2015. augusztus 30., vasárnap

?

Sziasztok.
Amiatt írok most,mert a legutóbbi fejezetnél felvetettem egy gondolatot egy pár oldalas kiegészítő résszel kapcsolatban. Reakciót vártam rá, de D-n kívűl senkitől nem kaptam. Szóval köszönöm mindenkinek. A kiegészítő rész nem fog felkerülni a blogra. D, ha küldesz emailt, akkor esetleg nekiállok, megírom, és elküldöm levélbe.
Mégegyszer köszi mindenkinek

2015. augusztus 25., kedd

71. fejezet

Sziasztok!
Elkészültem a friss résszel. Kamilla szemszöget olvashattok majd.
Arra gonoltam, hogy, mivel a fejezetet elég jó résznél zártam le, mi lenne, ha , ezt mondjuk folytatnám 1-2 oldalnyi toldással. Ezt nem számolnám fejezetnek, csak amolyan kiegészítőnek. Szóval, hoyg értsétek is ,amit mondani akarok, ha van kedvetek a folytatáshoz, írjatok egy kommentet, amiben benne van,  hogy, igen, (vagy nem) és, hogy kinek a szemszögét olvasnátok. 2 nap múlva zárom a kommentet, és annak fejében döntenék.
Mit gondoltok?

Jó olvasást ;)
XoXo


Kamilla:

Robert arca megmerevedett. Ajkai vékony vonallá váltak, szemei összeszűkültek, szabad keze pedig ökölbe szorult. Baj van, érzem, látom rajta, és ez megrémisztett.

-          Azonnal indulok. – mormolta a telefonba. Amint zsebébe csúsztatta a mobilt, lehajtotta fejét, és mosolyt ragasztott arcára.
-          Mi a baj? – kérdeztem remegő hangon, és mintha csak mentőöv lenne a viharos tengerben, úgy csimpaszkodtam felsőkarjába. Robert apró mosolyt húzott ajkára, és megsimította arcom puha ujjaival.
-          Semmi, ami miatt aggódnod kellene. – mormolta, majd gyengéden megcsókolt. – Viszont,  most el kell mennem.
-          De, mégis…
-          Daniel, boldog vagyok, hogy beleegyezett az esküvőbe. – lépett el mellőlem, és apuhoz indult. Kezet rázott, vele, majd anyu, és Rachel felé lépett. – Köszönöm a pezsgőt, és a szívélyes fogadtatás.  –mindkettőjüknek kezet csókolt, én pedig álltam ott bambán, és néztem, amint lovagiasan távozik, pedig tudtam, tudtam, hogy baj van.
-          Máris mész? Hisz még a pertut sem ittuk meg. – nézett rám, majd Robertre döbbent arckifejezéssel anyu
-          Sajnálom, én sem így terveztem, de, be kell mennem a Pattinson vállalathoz, nyugtalanító híreket kaptam. Ezt nem bízhatom másra. Bepótoljuk, ígérem.  – bólintott mosolyogva, anyura, és Rachelre nézve. A két nő a szemem láttára csöppent el a most már hivatalosan is vőlegényemnek nevezhető férfitől. Én is ilyen idióta voltam? Vagy, még most is az vagyok? Anyu és Rachel teljesen a hatása alá került, apu pedig hitetlenkedve nézte a két nőt, ugyanúgy, mint én. Kuncognom kellett a képtelen szituáción. Hisz Robert Pattinsonról beszélünk, a szexistenről, akitől minden nő elalél. Tudta mivel tudja lenyűgözni a nőket. Tudta mit kell mondani, csak hogy a saját malmára hajtsa a vizet, és éppen ezekben a percekben is ezeket a trükköket vetette be.  Csak, egy valamit felejtett el, én tudom, hogy nem a vállalattól hívták, tehát hazudott. Kénytelen voltam én is úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Robert aputól is illendően köszönt el, majd hozzám lépett, és megcsókolt. Visszafogott volt, amit nem tudtam mire vélni. A szüleim társasága vagy, a telefonon kapott hír volt ilyen hatással rá? – Hívlak, amint végeztem. – mormolta ajkaimnak. – Szeretlek. – mosolyodott el, és aztán kiment a nappaliból. Még láttam, amint, magára veszi kabátját, újra előhúzza a telefonját a zsebéből, és becsukja maga mögött az ajtót.
-          Mindjárt jövök. – mormoltam anyuéknak, és Robert után iramodtam. Összehúztam magamon a kardigánt, és úgy nyitottam ki az ajtót, hogy Robert ne vegye észre. Telefonja a fülére tapasztva lógott kezében, és beszélt.
-          Figyelitek a házat? Kettőzzétek meg az őrséget, és egy percre se veszítsétek szem elől Kamillát. – adta ki az utasítást, hideg, markáns hangon.
-          Figyeltetsz engem? – kérdeztem dühösen, mire megtorpant.  Láttam, amint ujjai megfeszülnek mobilja körül, és egy pillanattal később, már fordult is felém. Lehelete látszott a levegőben, amint szóra nyitotta száját.
-          Bébi, meg fogsz fázni. – sétált vissza hozzám, és aggódó pillantásokkal csábított. – Miért jöttél ki? – ráncolta össze homlokát, mintha semmit sem értene az egészből. De, itt kettőnk közül én voltam az, akinek ködös foltjai voltak.  És, roppantul dühített a dolog. Válaszokat akartam, nem pedig ócska, buta magyarázkodásokat.
-          Mert, tudom, hogy hazudsz!- söpörtem le derekamra simuló kezeit.
-          Miről beszélsz? – vonta össze szemöldökét, és féloldalas mosolyra húzta száját
-          Hagyd ezt abba! – morogtam rá. Dühített az, ahogy velem bánik. – Ne kezelj, úgy, mint a többi ostoba kis nőcskéidet! A tudtom nélkül figyeltetsz engem, miért? – követeltem a választ, és mélyen szemeibe néztem. Robert sóhajtott egyet, vállai megereszkedtek, mintha egyszerre csak mázsás súlyok telepedtek volna rájuk.
-          Ugye nem gondoltad, hogy egy percre is szem elől veszítlek, azután, ami történt? – vékonyodott el hangja a nevetséges gondolaton. Milla, megint túl naiv voltál. Robert sosem engedné, hogy egyedül flangáljak a városban, mindenféle biztonsági intézkedés, és őrizet nélkül. Buta dolog volt azt hinnem, hogy újra visszakapom a szabadságom. De, aggódott értem, és emiatt nem lehetek dühös rá. Végül is semmi takargatnivalóm nincs.
-          És most? Miért kell megkettőzni az őrséget? A hívás miatt? Wasilij miatt? – remegett meg hangom, mire Robert elkapta tekintetét, és arca újra merevvé vált. Kezét zsebébe dugta, majd cigarettát húzott elő zsebéből. Szájába vett egy szálat, és meggyújtotta azt a tenyerében rejlő öngyújtóval. Mélyet szívott belőle, miközben egy pillanatra sem nézett rám. Felkavart a viselkedése, a titkok, a bennem rejlő találgatások. Éreztem a torkom fojtogató sírást, és a szemeimbe gyűlő könnyeket. – Válaszolj, a fenébe is! – förmedtem rá, és kikaptam a cigarettát a szájából, hogy aztán a nedves járdára hajíthassam. Rám vetette jéghideg tekintetét, amitől a frász tört ki. Régóta nem láttam már, hogy így nézett volna rám, és gyűlöltem, féltem ettől a nézéstől.
-          Wasilij halott. – préselte ki magából a szavakat. Hátrahőköltem a mondattól, amint fel tudtam fogni szavainak jelentését.
-          És… ez, ez most mit jelent? – dadogtam
-          Azt, hogy valakinek már nem volt szüksége rá. Wasilijt nem Frank irányította. – válaszolt mindenféle érzelem nélkül. Mintha csak kikapcsolt volna a limbikus rendszer az agyában, és újra géppé változott volna.

Könnyek hullottak le szemeimből, nem is tudom hova érkeztek meg. Néztem magam elé, és próbáltam megbirkózni avval a tudattal, hogy még mindig veszélyben vagyunk.
 
-          Mennem kell. Maradj itthon!  – mormolta, és egy gyors puszit nyomott homlokomra. Hosszú, barna szövetkabátja lengedezett az enyhe szélben. Az én szívem pedig újra tele volt kétségekkel, és félelemmel, és ő nincs sehol. Itt hagy, és kemény fiút játszik ahelyett, hogy rám nézne, és észrevenné, mire van most szükségem. Ő rá.

A házba mentem, leakasztottam a fogasról a kabátom, és a táskám. El kellett tűnnöm. Úgy éreztem, megfulladnék a bájologásba, vagy az apuval való beszélgetésbe, amiben újra, és újra elmondja, Robert nem hozzám való. Egyedül éreztem magam, úgy, mint abban a három napban, a kórházban, mégsem bírtam elviselni senki társaságát. Gyűlöltem az érzést, gyűlöltem a tehetetlenséget. Irtóztam annak a gondolatától, hogy valaki újra az életemre törhet, miközben tudtam, hogy van valami bennem. Valami, ami fontos, ami talán válaszokat adhatna, amivel talán tehetnék a kiszolgáltatottságom ellen. Egy név, egy cím, egy utalás. Olyan volt, mint mikor az ember nyelvén van egy szó. Csupán ki kellene mondania, csak kiejtenie azt a szót, de, van valami, ami mégis meggátolja. Valami, ami nem engedi, hogy végre enyhülést hozzon a válasz. Mire észbe kaptam már a strandon álltam, a Verrazano-Narrows híd alatt. Nyáron mindig elsüppedt a lábam a homokban, most pedig keményre van fagyva. Bárcsak már nyár lenne, és túl lennénk ezen az egészen! A mólón sétálva gyermekkorom emlékei rohamoztak meg. Apu cikis videói jutottak eszembe, amin egy bugyiba, és lapáttal futkározom a homokos parton. Mennyi fantasztikus élmény, emlék! Pár éve, még az én lábam nyomait őrizte a homok, amit most a jeges víz mos simává. Felsétáltam a mólóra, és leültem a padra. Hosszú kabátomnak köszönhetően, nem fázott a fenekem a padon. Összébb húztam magamon a meleg holmit, és bedugtam orrom a nyakába. Csak merengtem, és néztem a hullámzó vizet, aminek hullámzását a szél irányította. Nem akartam semmi sem gondolni, legkevésbé Robertre, és erre az egész őrületre, ami mostanában körül vesz engem.

-          Miért ülsz itt, egyedül? – hallottam meg a kíváncsi hangot, majd egy pillanattal később, egy test huppant le mellém.
-          Úristen!- mormoltam lihegve a szót. Az ijedtségtől, majd kiugrott a szívem. Annyira magamba mélyültem, hogy még azt sem vettem észre, hogy már nem vagyok egyedül.
-          Sajnálom, kolompot kellet volna akasztanom a nyakamba. - mosolyodott el a mellém leülő férfi
-          Te követsz engem? – húztam fel szemöldököm érdeklődve
-          Ami azt illeti poloskát szereltem a telefonodba, plusz GPS nyomkövetőt, az autódra. – vonta meg vállait vigyorogva, én pedig próbáltam eldönteni mennyire valós is az állatása közül bármi is.
-          Ugye, most csak…
-          Ugratlak. – bólintotta el magát nevetve
-          Sajnálom, mostanában elég paranoiás vagyok. – ráztam meg fejem, miközben vigyort próbáltam arcomra szegezni
-          Igen, ez már kiderült számomra a kórházban is. – bólintott Nicolas, miközben sötét íriszei az enyéimet kutatták
-          Hogy kerülsz ide? 
-          Futottam. – rántotta meg v állait
-          Futottál. Itt? Staten Islanden? Nem is itt laksz.  – vontam össze szemöldököm
-          Van egy kis házam itt, ha sok a manhattani levegő, lejövök kicsit. – válaszolta laza hangon
-          Szóval futottál, ilyen hidegben? – mosolyodtam el
-          Amint azt láthatod is. – mutatott végig ruházatán.
-          Már csak a békatalpak hiányoznak. – kuncogtam el magam. Nicolas Adidas futóruhát viselt, és egy fekete színű baseball sapkát húzott a fejébe, hátratűrve tinta fekete fürtjeit. 
-          Hm, nem is rossz ötlet. - mosolyodott el, majd felállt, és vigyorogva rám nézett. – Akarod? – húzta fel szemöldökét, és ledobta sapkáját a padra
-          Mégis mit? – néztem rá döbbenten. – Le akarsz vetkőzni?
-          Úszom egyet. – bólintott, és megvált felsőruházatától

Nicolas bőre libabőrőssé vált. Sötét színű mellbimbói összeugrottak amint a hideg levegő bőrét érte. Csupasz volt a mellkasa, és, rettentő izmos. Izmosabb volt Robertnél is. Göndör fürtjei arcába omlottak, amint kibújtatta fejét a nyakában lógó kulcsoktól.

-          Nem, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. – dadogtam zavaromban, és felálltam, hogy kövessem. – Oké, hogy süt a nap, de a levegő, és a víz is borzasztó hideg.  A megfázás lenne a legkisebb gondod… azt hiszem. – húztam el szám, amint a mellettünk hullámzó vízre pillantottam
-          Szóval aggódsz értem? – mosolyodott el
-          Nem hiszem, hogy bölcs döntés volna januárban a vízbe ugranod. - ráztam meg fejem tanácstalanul. – Ami azt illeti, én csak ugrattalak evvel a békatalpas dologgal.
-          Azt hiszed, ez lenne az egyetlen őrültség, amit érted tennék? – tárta szét két kezét, miközben ajkai fogait engedték megvillanni.
-          De, miért?  Miért csinálod ezt? Miért vagy itt, és miért csinálsz ilyen őrült dolgokat? – léptem hátrébb, hogy jobban szemügyre vehessem az előttem álló félmeztelen férfit. Nicolas továbbra is csak mosolygott, és úgy nézett rám, mintha a legegyszerűbb, és egyben legbugyutább kérdést tettem volna fel.
-          Mert szerelmes vagyok beléd Kamilla.
-          Ebben semmi logika nincs. Ennek semmi értelme nincs. – ráztam meg fejem. – Elmondtam, hogy tőlem nem kaphatsz mást, csak barátságot.
-          De, ez még változhat, nem? – rántotta meg vállait lazán. Olyan volt, mintha el sem jutna a tudatáig, amit mondok. Mintha csak a saját igazát hajtogatná vég nélkül.
-          Nem, nem fog változni. – ráztam meg fejem, és igyekeztem döbbentségem leplezni. – Robert a vőlegényem. Össze fogunk házasodni. – folytattam, és mélyen szemeibe néztem, hogy nyomatékosítsam a dolgot. Szorító ujjak tapadtak bal csuklómra, amik aztán a levegőbe rántották a kezem. A gyűrűre nézett, majd rám.
-          Hazudsz. – rázta meg fejét
-          Megőrülték? Eressz el! – parancsoltam rá. - Mégis miért hazudnék? – rángattam karom, hogy szabaduljak szorításától
-          Hogy féltékennyé tégy. – húzta félmosolyra száját, majd arcomhoz közelített. Parfüm illat csapott meg. Frissen fújt parfüm illat.
-          Miért akarnálak féltékennyé tenni? Elmondtam, hogy nem akarok tőled semmit! – válaszoltam, most már dühösen
-           Talán mert rájöttél Robert nem hozzád való, csak félsz kilépni a kapcsolatból. Oké, nézd, nem így akartam elmondani de, én segíthetek neked Kamilla. Eltűnünk, már mindent megszerveztem. Nem kell így élned. Nem kell Pattinsont tovább elviselned. Csináltattam neked hamis papírokat, és lefoglaltam két jegyet. Itt hagyjuk ezt az őrületet.
-          Mi? Dehogy is! – nevettem el magam. - Én nem hagyom el őt, nem megyek veled sehova! – ráztam meg fejem, a képtelen ötleten. Nicolas arcáról lefagyott a mosoly, pupillái kitágultak, mintha szavaim
-          Ő nem szeret téged! – morogta, és még szorosabbra zárta ujjait csuklóm körül.  - Különben most miért nincs itt? Miért nincs melletted? Egy ilyen vészjósló időben? 
-          A fegyházba kellett mennie. – hadartam, hogy mentsem a helyzetet, de rájöttem butaság volt. A nézéséből, abból, ahogy nagyot nyelt. – Egyébként is, mit tudsz te a mostani helyzetről? – sziszegtem dühösen a szavakat, mire ő válasz gyanánt, hangosan nevetett fel.
-          Szóval azt mondod, nincs a közeledben? – nézett mélyen szemeimbe, és még közelebb lépett
-          Ugye, ugye, nem véletlenül futottál erre?- nyeltem nagyot, mert még én magam is féltem a választól. Nicolas ajkai ugyan nem formáltak szavakat, de, ahogy rám meredt kitágult pupilláival, mindent elárult. Rémület futott át testemen. A barátból hirtelen ellenség állt előttem. Talán sosem volt a barátom. Talán megint csak a hülye naivságom miatt kerültem ilyen helyzetbe. – Nem is futottál? – húztam fel szemöldököm. Nicolas továbbra is feszülten figyelt, és mosolygott rám, mintha valamiféle idióta viccet meséltem volna el neki. – Nincs is házad Staten Islanden. – mormoltam, és inkább megállapítottam a dolgot, mint kérdeztem. Hiába tettem is volna, nem válaszolt volna.
-          Eressz el! – rángattam karom, mire ő válaszul a másikat is megragadta
-          Kamilla, én csak veled akarom tölteni az estét, és a holnapit, és az azutánit.– búgta, és közel rántott magához. A hajamba fúrta arcát, és megmordult. – Hm, milyen finom illatod van. 
-          Eressz el! Ez, ez már túlmegy a barátságon Nicolas. – remegett meg hangom a félelemtől
-          Kamilla. – morogta nevem, mintha csak egy erotikus szó volna. Mondani akart valamit, hallottam, amint mély levegőt vesz, de, aztán elhallgatott
-          Engedje el, a hölgyet különben golyót röpítek a gerincébe. – hallottam meg egy másik férfihangot, aminek most épp úgy örültem, mint azon a napon Oskarénak. Mintha újra kapnék levegőt. Mikor új sofőröm Peter hátra fogta Nicolas csuklóját úgy éreztem minden erőm elhagy. Remegni kezdtek lábaim,  kezeim, az egész belsőm. Vajon mit tett volna Nicolas, ha senki nem siet a segítségemre? Még belegondolnom is borzasztó volt abba, hogy a barátomnak vélt férfi, féltékenységből bántott volna. Két fekete ruhás férfi közelített meg minket. Az egyik teljesen kopasz volt. Fekete napszemüveget viselt, a fülébe pedig átlátszó zsinór fodrozódott, ami inge gallérjából indult felfelé.  A másik jóval idősebb volt a kopasz férfinál. Míg a kopasz maximum a harmincas évei elejét taposhatta, a mellette igyekvő, szintén fekete öltözékbe bújtatott férfi, jócskán benne  volt az ötvenes éveiben. Sötét haja katonás hosszúságra  volt nyírva, ami fiatalos kinézetett kölcsönzött számára, de arca ráncos volt.
-          Miss. Pintér. - bólintott a  kopasz férfi
-           Vigyétek innen! - morogta Peter
-           Mit csinálnak vele? - nyeltem nagyot, és  az idősebb férfira pillantottam, aki tarkón ragadta Nicolast
-           Vegye le rólam a kezét! - morogta Nicolas. – Mit képelnek, mit csinálnak? Engem keresni fognak! – acsarkodott rájuk Nicolas
-           Elbeszélgetünk vele. - mosolyodott el  a kopasz férfi
-           Kamilla, Kamilla beszéljük meg! - nézett rám Nicolas félő pillantásaival. – Mondd el nekik, hogy nem bántottalak!
-           Nicolas. -  ejtettem ki remegő hanggal nevét. Még magam sem tudom, mit kellett volna tennem. Nicolas nem bántott, ez igaz, de, megijesztett. Nem is akármennyire.
-           Ne szólj hozzá! Még csak ne is nézz rá! - mordult Nicolasra Peter. A fiatal férfi húzni kezdett, mire kénytelen voltam vele tartani. A mólón sorakozó fekete autók felé vitt, majd a levegőbe emelte kezét, és megnyomva a slusszkulcson lévő riasztót, kiriasztotta az egyiket
-           Kérem Perter, ne említse ezt Robertnek! - néztem kiskutya szemekkel a  mellettem igyekvő férfira. Peter ajkai összeszorultak. Dühös volt rám, láttam rajta, és ez nagyon bántott
-           Sajnálom Miss. ...
-           Milla.  Tegeződjünk. - vágtam közbe, hogy oldjuk kissé a feszültséget kettőnk között, kevés sikerrel.
-         Sajnálom Miss. Pintér, de Mr. Pattinson már mindenről értesült. - mormolta, és tovább vonszolt a kocsihoz
-           Francba. - sziszegtem, dühösen.
-           Szálljon be a kocsiba! - parancsolt rám, úgy, hogy még ellenkezni is elfelejtettem hirtelen
-           Haza akarok menni. - nyeltem nagyot, ahogy beültem a  furgon hátsó ülésére.

Peter némán szorította egész úton a kormánykereket. Bele-bele nézett a visszapillantóba, de, amint tekintetünk találkozott, ő azonnal az útra terelte figyelmét. Na, tessék, nem elég, hogy Robert miatt teljes görcsbe vagyok, még ő is azon van, hogy rosszul érezzem magam, amiatt, hogy egyedül akartam lenni a gondolataimmal. Peter felkanyarodott a Verrazano-Narrows hídra, én pedig egyenesbe vágtam magam, hogy megtudakolhassam miért nem kanyarodott le.

-          Miért nem haza visz? – dőltem előre, hogy láthassam az arcát
-          A szülei tudják, hogy nem tölti otthon az éjszakát. – válaszolt tömören
-          Ó, dehogyisnem! Haza megyek! – feleltem határozottan. – Forduljon vissza!
-          Nem tehetem Miss. – reflektált gépesen, mintha csak ezt állították volna be rajta.
-          Nem akarom Robertet látni! Haza akarok menni!
-          Erre akkor kellett volna gondolnia, mikor Mr. Pattinson kérése ellenére fogta magát és elment otthonról.
-          Ezt hívják szabad akaratnak, tökfej! – mordultam az előttem ülő férfira. – Tudja is maga, ugyanolyan pincsi, mint a többiek!

Peter a fékbe taposott, mire a kocsi kerekei csikorgó hangot hallattak, én pedig a lendülettől a sikoltozva estem a műszerfalnak. Beütöttem a karom, és a fejem. Nem volt előttünk semmi, akkor meg miért fékezett így, ez az idióta? Tompán sajgott mindenem. Szó szerint felkenődtem a műszerfalra. Peter kiszállt a kocsiból, kinyitotta a hátsó ajtót, és a karomat megfogva visszarántott a hátsó ülésre. Rántott, egy csepp gyengédség sem volt a mozdulatban. Az ütéstől kábultan néztem fel rá. Az ülésbe nyomott, és kezébe vette a biztonsági övet, majd becsatolta azt.

-          Magára is vonatkoznak a kresz szabályai, akármennyi pénze is van! – morogta, miközben mellkasomon keresztül húzta az övet, és bekattintotta a csatba. - Mit képzel magáról, bármit mondhat, csak mert pénzes fazonnal fekszik össze? Leszarom, kinek a kicsodája. Leszarom, hogy tele van pénzzel! Beszéljen velem, tisztelettel, úgy, ahogy én is teszem önnel! Megértette? – kérdezett vissza dühös pillantásokat vetve rám.
-          Igen. – bólintottam döbbenten
Peter egy fehér zsebkendőt emelt fel. Elvettem a pamut zsebkendőt, és megtöröltem vele alsó ajkam szélét. Fájt, csípett, de, az még rosszabb volt számomra, hogy úgy viselkedtem, mint egy elkényeztetett liba.  Elemelve ajkamtól a zsebkendőt, vércseppeket pillantottam meg rajta. A zsebkendő széleit morzsolgattam egészen, míg a szállodához nem értünk. Jócskán besötétedett már, és a nappali hideg levegő csak még fagyosabbá vált. Peter a hotel parkolójában, közel, a lifthez parkolt le. Percekig ültünk az autóban, míg végre Peter megszólalt.
-          Bocsásson meg nekem a történtekért. – mormolta, de egy percig sem nézett rám. Mereven bámult ki a szélvédőn, amitől olyan hatást keltett ez a bocsánatkérés, mintha nem is gondolná komolyan.

 Kikapcsoltam a biztonsági övet, és elhúztam a kisfurgon ajtaját. Peter azonnal ugrott, és egy mozdulattal visszarántotta az autó ajtaját, amint kiszálltam. Nem igazán volt lelkierőm a Peterrel való történtekkel foglalkozni, mikor épp az oroszlán barlangjába készülök bemerészkedni. A gyomrom úgy liftezett, mintha épp távozni akarna valamelyik nyílásomon. Mély levegőt vettem, és igyekeztem nem elájulni. Ki fogok kapni! Csúnyán ki fogok kapni, és erre most nem voltam felkészülve! A Nicolassal történtek után nem. Peter beszállt mellém a liftbe, és a legfelső szint gombját nyomta meg. Perceken belül pedig már az ajtó előtt álltunk. A mellkasom úgy emelkedett, és süllyed, mintha csak egy apró kis kolibri szárnyát akarná utánozni. Peterre néztem, aki elkapta pillantását, és az ajtó kilincsére nézett. A hülyeségem nem csak a Nicolassal való találkozást vonzotta magával, hanem a Roberttel való szembenézésemet is. A dühös, állatias Robertét. Lehunyva szemeim, az a nap jutott eszembe, mikor először találkoztam össze a vadásszal. Amikor a lakására vitt, a discoból. Te jó ég, mennyire megijedtem tőle, és aztán mennyire begerjedtem! Felsóhajtottam a bizsergéstől, ami végig futott a testemen, és ami egyszerre remegést indított el bennem. A falnak támasztottam kezem, hogy újra egyensúlyra leljek.
-          Jól van? – érdeklődött aggódó hangon Peter
-          Igen. – sóhajtottam fel, majd nagyot nyelve, lenyitottam a kilincset

Robert a bárpult előtt állt. Sötétkék bársony alsót viselt csípőjén, ami bokájáig ért. Csupasz hátán megmozdultak az izmok, amint felemelte a poharat. Megemelte fejét, mihelyst meghallotta az ajtó nyitódását, majd egy pillanat múlva felénk fordult. Igen, az volt, amire számítottam. Összeszűkült szemek, megmerevedett arcizmok, és a teste… Úristen a teste, teljes készültségben állt arra, hogy megbüntessen! Hozzám sétált. Éreztem forró hőjét, és édes illatát. Szemeibe nézve, úgy éreztem menten elájulok. Alig kaptam levegőt attól, ahogy rám nézett, és aztán, ahogy megcsókolt, úgy éreztem minden csepp levegőt elszív belőlem. Amint elváltak ajkaink, hüvelykujja ajkamra tapadt.

-          Mi történt? – sziszegte a dühtől, és Peterre vetette tekintetét. Peter kihúzta magát, és előre lépett. Arca elszántságot sugárzott.
-          Elénk ugrott egy őrült a hídon. Peter beletaposott a fékbe, hogy el ne üsse a szerencsétlent, én pedig pont a szélvédőn bámultam ki, és mivel nem kikötöttem be magam,valahogy olyan szerencsétlenül estem, hogy megütöttem magam. – hadartam.
-          Így történt? – nézett dühösen Robert Peterre, aki szóra nyitotta száját
-           Biztos részeg volt. – bólogattam hevesen, miközben mindvégig igyekeztem Robert tekintetét elkerülni. Robert megragadta Peter ingét, és mélyen a szemeibe nézett, a  sofőr pedig állta Robert égető pillantását. Meg kell tanítania erre!
-          Ha, ez még egyszer előfordul, levágom a farkad! – morogta Robert
-          Értettem, uram. – válaszolt, épp olyan gépies hangnemben, mint az autóba.
-          Most menj. Reggel szükségem lesz rád! – mormolta Robert, és elengedte Petert

Peter bólintott, és egy pillanatra rám nézett. Semmit nem tudtam kiolvasni abból, amit épp érez, vagy gondol. A fekete öltönyös férfi kiment a lakosztályból, egyedül hagyva minket, a hatalmas, alig megvilágított szobában. Robert újra visszalépett, és rám pillantott.
-          Annyira gyengén hazudsz. – rázta meg fejét
Minden idegszálam összerándult, amint kimondta a szavakat. Úgy ziháltam, mint akit épp rajta kaptak egy bolti lopáson.  És, az, ahogy viselkedett velem, csak még inkább fokozta a bennem feltörő érzést.
-          Vetkőzz! – ejtette ki száján hideg, éles hangon
Kibújtam kabátomból, és a csizmámból, majd a hálóba indultam. Az ágyra dobtam kardigánom, és kibújtam meleg harisnyámból. Fogat mostam, és megmostam az arcom. Fáradtnak éreztem magam, nem volt energiám Robert féltési, és féltékenységi jelentét végig hallgatni, sem a buta játékába bele menni. Jobbnak láttam nem is szólni hozzá.
-           Azt mondtam vetkőzz! – morogta, amint hátam mögé lépett
-          Most nincs kedvem hozzá. - motyogtam orrom alatt, és megpróbáltam kikerülni őt, hogy végre lefekhessek.

Robert elkapta csuklóm, és magához rántott. Mellkasa hátamnak feszült, keze pedig nyakamra kúszott. Láttam a tükörbe őt. Láttam az arcát, és a testét, ami a dühtől és a vágytól fűtve tartott engem, és beszélt hozzám.
-          Szerinted nekem volt kedvem úgy dolgozni, hogy tudtam megint szembeszegültél velem? – sziszegte fülembe. – Elmentél otthonról, annak ellenére, amit kértem tőled!
-          Tudom. – sóhajtottam fel forró leheletétől
-          Veszélybe sodortad magad, csak, hogy dacolhass velem! – folytatta, ezúttal éles hangon
-          Mert, mert haragudtam rád! – ismertem be, ezúttal magamnak is, az igazi okát annak, miért nem maradtam otthon. – Ott hagytál, pedig szükségem lett volna rád! – válaszoltam remegő hangon
-          Rossz voltál, és most sem fogadsz szót! – felelte, miközben szabad keze szoknyám alá kúszott
-          Nem gondoltam volna, hogy baj lesz belőle. Fel sem merült bennem, hogy Nicolas bántani akarna, vagy, az, hogy egyáltalán találkozom valakivel. – ráztam meg fejem, kezeim pedig karjára fontam. Robert félre húzta bugyim, és masszírozni kezdte csiklóm.
-          Ostoba, ostba nő! – morogta fülembe, amitől nagyon dühös lettem. Lefeszítettem kezét nyakamról, és felé fordulva ellöktem magamtól
-          Nem akarom! – morogtam, és kimentem a fürdőből. – Nem akarom újra ezt az idióta játékot játszani. – emeltem fel hangom
-          Idióta játék? – ismételte, és kilépett a fürdő ajtaján
-          Igen, az! Elég volt abból, hogy elfenekelsz, hogy az elélvezésig hajszolsz, és mikor már végre orgazmusom lenne, leállsz, majd újra, és újra megteszed ezt! Elég, volt a láncokból, elég volt a kötelekből! Nem akarom! – hadartam dühösen, mialatt egyre azon voltam, hogy távolabb legyek tőle, míg ő felém lépkedett. Olyan volt, mint egy vámpír. Egy vámpír, aki a véremre szomjazik, aki hallja felgyorsult szívem dobbanásait, aki hallja a gondolataim, aki érzi a vágyaim.
-          Szóval nem kívánod? – húzta félmosolyra száját, és csak közelített felém.
-          Nem. – ráztam meg határozottan fejem. – Nem is akartam ide jönni, haza akartam menni. De, te elraboltattál!
-          Szóval azt mondod, nem gerjedsz be attól a gondolattól, hogy elfenekeljelek. – nyalta meg alsó ajkát. – Nem bizsereg a puncid a gondolattól, hogy a farkam beléd hatol.
-          Nem. – húztam ki magam, de a fejem már zsibbadt a bizsergéstől
-          Szóval, azt mondod, hogy a blúzod alatt keményen meredező mellbimbód, és a puncidtól nedves combod csak hazugság? – mosolygott rám továbbra is, és az ő sziklaszilárdsága továbbra is rendületlen volt, ellentétben az enyémmel.
-          Ezt csak képzeled. – nyeltem nagyot, de, akkor már késő volt. Robert ott állt előttem, és én csak néztem őt. Lihegtem a vágytól, a levegő hiányától, az őrülettől, amit felizzított bennem pár perc alatt.
-          Vetkőzz!- sziszegte. – Vetkőzz vagy letépem rólad a ruhát!