nagyon jól, hogy a hatalomban, és háborúban nincs barátság!
-          Apám, már eldöntöttem. - álltam fel székemből, hogy egy szintbe kerüljünk. - Elmegyek, és beszélek Antoneval.
-          Jobban szereted azt a lányt az életednél is? - nézett mélyen szemeimbe, és hangja valahogy ezúttal már lágyabban szólt. Apám tartása megváltozott, amint kiejtette száján az utolsó szót. Sosem láttam még őt ilyennek. A markáns, tekintélyt parancsoló ember, aki mindig is elérte az embereknél, hogy tartsanak tőle, most egyszeriben csüggedt vállakkal állt előttem, és könyörgő tekintettel nézett rám.
-          A világon mindennél jobban. - bólintottam
-          Hát legyen. - bólintott lemondóan. - De, veled megyek. - mormolta, és felvette kabátját az asztalról
-          Nem szükséges. - ráztam meg fejem
-          Egy fiamat már elvesztettem. A másikról nem fogok lemondani.
Mélyen  érintettek apám a szavai. Nem emlékszem, hogy bármikor máskor így beszélt volna, vagy viselkedett volna velem. Gyerekkorom óta úgy éreztem, apám képes volna megfojtani egy kanál vízbe, ha az nem okozna fájdalmat anyámnak. Mindig is úgy éreztem Thomas halála óta gyűlöl. És, most ezt teszi. Ide jön, és azt mondja, hogy nem akar rólam lemondani. Mégis miért? Ha nem tudnám, hogy anyám nem tud semmit ezekről a dolgokról, azt gondolnám ő győzte meg arról, hogy jöjjön ide, és beszéljen le az útról. De nem,  ő nem lehetett. Vagy mégis?
*
Láttam Kamillán, hogy bánja, hogy az a nyavalyás teszt negatív. Beleélte magát a baba gondolatába, de én tudom, ennek, nem most van itt az ideje. Hogy mehetnék így el Seattle-be? Hogy hagyhatnám itt őt, egy magzattal a hasában? Biztos voltam a dolgomban, mikor értesítettem Antonet, az érkezésemről, de, most, hogy apám nem engedi, hogy egyedül menjek oda, kissé elbizonytalanodtam. Sosem tekintettem Antonet vérmes, bosszúálló embernek, de apám jobban ismeri őt. A családunk több nyarat is töltött együtt, még gyerekkoromban. A lányaival együtt nőttem fel. Jó viszony állt fenn a családjaink között, emiatt sosem gondoltam arra, hogy valaha  is gondot okozhat az életemben ez a férfi. Antone a klánok összetartó feje. Olyan, mint egy nagy család tyúkanyója...férfi kiadásban. Hogy jelenthetne veszélyt rám nézve? És most mégis elbizonytalanodtam. Aggasztott az, ahogy apám viselkedett, mikor megtudta, mit tervezek.
-          Szeretnélek kikísérni a reptérre. - szólalt meg Kamilla
-          Azt hiszem, jobb lenne, ha csak a kocsihoz kísérnél ki. - nyeltem nagyot, és szorosabban öleltem. Alig volt  pár percünk, az indulásig, és amint ez tudatosult bennem, csak még inkább összeugrott a gyomrom
-          Nem akarlak elengedni. - szorított jobban, én pedig mellkasomhoz szorítottam fejét, és megpusziltam feje búbját
-          Én sem akarok menni. De, muszáj. Ez a két nap megalapozza a jövőnket. - motyogtam
-          Ezt meg hogy érted? - mormolta mellkasomnak. Éreztem hangjának rezgéseit belsőmben, amitől csak még inkább összeszorult a szívem
-          Nem érdekes. Csak ölelj még szorosabban. Szeretném magamba szívni ezt a érzést. Ki tudja, mikor érezhetem újra?
-          Két nap múlva. - nézett fel rám mosolyogva
-          De, olyan hosszú ez a két nap. - ráztam meg fejem
És valóban. Mosolyogva hessegettem el Kamilla aggodalmait az autóban, most pedig én vagyok kétségek közt.Két nsp alatt annyi minden történhet. Mélyen magamba szívtam az illatát, és csak arra gondoltam, hogy érezni akarom még ezt az illatot. Érezni akarom még az ölelését, a csókját, a szerelmét. Mindent meg fogok tenni Seattle-ben, annak érdekében,  hogy ez így is legyen. De mégis, hogy búcsúzzam el tőle? Hogy csókoljam meg őt, hogy ne érezze, komolyan kezdek aggódni a Seattle-i út miatt? A francba is apámmal! Ha nem jön be ma az irodába, és kezd el cirkuszolni, most magabiztosan csókoltam volna meg Kamillát, és búcsúztam volna el tőle. De, most, így... így annyira nehéz. Kamilla szorosan fogta meg kezem, miközben az autót közelítettük meg. Apám már türelmetlenül várt. Mint mindig, most is hosszú szövetkabátját, és fekete kalapját viselte, ami szolid eleganciát kölcsönzött neki. Kezeit zsebében pihentette, de a lábai folytonos mozgásban voltak. A tekintete, az arca feszült, és merev volt, és felettébb zavaró volt számomra, hogy ez a tekintet mindvégig Kamillát bámulta. Mintha némán vádolná őt, a döntésem miatt.
-          Üdvözlöm Thomas. - mosolyogott Kamilla 
-          Jó estét Milla. - morogta oda, és biccentett egyet. - Indulnunk kellene. - vakkantotta oda apám
-          Máris elengedem. - mosolygott rá Kamilla melegen. - Beszélhetnék egy percet édesapáddal? - nézett rám Kamilla. Váratlanul ért a dolog, és, egy pillanatig nem is tudtam mit reagálni a kérdésére. - Ühm, igen, persze. - dadogtam zavaromban. Mit akarhat beszélni apámmal? Hiszen alig ismerik egymást. Milyen közös témájuk lehet, ami engem nem érint? - Addig beteszem a bőröndöm.
-          Köszönöm. - felelte, majd elengedte karom, és apámhoz lépett.  Vonakodva hagytam őket ott. Bevallom aggódtam apám viselkedését illetőleg. Nem akartam, hogy bántsa Kamillát, akár egy szóval is. De, végül, nem hallottam egy hangos , haragos szóváltást sem, és Kamilla is , apró mosollyal lépett oda mellém  pár perccel később, amit jó jelnek vettem.
-          Vigyázz magadra, és gyere vissza hozzám. - súgta. Mintha tudna bármit is arról, miért utazunk most el. Gyanakodva néztem rá.
-          Miért ne jönnék vissza? Tudsz valamit, amit én nem? - mosolyodtam el
-          Csak azt tudom, hogy ez a két nap, borzalmasan hosszú, és nehéz lesz nélküled. - biggyesztette le száját
-          Szeretlek bébi. - húztam magamhoz csípőjénél fogva, majd forrón csókoltam meg őt. - A világon mindennél jobban szeretlek. 
Kamilla arca könnyes lett. Ajkaira folytak a sós cseppek. Éreztem, hogy fuldoklik. Fuldoklik a sírástól, a hiánytól, a szerelmünk erejétől. Attól, az erőtől, ami az én tüdőmből is kiszorítja az oxigént. A tudat, hogy talán most csókolom őt utoljára, kezdett felemészteni. És, erről az egészről apám tehet! Begyulladtam, és ezt Kamilla is érzi. A francba az egésszel! Évek óta nem féltem ennyire, és ez kikészít!
-          Menj be! - simítottam meg arcát, és evvel együtt letöröltem arcára szüntelenül csordogáló könnyeket
-          Nem. Megvárom, míg elmentek. - makacskodott, amitől mosolyra húzódott a szám
Peterre pillantottam, aki a lépcsőház ajtajában várta Kamillát. Hóna alatt egy nagy, sárga borítékot szorított. A borítékban pedig, ott lapul mindenem. Ha nem jönnék vissza. Ha Kamillának új életet kellene kezdenie...nélkülem.
-          Felhívom Bishopot, és megírom az időpontot. Peter tudja a címet. Menjetek el Melanieval, és vizsgáltasd ki magad.
-          Rendben. Hívj, amint megérkeztetek. - bólintott
-          Hívlak, bébi. Szeretlek.
Egy éve még kinevettem volna azt az embert, aki azt mondja, begyulladva állok majd egy autó csomagtartójának dőlve, és már-már sírva búcsúzkodok egy lánytól. Egy éve még elképzelhetetlennek tartottam volna azt, hogy szerelmet valljak, és szerelmesen csókoljak meg egy lányt. Évekig úgy éltem az életem, ahogy azt az apám belém verte az életem során. Keménnyé tett, és minden érzést kiölt belőlem. Egy éve, még meg sem fordult volna olyan a fejemben, hogy mindent feladjak egy nő miatt. Egy öntörvényű, makacs nő, akiért megveszek. És, aztán felszálltam a New Yorkba tartó gépre, egy júliusi napon, és minden megváltozott bennem. A soros keze? Isten rendezte ezt így, vagy az univerzum? Nem hiszek egyikben sem. Mindig is úgy gondoltam magam irányítom a sorsom, az életem. Én döntök minden felett, ami az életem befolyásolja. De Kamillával annyi szabály, és hit dőlt meg, hogy talán mégis csak létezik a sors, Isten, és még ki tudja hány féle hit, és szemléletmód.  Egy évbe telt, míg hinni kezdtem.  Hinni kezdtem a szerelemben, a szeretetben, a feltételnélküliségben, és az őszinteségben. Hinni kezdtem benne! Ledöntött mindent körülöttem. Elsöpört mindent a szerelme, és ezt akarom most megvédeni. Emiatt megyek most a klánok gyűlésére. És, e miatt a szerelem miatt adom az életem, ha arra van szükség.

2015. október 2., péntek

74. fejezet

Sziasztok!
Ekészültem a friss résszel ;)
Jó olvasást !
XoXo


Kínzóan lassan telt az idő. Egész délelőtt azon voltam, hogy elkerüljem Robertet. Vagy tíz hívás után, írtam neki egy sms-t, hogy nem akarok beszélni vele, de azért óránként megejtett egy csörgést.  Melanieval töltött ebédem csak fél órás volt, így a terhesség dolgot nem említettem neki. Épp elég volt a reggel félbehagyott beszélgetésünket helyrehozni, és megegyezni abban, hogy este nekilátunk a programnak, vagyis a leánybúcsú kidolgozásának.

Kezembe vettem az új Blackberry aktáját, és a tulajdonságait kezdtem el vizsgálgatni. Összevetettem a korábbi modelleket, a legújabbal, és közben a reklámot, az arculatot próbáltam meghatározni.  Ceruzával kezdtem firkálgatni a gondolatokat, amik felötlöttek bennem, mikor megcsörrent a telefonom, az íróasztalon.

-          Kamilla Pintér, marketing. – mormoltam unottan
-          Itt Fox. Milla, kérem, jöjjön be az irodámba.
-          Máris, uram. – válaszoltam határozottan, és letettem a kagylót

Becsaptam az előttem heverő aktát, és felállva, meghúzogattam a szoknyám, amit még reggel vettem ki a szekrényemből. Vész eseti, tartalék szoknya volt ez, és most örültem is annak, hogy lapult egy ilyen a szekrényemben. Beleléptem a magas sarkúba, amit ugyanígy itt bent tartogatok, ha esetleg kitörne a sarka a cipőmnek, vagy a melegebb napokon papucsban érkeznék. Egy nőnek mindig kell, hogy legyenek ilyen rejtett tartalékai, ezt anyu már a középiskolában beleverte a fejembe.

A lifthez sétáltam, és megnyomtam a gombot. Csak kétemeletnyit kellett, hogy feljebb menjek, de lusta ember lévén , a liftet jobbközlekedés formának gondoltam,mint a lépcsőzést. Döbbenet ült ki arcomra, amint megláttam a lifttel utazó férfit. Fekete szövetkabátot, és kalapot viselt. Most is fess volt, mint mindig. Azt hiszem, ez a Pattinson férfiak átka, mindig, minden körülmény között képesek szexi, és szemrevaló férfiak maradni.
-          Üdvözlöm, Thomas. – bólintottam apró mosolyt ragasztva arcomra.  Bár a legutóbbi találkozásunk óta nem sikerült még tisztáznunk a dolgokat
-          Milla. – biccentett ő is

Thomas mellé álltam, és megnyomtam az emeltszámot. Kényelmetlenül éreztem magam a társaságában, és ez valószínűleg annak a pofonnak köszönhető, amit a kórházban kapott tőlem.

-          Roberthez jött? – tettem fel a kérdést, hogy oldjam kissé a kettőnk közé ülepedett szikrázó hangulatot
-          Igen. Ön is hozzá tart?
-          Nem. A főnökömhöz, Mr. Foxhoz. – ráztam meg fejem
-          Á, értem. – mormolta, de valahogy továbbra sem akaródzott rám néznie
-          Mr. Pattinson. Eddig nem volt még alkalmam elnézést kérni a kórházban történtekért.  Sajnálom, én nem is tudom, mi ütött belém. Túlkomplikáltam a dolgokat akkoriban, azt hiszem. – sütöttem le szemeim egy pillanatra, hogy lássa, valóban szégyellem a tettem
-          Igen, a nőknek megvan ez a különleges képességük. – nevette el magát kínosan. A lift kinyílt, én pedig megfogtam, hogy addig tartsam, míg lezárjuk a beszélgetést
-          Meg tud nekem bocsátani?
-          Természetesen. – bólintott 
-          Mit szólna hozzá, ha a hétvégén velünk vacsoráznának Ariaval? Főznék valami finomat. – mosolyogtam rá, a kimért férfira, aki velem szemben állt
-          Egyelőre nem tudom, hogy itthon leszek e, a hétvégén. Egyeztessünk még evvel kapcsolatban. – szegte fel állát Thomas.  - Most pedig, ha kérhetem. – pillantott kezemre, ami a liftet tartotta
-          Ó, persze. – rántottam el kezem a liftről, és hátrébb léptem egy lépést. – Akkor, várom a hívását. – böktem még oda, mielőtt elhúzódhatott volna az ajtó
Utál engem. Ez tisztán látszik. A megfelelési kényszerem pedig kezdte lehetetlenné tenni emiatt a perceimet. Akármennyire is bíztattam magam a felől, hogy Thomasnak ilyen a stílusa, nem sikerült békére lelnem. Fox, privát irodájába eddig csak egyszer jártam, mikor interjún voltam. Úristen, az az interjú! Még most is beleremegek abba, ahogy felidézem Robert állatias nézését. És, aztán a lift…
Fox irodája, azóta sem változott, csak a képkeretek lettek többen. Vajon kik lehetnek a képeken?  Majd megölt a kíváncsiság. Biztos a családja. Mr. Fox, most is fess, rendezett volt. Igazi üzletember, olyan, mint Robert. Olyan, amilyennek meg követeli a szakma.

-          Milla. Üljön le.
-          Igen. – bólintottam, és helyet foglaltam Foxszal szemben
-          A legújabb megbízás miatt hívtam fel. Kíváncsian várom, a fejleményeket. – dőlt hátra bőr fotelébe Fox, és mellkasa előtt fonta össze két kezét
-          Nathan, elkezdtem már, de egyelőre semmi sorsdöntőre nem jutottam. Több ötletem is van, de szeretném részletesebben kidolgozni őket, mielőtt felhoznám. De, még időben vagyok, ugye? Csak tegnap előtt kaptam meg az aktát. – folytattam aggódó hangnemben
-          Van még ideje rá. Viszont, avval számolnia kell, hogy a büdzsébe, 20 %-kal kevesebb kerül.
-          Ugye, most csak viccel? – nevettem el magam
-          Nem. – rázta meg fejét Nathan határozottan
-          Mr. Fox, már így is alig tudtam megállapodni az…
-          Sajnálom Milla. Úgy számoljon, hogy 20 %-kal kevesebb jut most erre a reklámra. Keressen új forrásokat.
-          De, már leadtam a kérelmet két nagyobb csatornánál. Megbeszéltük, hogy 2 hónap múlva lemegy a 1.5 perces reklám a Blakberryről. – pattantam fel dühösen
-          Akkor, majd szépen elmegy pár helyi tévéhez, és velük köt szerződést.
-          De, azt nem tehetem. – hüledeztem
-          Miért? Ugye, nem azt akarja mondani, hogy aláírta a tévétársaságokkal a szerződést? – nézett rám dühösen Nathan
-          Nem, dehogy. Minek néz, amatőrnek? – háborogtam. – De, így hatalmasat veszít a Blackberry a presztízséből.
-           Milla, már megállapodtunk a tulajdonosokkal. Ennyi a költségvetés, és nem több. Én saját zsebből nem fogom finanszírozni…
-          Oké, értem. – vágtam szavába dühösen. – Így viszont félek, nem tudom megadni nekik, azt, amire várnak. Ennyi pénzből képtelenség.
-          Tudom, hogy bízhatok magában, emiatt adtam önnek a megbízást. – bólintott Nathan
-          Van még valami, Mr. Fox? – húztam fel szemöldököm
-          Nincs, elmehet. A jövő hét elején várom a jelentését.

Dühösen baktattam vissza a helyemre, és aztán az akta fölött görnyedve igyekezetem kihozni valami szerény költségvetésű, de annál ütősebb reklámot. Órákba telt, míg végre valami kézzelfogható dolgot kiragadtam a többi gondolatból, és elindulhattam a cselekményen.  Két óra rendületlen munka után úgy döntöttem, megérdemlek egy bögre kávét, így a konyhába sétáltam.  A kávéból egy 3 az 1-ben kapucsínó lett, amit végül az asztalomnál kezdtem el kortyolgatni.  Levezetésként el kezdtem kigyűjteni a helyi tévétársaságok marketing, és programing területek felelőseinek elérhetőségét.  Épp az NBC weblapját böngésztem, mikor Robert hangját hallottam meg.

-          Hajlandó vagy végre szóba állni velem? – kérdezte nyugodt hangon
-          Az attól függ. – mormoltam duzzogva, és csak fél pillantást eresztettem meg felé
-          Mitől? – kérdezett vissza, az asztalomon támaszkodva
-          Hogy hány percig vagy képes türtőztetni magad. – kattintgattam tovább a weblapon, de már cseppet sem tudtam a munkámra koncentrálni
-          Bébi, tudom, hogy kissé kiborultam reggel, de…
-          Nem, nem Robert. – ráztam meg fejem dühösen, és hátradőltem székemben, hogy szemébe nézhessek. - Nem kissé borultál ki. 
-          Igen, nagyon. Nagyon kiborultam. És, a helyzet az, hogy az egész napom avval telt, hogy ezen rágódtam. Csináltál már tesztet?
-          Még nem. – ráztam meg fejem.
-          Akkor induljunk, és csináljuk meg végre. A bizonytalanságnál nincs rosszabb. – válaszolta türelmetlenül
-          Nem, te nem leszel jelen. – ráztam meg fejem
-          Mi? Már hogyne lennék ott! Melletted fogok ülni miközben, rápisilsz arra a műanyagra! – válaszolta ellenkezést nem tűrő hangon
-          A fenéket fogsz! Nem fogom még egyszer végig csinálni a reggelit. – ráztam meg fejem, és halkra tekertem a hangom. - Ha kiderül, hogy pozitív, te szívrohamot kapsz.
-          Nem, minden rendben lesz.  Jó fiú leszek. – emelte fel levegőbe két kezét
-          Megígéred? – húztam fel szemöldököm gyanakvóan
-          Megígérem. Induljunk már!
-          Jó. - sóhajtottam mélyet. –  Végül is, mára talán végeztem.
Összecsaptam a mappám, a fiókomba helyeztem, és kikapcsoltam a számítógépem. Elővettem a nadrágom, és a bakancsom, amiben reggel érkeztem.
-          Takarj el. – mormoltam Robertnek
-          Miért? – vonta össze szemöldökét, és, amint meglátta, hogy lehúzom szoknyám cipzárját azonnal elém állt.
-          Félre ne érts, imádnék veled szexelni az irodádban, de, sajnos, elég nyitott. – nézett körbe
-          Félnél, hogy valaki meglát minket? – nevettem el magam
-          Attól félnék, hogy valaki a meztelen testeden legeltetné a szemét. – mordult fel, miközben mélyen szemeimbe nézett. – Az enyém vagy, csak én, láthatlak meztelenül.
-          Imádom, mikor elhatalmasodik rajtad a birtoklási vágy. – jegyeztem meg epésen, és közben belebújtam farmeromba. Felálltam, felhúztam farmerom a derekamra, majd begomboltam, becipzáraztam. – Kész vagyok. – fújtam ki magam. Robert lazított feszült testtartásán, és, amint én lehuppantam a székembe, hogy felhúzzam a bakancsom, megfogta állkapcsom, és szemeimbe nézett.
-          Ha nem lennénk ilyen helyzetben, most berángatnálak a mosdóba, és ott tennélek magamévá. – sziszegte, és megcsókolt. – Hiányzik a reggeli szex.
-          Nem vagy evvel egyedül. – haraptam be alsó ajkam, ahogy a reggeli masszázsra gondoltam

A szokásosnál jóval gyorsabban hagytuk el a cég épületét. Túl akartunk lenni azon a nyavalyás teszten, és meg tudni valóban terhes vagyok e. Ezúttal nem volt sofőr. Robert vezetett, így előre ültem mellé, az anyós ülésre. Szerettem nézni, ahogy vezet, nem utolsó sorban, többet is lát az ember a szélvédőn keresztül.

-          Holnap kiengedik Oskart a kórházból. – törte meg a csendet Robert
-          Ó ez fantasztikus! Menjünk el érte. – fickándoztam örömömbe
-          Rendben. Szólok Peternek, hogy vigyen el. – bólintott mosolyogva, és kezét combomra helyezte
-          Miért, te nem tudsz eljönni? Tárgyalásod lesz? – fagyott arcomra a mosoly
-          Ami azt illeti, el kell utaznom Seattlebe .   
-          Seattle? De, hisz az az államok másik felében van. – néztem rá értetlenül. – És, mikor indulsz? És, miért csak most szólsz? – folytattam dühösen
-          Három óra múlva indul a gépem. Apámmal ebédeltem ma, és ő kért meg, hogy tartsak vele, egy fontos tárgyaláson. Mennem kell.
-          Ó. Értem. – hajtottam le fejem
-          Két nap múlva itthon vagyok. – szorította meg kezem, és egy mosolyt eresztett meg
-          Rendben. – bólintottam, és igyekeztem elhessegetni a rossz gondolatokat, amik azonnal felütötték fejüket az agyacskámban. – Két nap. Csak két nap, mi rossz történhetne annyi idő alatt? – kacarásztam idiótán. – Lezuhan a géped, hurrikán tör ki Seattlebe. Árvíz, cunami, földrengés.
-          Bébi, figyelj rám! – fogta meg két kezével az arcom. Ekkor döbbentem csak rá, hogy nem fogja a kormányt, sőt, az autó egy helyben áll a ház előtt. Mikor érkeztünk meg? -  Hagyd abba a kombinálást! Nem történik semmi baj. Peter állandó felügyelete alatt leszel, és én is fogok telefonálni.
-          Én… én nem is tudom mi ütött belém. Csak annyira rossz érzésem van. – görbült le a szám
-          Kamilla, minden rendben lesz. – nevette el magát Robert, épp úgy, mintha egy kislányt próbálna megvigasztalni. – Most pedig menjünk, mert már alig bírok uralkodni magamon.

Robert vámpír gyorsasággal ért oda az anyósoldali ajtóhoz, hogy aztán végül segíthessen kiszállni. Bezárta az autót, és szinte húzott a lépcsőházba. Nem izgatott volt, inkább ideges. Bármennyire is igyekezett leplezni a dolgot, látszott rajta, hogy ki van a gondolattól is, hogy terhes lehetek. Topogva várta meg, míg kinyitom a lakás ajtaját, és, amint beléptünk, már vette is le a kabátom.  Megfogta karom, és a fürdő felé húzott, mint egy türelmetlen kisfiú.
-          A mosdón hagytam a dobozt. – bökött fejével a mosdó felé, én pedig kezembe vettem, és kinyitottam
Gondosan elolvastam a tájékoztatót, mialatt Robert majd felrobbant, de, nem szólt egy szót sem. Várt, már majdnem szó nélkül. Majdnem.
-          Azt mondd meg, hogy lehet mosolygós fejet tenni a pozitív oldalra!
-          Van, akinek ez az esemény, nem tragédia. – pillantottam fel a tájékoztatóról
-          Kész vagy már?  Mi olyan bonyolult? Rápisilsz, ha mosolyog, akkor pozitív, ha görbül a szája, negatív. Bár én, most szívesebben megcserélném ezeket a kurva smilekat.
-          Megígérted, hogy féken tartod magad! – rivalltam rá
-          Igen, igen, de ha tovább húzod az időt, tényleg szívrohamot kapok, de nem az eredménytől, hanem a várakozástól. – morgott
-          Jól van, csinálom. – sóhajtottam fel, és letoltam a nadrágom

A WC-re ültem, és a megfelelő helyre igazítottam a tesztet. De semmi. Folyton Robert fel –alá járkálását láttam, és a vörösödő fejét, ami már inkább hasonlított egy rákéhoz, mint emberéhez.
-          Nem megy. – nyögtem fel.  – Így nem tudok pisilni. Menj ki.
-          Oké, de, igyekezz! – morogta, azzal kihúzott a fürdőből

Becsuktam a szemem, és lehajtottam a fejem. Próbáltam elhessegetni Robert cikázó jelenlétét, és valami nyugodt dologra gondolni.  Végül a patak csobogása hozta meg a várt sikert. Bár az elején féltem attól, hogy minden pisis lesz, a végeredmény megdöbbentően jóra sikerült. Rátaláltam a mintavételi helyre. Elégedetten tettem vissza rá a kupakot, és vártam.
-          Na, kész vagy? – kopogott be Robert türelmetlenül
-          Igen. – motyogtam, mialatt mindvégig a két kis ablakocskát figyeltem a teszten, aminek fehér színe rózsaszínné változott
-          Mi a helyzet? – térdelt le mellém, és a tesztet bámulta
-          Még semmi. Azt írta egy percbe telik, míg elkészül.

A szívem a torkomban dobogott, és tudom, hogy evvel Robert is ugyanígy volt. Féltem mindkét választól. Féltem attól, hogy mi lesz, ha mosolygós fej jön elő, mert avval az egész életem megváltozik. Járhatok terhes gondozásra, szedhetem a vitaminokat, vérvételek sokasága, amit utálok. Nem utolsó sorban, úgy meghízok, mint egy tehén. Aztán ott van a pelenkázás, büfiztetés, az éjjeli sírás, és ezek csak a bemelegítő monológok. Hisz egy gyerek életébe rengeteg verzió létezik.  És, ugyanúgy féltem attól is, hogy szomorú fej jön elő. Féltem tőle, mert a gondolat, hogy terhes vagyok, hogy Robert gyermekét hordozom magamban, mindennél csodásabb érzést adott.
És, a végeredmény, szomorú fej.
-          Negatív. – súgtam, inkább magamnak, mint Robertnek
-          A legjobb hír, amit kaphattam ma. – sóhajtott fel, és megpuszilta fejem búbját

Csalódottan ültem a WC-n. Talán, jobban akartam ezt a babát, mint képzeltem volna? Meg kellett volna könnyebbülnöm, a hír láttán, épp úgy, mint Robertnek. De, akkor miért nem történt meg?  

Kukába dobtam a tesztet, majd miután összeszedtem magam, lehúztam a WC-t, és kezet mostam. Robert elégedett fejével találtam szemben magam, amint épp a telefonját piszkálta.

-          Még a reptéren felhívom Dr. Bishopot. Remek nőgyógyász. Holnap pedig elmész, és íratsz fel fogamzásgátlót.
-          Én, nem akarok nőgyógyászhoz menni. – mormoltam
-          Mi, miért nem? – nézett rám értetlenkedve. – Bébi, ezt már az elején meg kellett volna ejtenünk. Megvizsgál, és ír fel neked tablettát. Ez a legbiztosabb védekezési módszer.
-          Én félek. Nem voltam még, soha nőgyógyásznál. – sütöttem le szemeim
-          Soha? De, az meg hogy lehet? – lépett oda hozzám, és meg is ölelt
-          Anyu kért időpontot, még 17 voltam. Úgy volt, hogy elkísér, de, aztán váratlanul behívták a munkahelyére, és egyedül kellett volna elmennem. De, az osztálytársaim közül páran azt mondták a legrosszabb élményük volt a nőgyógyász. Szóval…
-          Ellógtad. – fejezte be helyettem a mondatot
-          Igen. – bólintotta
-          Akkor épp itt az ideje, hogy megtörténjen. Holnap szépen elmész Melanieval Bishophoz. Ő az egyik legjobb nőgyógyász a városban.
-          Honnan tudod, hogy remek nőgyógyász? Voltál már nála? Felfeküdtél már arra a boncasztalra, és széttetted a lábad, hogy aztán beléd dugjanak egy olyan fém izét? – hadartam dühösen
-          Bébi, ezt muszáj megtenned, az egészséged érdekében. Nincs kifogás. Tudnunk kell, miért késik a menstruációd, és miért vagy mostanában rosszul. És, ha már itt tartunk, felhívom Dr. Williamst is. Jó lenne egy teljes látkép.
-          Úgy érzem, túlzol kissé. – húztam el szám, mert cseppet sem tetszett az ötlet
-          Ha rólad van szó, nem ismerem azt a szót, hogy túlzás. – búgta, és megölelte csípőm. – Szeretlek. Tudod, mit jelent nekem ez a szó.
-          Én is szeretlek. – biggyesztettem le a szám
-          Nincs még itt az ideje, bébi. – fogta meg arcom tenyerével. – Te is tudod. Ennek, nem most van itt az ideje. – rázta meg fejét
-          Én csak… - csuklott el hangom 
-          Had szeresselek még egy kicsit! Had legyenek az enyémek az éjszakáid! Szeressen a szíved még kicsit, csak engem. Mosolyogjon az ajkad, csak rám. Ragyogjanak a szemeid, még egy kicsit rám. Ne keljen megosztanom mással az ölelésed érzését. – remegett meg hangja, mialatt mindvégig szemeimbe nézett
-          A legjobb dolog a szeretetben, hogy semmibe nem kerül. Mindig, mindenkinek jut, és nem kell lemondanod a másikról. Ez a bébi, akármikor jöhet, én tudom, hogy készen leszünk arra, hogy adjunk a szeretetünkből. – mosolyogtam Roberte