2015. szeptember 26., szombat

73. fejezet

Sziasztok

Most sikerült időben befejezni a részt. Lirinek ugyan azt írtam a mostani részben kiderül ki volt a harmadik pasas, de sajnos odáig még nem jutottam el. Tovább gondoltam ugyan,d e túl vontatottra sikerült volna, szóval nem akartam erőltetni a dolgot.
Szóval jó olvasást mindenkinek.
XoXo


Robert forró teste tekeredett rám. Izzadva ébredtem fel, zihálva, lüktető szívveréssel. Furcsa álmom volt, aminek már csak az érzése maradt meg bennem. Elveszett az emléke valahol a tudatom legmélyén. Lefejtettem Robert kezét magamról, és kicsusszantam lába alól. Magamra húztam egy földön  heverő pólót, belebújtam a házicipőmbe, és a nappaliba mentem. Tompa fényt kapcsoltam. Álmos voltam még ahhoz, hogy hirtelen fénynek tegyem ki magam.  Az első, amit észrevettem, az Melanie laptopja volt, ami a dohányzó asztalon pihent. Lassan, nesztelenül sétáltam be a szobájába, hogy megnézhessem hazaért e már. Melanie, és Taylor ölelkezve aludtak, így amilyen halkan jöttem be, olyan halkan távoztam is. Felnyitottam Mel laptopját, és bepötyögtem a Google keresőbe az első dolgot, ami eszembe jutott. Jasmine Tohmpson, Terapeuta, Manhattan. Fiatal nő képét dobta ki a kereső. Hosszú barna haja, kellemes mosolya volt. Rákattintottam a Wikipédiára, és már pont belekezdtem volna a nő tanulmányozásába, mikor mozgást hallottam meg a szobák irányából. Ijedten ugrottam fel a kanapéról, de, amint beazonosítottam Melanie sziluettjét, megnyugodtam.

-          Milla. - ejtette ki döbbenten nevem
-          Szia. - mosolyogtam rá, és, amint odaült mellém, szorosan öleltem át őt. Annyira távolinak tűnt a barátságunk. Annyi minden történt ez alatt a pár hónap alatt, hogy éveknek tűnnek a vele megélt élmények.
-          Olyan jó, hogy itthon vagy. - mormolta hajamba
-          Igen, már nekem is hiányzott. - válaszoltam. - Hiányoznak a beszélgetéseink. - folytattam
-          Nekem is. Nem akartalak terhelni ezekkel a dolgokkal. A kórházban, és aztán apukádnál...
-          Igen, tudom.
-          Én csak szerettem volna veled lenni, de egyszerűen nem tudtam. Nem tudtam mit mondhatnék a kórházban. Hogy álljak ehhez az egész, hiszen...hiszen majdnem megöltek.

Melanie elkeseredett hangja, megcsuklott, amint kiejtette az utolsó szót. Szemei könnybe lábadtak, szája széle kissé legörbült.

-          És, annyira veled akartam lenni, de Daniel mindent tönkre tett.
-          Hé, egy cseppet sem  haragszom rád. - ráztam meg fejem. - Inkább én érzem rosszul  magam, amiatt, hogy csak magammal foglalkoztam. Minden csak Robertről szólt,  nem szabadott volna engednem, hogy eltávolodjunk egymástól. - haraptam alsó ajkamba
-          Jaj, barátnőm. - ölelt át Mel, én pedig úgy fogadtam az ölelést, mint egy meleg, puha takarót

Hosszasan beszélgettünk. Nyoma sem volt az álmosságunknak. Az éjszaka valahogy különös varázst nyújtott az együttlétünknek. Bensőségessé tett minden szót, minden mozdulatot. Mindent elmeséltünk egymásnak. Igaz, állítása szerint az ő egyetemi élete unalmas, az én kalandos, gyilkosos, vad szexszel megfűszerezett életemmel szemben, de én ittam minden szavát. Beleéltem magam a Taylorral való kapcsolatába, az egyetemi bulik hangulatába, a vizsgák drukkjába. Erre vágytam én is. Átlagos problémákra, átlagos pasira, átlagos életre. Ebben a pillanatban, sóvárgás töltött el a hétköznapi emberek élete   után. És a sóvárgással együtt, a bűntudat is megjelent bennem, amiért szeretném, ha Robert is épp olyan lenne, mint Taylor.

Miután kiveséztük Mel napjait, nekem is mindent el kellett árulnom. Ami azt illeti, nem volt szükség arra, hogy Melanie harapófogóval húzza ki belőlem a szavakat. Ömlött belőlem az a rengeteg emlék, ami az utóbbi időben színesítette az életem. És kicsit könnyebbnek is éreztem magam, miután megszabadultam az egyedül cipelt terheimtől. Mindent kitálaltam Melanienak. Minden szaftos, mocskos, félelmetes részletet....és jól esett. Annyira jól esett. Meanie pedig nem tett mást, csak figyelt, és válaszolt, ha választ vártam tőle. Megértett. Erre volt szükségem. Hajnali három volt, mire felnyitottam a laptopja tetejét, és megmutattam a terapeuta adatlapját, majd együtt böngésztünk végig a Wikipédia oldalát.

-          És most? - nézett rám Melanie összevont szemöldökkel
-          Ki akarom deríteni ki a harmadik. - válaszoltam elszántan
-          Akkor tudod, mit kell tenned. Hívd fel a dokit, és menj el hozzá. - reagált épp úgy, mintha  csak a reggeli receptjét sorolná el
-          Félek. - remegett meg hangom
-          Csak magadra számíthatsz ez ügyben. A pasid féltékenységi ügyet csinál ebből. De, neked nem erre van most szükséged. Tiszta sor, miért vannak ezek a rémálmok. - rántotta meg vállait Mel. - Ha akarod én, elkísérlek.
-          Megtennéd?
-          Hát persze. Mostantól úgy tapadok rád, mint légy a papírra. - nevette el magát, és kezébe vette a telefont, majd felém nyújtotta. - Hívd fel.
-          Most? - kérdeztem döbbenten. - Éjjel három óra van.
-          Hangpostáról hallottál már?
-          Oké. - sóhajtottam fel, majd kivettem a telefont kezéből, és tárcsázni kezdtem
A kolléganőmre, Leára hivatkoztam.  Miután letettem a telefont, megkönnyebbültnek éreztem magam. Megtettem az első lépést afelé, hogy megtudjam, mit próbál elmondani nekem a tudatalattim már hetek óta, és ez felszabadító érzés volt. Elmondtam neki, hogy a pénz nem számit, akármennyit képes lennék megfizetni az információért. Persze, eszem ágában sem volt Robert pénzét költeni, volt elég pénzem a számlámon. Épp lecsuktam a laptopot, mikor Robert halk hangját hallottam meg.
-          Bébi, mit csinálsz?
-          Szia. - fordultam meg, hogy válaszolhassak. - Ühm, Melanieval beszélgetek.
-          Szia. - mosolyodott el sokat sejtetően Mel. Robert némán intett Melnek, majd újra rám nézett
-          Gyere vissza. Szeretnék hozzád bújni.
-          Máris megyek. - bólintottam

Robert visszacammogott a hálóba. Mel pedig alig tudta letörölni az idétlen mosolyt az arcáról, ami az óta ült rajta, mióta meglátta Robert meztelene testét. Igen, teljesen meztelen volt.
-          Abszolút nem zavarta, hogy itt vagyok. - kuncogta el magát Mel
-          Engem azért zavart kicsit. - néztem Melre dühösséget színlelve

Mindketten nevetésbe törtünk ki, majd puszit nyomtunk egymás arcára, és jól eső érzéssel távoztunk szobáinkba. Robert álmatagon ölelt szorosan magához. Kiskifli-nagykifli pózt vettünk fel, majd engedtem, hogy a 23. bárány számolása után, újra visszasüllyedjek az áldott tudatlanság állapotába. 
*

Csókok ébresztettek. Robert ajkai tapadtak a gerincem különböző pontjaira. Megfeszültek izmaim a csiklandós, és egyben bizsergető érzésre. Robert ujjai csípőmre markoltak rá, miközben ő elégedetten mordult fel. Fenekemmel éreztem mereven álló férfiasságát. A fejem mámor öntötte el, sürgető vágyakozás, ami ölem bizsergésével zárult. Ujjai gerincem mentén fúródtak belém.
-          Mit csinálsz? - sóhajtottam fel, attól a fantasztikus érzéstől, amit okozott
-          Masszírozlak. - válaszolt, elégedettséggel hangjában, és fogaival megcsípte fülcimpám. Folytatta gerincem körüli masszírozását
-          Ez nem csak masszírozás. - nyaltam meg alsó ajkam
-          Sokan nem tudják, hogy a gerinc környéke is egyike az erogén zónáknak.
-          Istenem! - sóhajtottam fel, ahogy ujjai lapockám környékére fúródtak
-          Akarlak, bébi. - lehelte fülembe
Keze újra csípőre csúszott, onnan pedig szeméremdombomra, majd csiklómra. Gyengéden masszírozott, én pedig testének feszültem. Szerettem érezni, ahogy teste a hátamhoz ér. Ujjai belém fúródtak, és gyorsan mozogtak bennem. Elégedett morgást hallottam fülemnél, a következő pillanatban pedig már Robert szitkozódását. Csak már miután elhúzódott tőlem, vettem észre, hogy  a telefonja cseng. Eltartott pár  másodpercig, mire képes voltam magamhoz térni abból  a kéjtől elvakult állapotból, amit okozott.
-          Ki az? - néztem rá ködös tekintettel
-          A Pattinson vállalattól hívnak, ezt fel  kell vennem. - mormolta dühösen, és felült az ágyra, majd beszélni kezdett

Én is felültem az ágyra, és egy nagy sóhaj kíséretével együtt, meggyőztem magam a reggeli teendők elkezdésére. A zuhany alá álltam, Robertet a szobában hagyva. Nem húztam sokáig az időt, korgott a gyomrom, és már alig vártam, hogy magamba tömhessek valamit. Köntösbe bújtam, amint végeztem, és papucsot húzva, kimentem, hogy csatlakozhassak Melaniehoz. Melanie épp kávét töltött magának, mikor beléptem a konyhába. Süt bacon, tojás, és pirítós illata keveredett a lakásban. Taylor a tűzhely előtt állt, és alsónadrágon kívül nem igen viselt mást. Feszes feneke pont szemeim elé tévedtek, amint leültem az asztalhoz.

-          Hogy aludtál? - mosolygott Mel. Egy pohár kávét tett elém
-          Jól, és te? Ühm, vagyis ti? - vigyorogtam rá idétlenül, és belekortyoltam a meleg kávéba
-          Mit a bunda. - kuncogta el magát Mel
-          Te is eszel tojást? - fordult felém Taylor
Fantasztikusan kidolgozott testének látványától még a kávé is félreszaladt. Prüszkölve köptem ki a kávét, miközben alig bírtam levenni a szemem a bronzbőrű szuperhősről, aki épp a szalonnával, és tojással  megrakott tányért fogta előttem.
-          Milla, miden oké? - veregette meg hátam Mel, és Taylor is lerakta a tányért ijedtében
-          Igen, khm, igen. - krákogtam

Miután sikerült visszanyernem az önuralmam Taylor társaságában, nekiláttam én is a reggelinek. Mindenből vettem, amit Mel az asztalra tett. Púposra raktam a tányérom, és, azon voltam, hogy minél hamarabb eltüntessem róla az ételt.
-          Ühm, jut eszembe, neki kellene állnunk megszervezni a anyu leánybúcsúját. - bökte oda Melanie, mialatt pirítóst tördelt el
-          Már most? Még csak azt sem tudom, mikor lesz az esküvő. - feleltem, cseppet sem elrejtve lepődöttségemet
-          Március  1. - hadarta el Mel, de, mindeközben valahogy elfelejtett rám nézni
-          Március 1? - hőköltem hátra a közeli időpont hallatán. - Ezt mégis, mikor tudtad meg?
-          Milla, Daniel el akarta mondani, de, nem igazán volt lehetősége rá.
-          Persze, mert a találkozásaink nem szólnak másról, mint a veszekedésekről. - morogtam dühösen
-          Milla, azt gondolom, erről nem Daniel tehet. Próbálj túllépni a dolgon, és egyszerűen csak velük örülni. - szólt közbe Taylor 
-          Na, neked, meg pont semmi közöd nincs a dologhoz. - böktem felé a levegőbe mutatóujjammal
-          Mi lenne, ha most berekesztenénk a témát? - szólt közbe Mel vörös arccal. - Milla, kérlek, emészd a dolgot, és hívj, ha van valami a dokival. - hadarta  el,  majd felállt az asztaltól. - Indulnunk kellene, ha még fel akarunk menni a cuccaidért.
-          Oké. Indulhatunk. - helyeselt Taylor, és bekapta a villáján lévő tojást. - További jó étágyat Milla.
-          Kösz. - mormoltam feszülten, bár, ez cseppet sem zavarta. Ugyanúgy az arcán maradt az az idétlen vigyor, amit állatában visel.

A mosogatóba tettem a poharam, és a tányérom. Épp megfordultam, mikor Robert belépett a konyhába. Öltönyt viselt, de nem azt, amiben tegnap itt maradt. Kezdek már hozzászokni ahhoz, hogy neki mindig mindenhol van ruhája. Mintha egy igazi bűvész volna, aki akárhol, és akármikor képes volna elő rántani egy garnitúra ruhát,ami még ráadásul jól is áll neki.

-          Mindenki elment már? - vonta össze szemöldökét Robert
-          Igen, talán egy perce sincs, hogy elmentek. - bólintottam
-          Eszel? - néztem a maradékra, ami az asztalon pihent
-          Csak egy bögre kávét iszom. - legyintett Robert, és a pulthoz sétált, hogy kávét töltsön magának. - Sajnálom, hogy nem tudtuk befejezni, amit elkezdtünk. - mosolygott rám, miközben úgy nézett rám, mintha épp a bugyim igyekezne leolvasztani. Közel hajolt hozzám, hogy megcsókolhasson. Gyengéden toltam el magamtól.
-          Igen, és most már nincs is időnk rá. - mosolyogtam rá. - Idd meg a kávéd, én addig elpakolok.
-          Kényelmesebb volt, mikor, a pincér elvitte a tányérokat, nem gondolod?
-          Nem okoz fáradtságot, igazán. - ráztam meg fejem. - Ami azt illeti, azon gondolkodtam, mi lenne, ha ide költöznél, míg meg nem találjuk a házunkat. - mosolyogtam rá

Robert mély levegőt vett, még  a szája is tátva maradt. Úgy tettem, mintha nem látnám a dolgot, és a kezembe vettem a reggeli maradékát, és kinyitottam a hűtő ajtaját. Lehajoltam, hogy helyet keressek a hűtőben, de, amint megéreztem a tojás szagát, megfordult a gyomrom. Szám elé kaptam a kezem, és nem foglalkozva a tányérral, a fürdő felé rohantam. A tojás émelyítően büdös szaga lepte el az orrom, és minden érzékszervem. Felrántottam a WC ülőkét, és engedtem, hogy kiáradjon belőlem, az a rengeteg emésztetlen étel, amit magamba tömtem. De, a tojás, az a büdös tojás szag mindent belepett. Görnyedve álltam a WC előtt. A hideg rázott, és teljesen kimerített az erőlködés.

-          Kamilla. - hallottam meg Robert elgyötört hangját. - Már megint rosszul vagy. - állapította meg
-          Ne, nem kellene  ezt látnod. - sóhajtottam fel
-          Bébi. - szólított  meg újra, ezúttal már a hátam mögül
-          Menj, várj meg odakinn. - motyogtam orrom alatt, és kezemmel igyekeztem elhessegetni
-          Melletted a helyem. - felelte, és a hátam kezdte el simogatni

Robert végig mellettem térdelt, abba a méregdrága öltönyébe, ami  legalább kéthavi fizetésem kitette. A hátam masszírozta, és valahányszor felnyögtem, csitítgató hangot adott ki, és ha lehetett még jobban simítgatott. Remegő kézzel nyúltam fel a tartájhoz, hogy vízzel öblítsem le a wc-t. Nejlon zacskóhoz ért a kezem, amit automatikusan megfogtam. Elhűlve néztem a rózsaszín zacskót, amire az Always szó volt rárajzolva. Robert felállt, és hátrébb lépett.

-          Azt hiszem szükségünk lesz egy tesztre. - mormoltam a betétes zacskót vizsgálgatva
-          Ne, ne csináld ezt velem. Ez nem jó vicc. - rázta meg fejét
-          Nem viccelek Robert. - emeltem fel fejem, hogy ránézhessek. - Egy hete késik a menstruációm. - folytattam egy gyors fejszámolás után
-          A kurva életbe. - sziszegte dühösen, és a fürdő ajtajába bokszolt. Ijedten estem a fenekemre. Meglepett, és megijesztett a reakciója. - Mondtam, hogy ne csináld! Mondtam, hogy állj le! A rohadt életbe Kamilla! - ordított felém, már-már vérbeforgó szemekkel. - Nem lehetsz terhes!
-          Én, én azt hittem, te is akarsz gyereket. - bámultam rá
-          Persze, majd évek múltán, de nem most! Ez, ez most kurvára nem fér bele!
-          Hallod, mit beszélsz? - kérdeztem dühösen
-          Elmegyek egy kibaszott tesztért! - morogta, és aztán úgy viharzott el, hogy, ha lehetséges volna, még a levegő is porzott volna utána

Sokkos állapotban ültem a kövön, és bámultam magam elé. Nem a terhesség gondolata rémisztett meg ennyire, hanem Robert viselkedése. Sosem gondoltam volna, hogy így fog reagálni. Hisz, még csak nem is biztos, hogy az vagyok. Ha csak a gondolatától kiborul, mit tesz akkor, ha ezek a gondolatok már tényekké válnak? Egyet tudtam csak, nem akarom megtudni. Nem akarom az ordibálását hallgatni. A szobába rohantam, és felöltöztem. Mentolos cukorral helyettesítettem  a fogmosást, és nyakamba vettem Manhattant, hogy elbújhassak az elől az ember elől, akit a világon mindennél jobban szeretek.  Kezembe vettem a mobilom, miközben a lépcsőn rohantam lefelé. Melaniet akartam hívni, de  a telefonon lévő üzenet eltérített a szándékomtól. Rányomtam a villogó borítékra, és a fülemhez emeltem a mobilt.

Önnek egy új üzenete érkezett. A sípszó után meghallgathatja az üzenetet.

-          Jó reggelt Miss. Pintér. Megkaptam az üzenetét, és jó hírem van, ma este hétkor tudnám önt fogadni az irodámban. Kérem, jelezzen vissza erre a számra, ha önnek is megfelel. Amennyiben nem tud eljönni, megbeszélünk egy új időpontot.
Köszönettel Jasmine Thompson

Azonnal visszahívtam, és beleegyeztem az időpontba. Melaniet is felhívtam, és megbeszéltem vele, hogy az ebédszünetben találkozunk, és mindent megbeszélünk személyesen. A mai nap történései több szempontból is sorsfordítóak lehetnek számomra. Abban reménykedem, hogy ma végre megtudhatom, ki volt a harmadik fél. A harmadik ember, aki az életem tönkretételét tűzte ki célul. És, a mai nap fog kiderülni valóban terhes vagyok e. Hasamra csúsztattam tenyerem, és megsimítottam. Meleg érzés töltött el attól a gondolattól, hogy él bennem egy is ember. És tőle van...Roberttől. Még, ha ő nem is akarja úgy ezt a kicsit, mint én.

Nem volt szándékomban teherbe esni, de soha nem tudnék megválni tőle, ha mégis csak jönne.
Szeretem őt. Szeretem a gondolatát annak, hogy esetlegesen kismama vagyok.   

2015. szeptember 20., vasárnap

72. fejezet

Sziasztok!

Sikerült összeraknom valamit. Milla szemszöget olvashattok majd. Aki olvasta kiegészítő részt, talán jobban fogja majd érteni az elejét, szándékosan nem taglaltam a dolgot. Szerintem így is érthető lesz azért.

Jó olvasást kíváonk!
XoXo


Mezítelen lábujjaim közé furakodtak a padlón elterülő szőnyeg finom rostjai. Kinézve az ablakon, melegség érzete töltött el. Mindig is szerettem a biztonságot érezni. Odakint újra havazott. A természet hideg színeitől borzongás futott át a hátamon, de, amint újra végig húztam lábaim a szőnyegen, olyan érzés töltött el, mintha egy meleg kéz simítaná végig a talpam. A reggeli kávé illata, a meleg takaró, amit pár perce húztam a hátamra, és az ujjaimat simogató puha bolyhocskák biztonságérzetet nyújtottak. Akaratlanul is mosoly húzódott az ajkamra. Összébb húztam magamon a takarót, és mélyen beleszippantottam. Robert illata volt. Olyan volt, mintha csak ő ölelne át. Felálltam az ágyról, és a hallba sétáltam. Követtem a kávé jellegzetes aromájú illatfelhőjét, ami egyenest hozzá vezetett. Bézs színű, kötött pulóvert viselt, és egy farmert. A haja kuszán zselézett volt, arca enyhe borostát viselt. Meglepő volt a látvány. Szexi, és meglepő. Robert elmélkedő tekintete, mint mindig, most is a várost kémlelte, mintha csak választ adhatna a kérdésére az a rengeteg felhőkarcoló, és toronyház, ami az ég felé nyújtózkodik, így kora reggel.

-          Jó reggelt. – köszöntem, kissé rekedt hangon
-          Szia, bébi. – mosolygott rám, amint felém fordította fejét. Kitárta kezét, amivel némán hívott magához. – Gyere, bújj ide. – húzta félmosolyra száját

Kikerülve a pékárútól, felvágottaktól,dzsemektől, és a kávétól roskadozó asztalt, engedelmeskedtem neki, és felé sétálva, úgy húztam magammal a vállaimon lógó takarót, mint valami palástot. Robert ölébe kucorodtam, és nyakszirtébe fúrtam orrom. Megcsókoltam nyakát, majd magamra igazítottam a takarót, hogy befedje minden kis ujjacskám, és testrészem. Robert szorosan ölelt magához, ujjaival pedig cirógatni kezdett.

-          Tudod, imádom, mikor öltönybe feszítesz, de, ez is nagyon tetszik. – vigyorogtam rá. – Azt hiszem, csípem a laza Robertet.
-          Azt hiszem én is. – mosolygott rám
-          Robert.
-          Mi az bébi? – tette fel szórakozottan a kérdést
-          Mi a baj? – vontam össze szemöldököm, ahogy hátrébb hajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem őt
-          Miből gondolod, hogy baj van? – húzott apró mosolyt arcára
-          Komornak tűnsz. – ráncoltam homlokom, miközben arcának vonásait vizsgálgattam. – Mintha nyomasztana valami. – folytattam.  Robert újra az ablakra bámult, és nagyot sóhajtott.
-          El akarok tűnni ebből a világból. Egy kis szigetre akarok költözni, ahol senki és semmi nem bánthat többé. Ahol a nélkül hajthatnám álomra a fejem, hogy aggódnom kellene érted.
-          Minden rendben lesz. – simítottam meg arcát. – Hozzád fogok menni, a feleséged leszek. Kiköltözünk Manhattanből, egy nyugodtabb környékre, és csak egymásnak élünk majd. – mosolyodtam rá. –És, senki nem bánthat többé minket.
-          Bárcsak igazad lenne! - mosolyodott el keserűen. Rám nézett, és két ujjával összecsípte állam. – De, te is tudod, hogy ez csak ámítás. Édes hazugság, és…

Gyomorütésként ért, az, amit mondott, és, az, ahogy mondta. Újra végig csengtek fülembe szavai, és tudtam, igaza van. Valahogy mégis keserűbbnek érződött a szájából hallani ezeket a szavakat. Mintha csak az arcomba csapta volna az ajtót, amin szó szerint beömlött az a sok szarság, ami mostanában körül vesz minket. Összeszorította ajkait, amik vékony vonallá váltak. Ujjai ökölbe szorultak, majd ernyedten nyíltak szét.

-          És, az is marad, míg el nem kapjuk, Ni…

Robert elharapta az utolsó szót. A szó, ami egy név volt. A szívem úgy dübörgött a mellkasomban, mintha épp most vezettek volna bele áramot. Vártam a folytatást, vártam, hogy befejezze, és én is megtudhassam, amit ő tud, de nem tette. A takarót markolta, ami lábam szárán pihent, és dühösen meredt előre.
 
-          Folytasd! Mit tudtál meg? – sürgettem
-          Mennem kell. – ültetetett le a kanapéra, és felállt. – Írd össze délutánra az eljegyzési vacsora vendégeit. El kellene kezdenünk a készülődést. – folytatta rideg hangján
-          Megint ezt csinálod Robert! – pattantam fel a kanapéról. – Megígérted, hogy többé nem teszed! – Robert megtorpant, de, nem fordult felém. Megfeszültek az izmai, kezei pedig ökölbe szorultak.
-          Kamilla, ez… ez nem olyan egyszerű nekem.
-          Mi nem egyszerű Robert? Egyenlő félként kezelni engem? – kérdeztem dühösen
-          Miért csinálod ezt? – fordult felém morogva
-          Mégis mit? Miért érdekel az, hogy ki ölte meg Wasilijt? Vagy, hogy ki akar továbbra is eltenni láb alól minket? – kérdeztem vissza epésen
-          Látod milyen nehéz nekem ez! Látod, hogy majd szétvet a düh, de, ahelyett, hogy hagynál lenyugodni, csak tetézed a dolgot! – emelte fel hangját, mialatt hideg tekintete az enyémbe fúródott 
-          Ez a társak dolga. Megosztoznak a boldog, és a gondterhelt pillanatokban. Hogy akarsz elvenni feleségül, ha, még egy olyan fontos dolgot sem vagy hajlandó megosztani velem, hogy ki jelent rám veszélyt? Hogy védjem meg magam, ha, azt sem tudom, kitől kell tartanom?
-          Itt vagyok erre én! Az én dolgom, hogy megvédjelek! Az én dolgom, hogy biztonságot nyújtsak neked, hogy gondtalan éjszakáid legyenek! Hogy adhatnám meg mindezt neked, ha minden problémámat a nyakadba akasztom?
-          Majd én eldöntöm, hogy elbírom e, ezeket a problémákat! Tudni akarom, mit tudtál meg, és kitől! Tudni akarok mindent! – makacskodtam, összefont karokkal. Robert némán rázta fejét. Sarokba szorítottam, és ez kis büszkeséggel töltött el
-          Te árultad el, az éjjel. – hallottam meg nyers hangját, pár perc habozás után
-          Mit? Mit árultam el? – kérdeztem vissza ijedten. – Nem emlékszem, hogy…
-          Álmodban. – nyelt nagyot
-          Beszéltem álmomban az éjjel? – néztem fel rá döbbenten. – Azt hittem, nem csinálom már ezeket a dolgokat.
-          Minden éjjel beszélsz. Legtöbbször csak szavakat, de, mindegyik avval a nappal kapcsolatos.
-          És, az éjjel mondtam valamit, ami elárulja ki volt a társa Franknak, és Wasilijnek?
Robert némán bólintott.
-          Ez…ez felemészt téged. Nem vagy képes feldolgozni. Többet érzel iránta, emiatt van ez az egész.
-          Nem értem miről beszélsz Robert. – ráztam meg fejem
-          A válaszokat csak te adhatod meg magadnak. – válaszolta, és kezét a kilincsre tette. – Szeretlek bébi, és túl önző vagyok ahhoz, hogy engedjem, hogy elvegyen tőlem. Ha kell, megölöm. Ha, az kell, hogy végre befejezze a mocskos játékait, megölöm.

Robert úgy tűnt el,  mint egy dzsinn. Csak neki, a lámpás helyett a külvilág volt a menedéke. És sajnos, az elég nagy ahhoz, hogy megdörzsöljem, és válaszra kényszerítsem őt. Percekig, csak leforrázva álltam. Pillogtam magam elé, és a gondolataim között kutatgattam. Egy elfogadható választ kerestem arra, ami az éjszaka történt, és, itt, most nem az észbontó szexre gondolok. Valamivel megbántottam Robertet, ez tisztán látszik. És, ez, nem csupán féltékenység… azt hiszem. Vajon Robert képes volna megtenni? Képes volna embert ölni? Még a gondolattól is megremegtem. Nem hiszem, hogy képes volnék együtt élni avval a tudattal, hogy a férfi, akit szeretek, gyilkolt.

Magányosan ültem le az asztalhoz, hogy megreggelizhessek, de, a kávén, és a száraz pirítóson kívül, semmit nem kívántam. Émelygett a gyomrom, és éreztem nem kell sok, hogy kidobjam a taccsot. Bementem, hogy gyorsan fogat mossak, és kicsit összeszedjem magam, de még a sminkelésre sem volt erőm.  Slamposnak éreztem magam, a lelógó hajammal, a fekete farmerommal, és fehér ingemmel.

Peter az ajtó előtt állt. A falnak tapasztotta hátát. Fekete öltönye makulátlanul feszült testén, ami sejtelmesen látatta izmait. Katonásra nyírt frizuráját, ezúttal nem takarta el a simléderes kalap. Határozott tekintetével, és kinézetével inkább nézett ki titkosszolgálati embernek, mint sofőrnek. Becsuktam magam mögött, az ajtót, és erőtlenül Peterre emeltem fejem.

-          Miss. Pintér, jól érzi magát?
-          Én… azt, hiszem. – sóhajtottam mélyet, ahogy újra rám tört a hányinger.

A következő pillanatban pedig összerándult a gyomrom. Belöktem az ajtót, és a fürdőszoba felé futottam. Összeszorított szájjal, és az ajkaimra tapasztott tenyeremmel igyekeztem kivédeni a kínos balesetet. Az utolsó pillanatban érkeztem a WC kagylóhoz. Térdre borulva öleltem a márvány WC-t, és öklendeztem. A legrosszabb az volt, hogy a gyomromban alig volt valami, így, amint távozott belőlem az az egy szelet pirítós, és a fél pohár kávé, csak erőltetett öklendezést produkáltam.

-          Kisasszony! Tehetek önért valamit? – hallottam meg az ajtóból Peter hangját
-          Csak…csak tűnjön el !  - válaszoltam két köpés között
-          Hívok orvost. – válaszolta, és zakója belső zsebébe kezdett matatni
-          Ne, nem kell orvos! – emeltem fel kezem a levegőbe. – Ez, csak, csak egy kis gyomorrontás. Mindjárt össz…

Azt akartam mondani, hogy mindjárt összeszedem magam, de képtelen voltam folytatni. Újra rám tört az öklendezés, én pedig, mint egy rossz piás, úgy öleltem újra WC-t. Gyűlöltem hányni, de a kemo alatt gyakori volt, így már valamelyest hozzászoktam. Könny csordult ki szemeimből, az orrom pedig folyni kezdett. Letéptem pár kockát a WC papírból, és megtöröltem a szám, majd a következővel, orrom váladékától szabadultam meg. Hátra fogtam arcomba hulló hajam, és felegyenesedve lehúztam a WC-t. Peter egy pohár vízzel várt.

-          Mondtam, hogy tűnjön el. – mormoltam erőtlen hangon
-          Nem tehetem. És, ha tehetném, sem hagynám magára ilyen állapotba. – válaszolta, és odanyújtotta a vizet.
-          Köszönöm. – bólintottam, és elvettem kezéből a poharat.

Két kortynál többet nem bírtam leerőltetni a számon. A mosdóhoz sétáltam, és fogat mostam. Pár perccel később jobban éreztem magam.

-          Indulhatunk. – sóhajtottam mélyet 
-          Nem szeretne inkább pihenni?
-          Nem. Veszem a táskám, és indulhatunk. – makacskodtam

Kezembe vettem a táskám, és a könyvet, amit már három napja olvasok. Bár, most a legkevésbé sem voltam oda a gondolatért, hogy Mr. Grey, és Ana románcáról ábrándozgassak, tudtam, később nem árt, ha lesz valami, amivel lefoglalhatom magam.  

Meleg volt az Infiniti utasterében, ami egyébként jó érzéssel töltött volna el, de, most jobban vágytam a hűvös levegő után. Peter beindította az autót, majd kikanyarodott az útra. Az ülésnek döntöttem fejem, és, lejjebb csúsztam az ülésben.  

-          Kisasszony, elviszem egy orvoshoz.
-          Peter, a gyomorrontás ellen, nem létezik gyógyszer. – ellenkeztem
-          Ahogy akarja. – mormolta, majd kis szünet után újra megszólalt. – Miss.
-          Igen?
-          Még nem volt alkalmam köszönetet mondani a múltkori miatt.
-          Megérdemeltem. Egy elkényeztetett libaként viselkedtem magával. – sóhajtottam fel, mialatt a visszapillantóban Peter tekintetét néztem.
-          Igen, az. – felelte, majd felegyenesedve megköszörülte torkát. – Elnézést kérek, Miss. Pintér.
-          Peter. – ejtettem ki nyers hangon nevét, és felültem az ülésbe
-          Igen, Miss.? – nézett a visszapillantóba
-          Köszönöm, hogy őszinte velem. – mosolyogtam rá

*

-          Te jó ég, de szarul nézel ki! – grimaszolt Lea a pult mögött
-          Ja, úgy is érzem magam. – bólintottam. – Azt hiszem gyomorrontásom van.
-          Biztosan csak gyomorrontás? – kérdezte halk hangon, és közelebb hajolt hozzám, hogy belsőségesebbé váljon érdeklődése. Némán ráztam meg fejem.
-          Azt hiszem, szükségem lenne valakire, aki segítene feldolgozni ezt az egészet.
-          És, Mr. Pattinson? Ő, nem segít? – nézett rám aggódó tekintettel Lea
-          A féltése fog közénk állni. – ráztam meg fejem. – Néha úgy érzem, igazán az enyém, és én az övé, de, aztán mindig jön valami bukkanó a kapcsolatunkban, és bezárkózik. Pedig, most igazán szükségem volna rá, mert egyszerűen úgy érzem… úgy érzem, nem vagyok ura az életemnek.
-          Van egy ismerősöm, aki esetleg…- Lea, egy kártyát csúsztatott a pultra, és úgy nézett rám közben, mintha legalább Amerika atombombájának kódjait adná meg. Felvettem a kártyát, és összevont szemöldökkel olvastam a betűket össze. – Jasmine Thompson, terapeuta.
-          Nagyon jó orvos.
-          Mégis hova gondolsz? Én nem fogok gyógyszereken élni. - csúsztattam vissza a kártyát kissé dühösen
-          Nem akartalak megbántani Milla. Ez csak egy lehetőség, és nem feltétlenül ír fel gyógyszert. Egy beszélgetés talán többet segítene, mint…
-          Köszönöm a segítséged Lea. – vágtam szavába kimérten. Lea megbántott pillantásokat vetett felém, és aztán visszacsúsztatta tárcájába a névjegykártyát. – Sajnálom, nem akartalak megbántani. – sütöttem le szemeim. Túlságosan is szégyelltem magam, az előbbi viselkedésemért.
-          Rendben, szedd össze magad! Nathan, már kétszer is letelefonált, hogy megkérdezze, merre vagy. És, tíz perc múlva értekezlet. – kocogtatta meg kékre lakkozott körmével az órája számlapját
-          Ó, ne! Teljesen kiment a fejemből. – emeltem tenyerem homlokomra
-          Akarja, hogy önnel tartsak, Miss.? – érdeklődött Peter
-          Azt hiszem, arra nem lesz szükség Milla. Itt jön a lovagod. – mosolyodott el Lea. Hátam mögé nézve láttam Roberten az aggodalom minden jelét. Dühösen néztem vissza Peterre.
-          Ühm, szóltam Mr. Pattinsonnak az állapota felől. – sütötte le szemét Peter, és apró mosolyt próbált elrejteni összeszorított ajkaival
-          Ne vigyorogjon! – sziszegtem. – Ezért még számolunk.

Robert tengerkék öltönyben feszített. Arcán aggodalom, és a düh egyvelege rajzolódott. Nyoma sem volt a reggeli borostának, és a bohókásan elrendezett hajszerkezetnek. Újra az a férfi volt. Mr. Pattinson, aki elbűvöli a nőket a jelenlétével, és Armani illatával.

-          Mit keresel itt? – sziszegte halkan, hogy csak én halljam
-          Dolgozni jöttem. – néztem rá értetlenül
-          Megmondtam Peternek, hogy vigyen el orvoshoz. – pillantott Peterre, szürke, dühös szemeivel Robert
-          Nem volt hajlandó elmenni, uram. – feszült be Peter
-          Robert, egy kis gyomorrontás miatt nem fogok orvoshoz futni. – válaszoltam halkan, és visszafogottan
-          Hogy a picsába lenne gyomorrontásod, mikor már hetek óta alig eszel valamit? – förmedt rám

Lefagyva néztem őt. Hol van az a férfi, aki reggel ölelt? Hogy beszélhet velem így mások előtt? Hogy alázhat meg? A menyasszonya vagyok. Miért beszél így velem?

-           Soha többé ne merészelj így beszélni velem! – remegett meg hangom, majd sarkon fordultam, és kirohantam az épületből

Az ujjamon lévő drágakővel kirakott karikát figyeltem. Dühösen húztam le az ékszert, és süllyesztettem a táskám legmélyére. Hallottam, a hátam mögül amint kiejtik a nevem, de, túl dühös voltam ahhoz, hogy hátrapillantsak. Lesiettem a lépcsőn, és két ujjam a nyelvem alá téve, hangosan füttyentettem az előttem lévő taxinak.

Az állásommal játszom avval, hogy elmegyek, de, képtelen lettem volna egy értekezletet végig ülni Robert társaságában. Felzaklatott a reggeli szóváltásunk, a tudat, hogy Robert tudja, ki a társa Wasilijnek, és Franknak, és ez a mostani közjáték is. El akartam tűnni. Bezárkózni a fürdőmbe, és elmerülni a kádamba, hogy kitisztíthassam a fejemben kuszáló gondolatokat. Végül a régi bérlakásunkba kötöttem ki. Beillesztettem a zárba a kulcsot, és elfordítva, a kattogó hangok hallatára, elégedetten nyugtáztam, hogy Melanie nem cserélte le a zárat. Bár volt kulcsom a lakáshoz, idegennek éreztem magam benne, rég nem voltam már itthon. Ledobtam táskám az előszobaszekrényre, és kibújtam a téli felszerelésemből is. Forró kakaót készítettem, és leheveredtem a nappaliba. A Melanie & Taylor képeken kívül sok minden nem változott, és ez tetszett. Bekapcsoltam a tv-t és beraktam egy romantikus filmet. A könnyek maguktól kezdtek el csorogni az arcomról, ahogy Gerry, és Holly a gyerekvállaláson kezdtek el veszekedni. Jobb oldalamra pillantottam, de üres volt a hely. Hiányzott Robert meleg ölelése, hiányzott az illata, a csókja. Olyan nagyon vágytam a jelenlétére! De, annyira megbántott. Annyira fájt, ahogy beszélt velem. Folytak a könnyeim, folyt az orrom, a szemeim pedig már teljesen feldagadtak. Tíz percembe telt, míg az összes zsebkendőt elhasználtam. Markomba fogtam a körülöttem heverő taknyos galacsinokat, és a konyhába indultam, hogy utánpótlást szerezzek, és megszakítás nélkül bőghessem végig a filmet, vagy a duzzadt szemeimtől alig látva, hajtsam álomra a fejem. Kukába hajítottam a nedves papírdarabokat, és kihúzva az egyik fiókot, felmarkoltam egy köteg zsebkendőt. Vizet eresztettem egy bögrébe, beraktam a mikroba, és felforraltam. Kamilla filtert áztattam meg benne, miután kivettem, és egy kis cukorral ízesítettem meg. Bal kezemben a zsebkendőkkel, jobb kezemben a bögrével indultam vissza filmet nézni, csakhogy a nappali előtt egy bőig ázott férfi várt. Robert vörösen izzó fülei, orra, és arca, hajából jégdarabok potyogtak fekete szövetkabátjára.  Váratlanul ért a felbukkanása. Még csak nem is hallottam, hogy nyitódott volna a bejárati ajtó. Némán álltam előtte, még megszólalni sem tudtam a látványától.

-          Már mindenhol kerestelek.
-          Miért vagy itt? – tettem fel az első idióta kérdést, ami eszembe jutott, és mindezt náthás hangon
-          Bunkó voltam. Sajnálom.

Némán mentem el mellette. A bögre már égette a bőröm, így az első dolgom az volt, hogy a dohányzó asztalra tettem azt. Robert követett. Éreztem a hátam mögött a jelenlétét.
 
-          Úgy érzem, nem vagy boldog mellettem. – hajtottam le fejem
-          Mi, mégis, miért mondod ezt? - kérdezett vissza sürgetően
-          Hideg vagy velem. Rondán beszélsz velem. Titkolózol. – soroltam a tüneteket, amiket már napok, hetek óta érzek
-          Bébi, ez nem így van. – ölelt át hátulról hideg kezeivel

Kiszabadítottam magam öleléséből, kikapcsoltam a tv-t az asztalon heverő távirányítóval, és a szoba másik felébe mentem, hogy minél távolabb legyek a bűverejétől.

-          Nem akarok hozzád menni Robert. – ráztam meg fejem
-          Mit beszélsz? – ráncolta homlokát, és a felém indult. Felemeltem a kezem, hogy megállítsam. Nem tudnék gondolkodni, ha érezném a testét
-          Nem akarok így hozzád menni. – nyomatékosítottam. – Nem vagy biztos magadban, az irántam való érzelmeidben.
-          Honnan veszel ilyen baromságokat? – förmedt rám
-          Látod, megint kiabálsz velem! Napok óta nem teszel mást, csak kiabálsz velem! Büntetsz, és kiabálsz! – bőgtem el magam
-          Hogy a picsába ne lennék dühös Kamilla? Akármit mondok neked, az ellenkezőjét teszed annak. Azt mondom, maradj otthon, te még csak a küszöböt sem léped át, már eltűnsz! Azt mondom, menj el az orvoshoz, te bejössz dolgozni! Kérlek téged, hogy tartsd távol magad attól a pöcsfej Hupperttől, te, azonnal őt találod meg! Mégis, hogy kellene viselkednem, hm? Mondd el, mert én már nem tudom!
-          Szeress! Szeress úgy, mint rég! – bömböltem a falnak dőlve. – Tisztelj, úgy, mint rég! És, ne titkolózz előttem! És, ne tűnj el, mikor szükségem lenne rád!
-          A picsába is! – morogta, és pillanatok alatt előttem termett. – Jobban szeretlek, mint bármikor máskor! – folytatta, és átölelve testem forrón csókolt meg. – Miért nem érzed, hogy majd megőrülök érted? – vonta össze szemöldökét. – Hogy az eszem vesztem a gondolattól, hogy bajod eshet, hogy bánthat. – vékonyodott el hangja, mialatt kék írisze enyéimet kutatták. Szorosan tartott, én pedig tudtam, csak ennyi kellett, hogy újra megadjam magam neki. – Szeretlek, bébi. Tudod, mit jelent számomra kimondani ezt a szót. Szeretlek, annyira szeretlek. – remegett meg hangja, én pedig szavak helyett megcsókoltam őt. Vizes hajába túrtam, és szorosan öleltem őt.