2015. május 26., kedd

63. fejezet

Sziasztok!
 
A múltkori késlekedés miatt úgy gondoltam, mivel , most jobban haladtama fejezettel , pár nappal előbb hozom a friss részt.
 
Jó olvasás mindenkinek.
XoXo
 
-          Hívd, Oskar! - adtam ki az utasításként, amint megnyomtam a panelen a hívó gombot
-          Hova megyünk? - nézett rám aggódó tekintettel Kamilla
-          Fort Lee-be.
-          Uram?- hallottam meg Oskar hangját
-          Oskar, tudom, hogy szabad napod van, de, szükségem van a segítségedre.
-          Természetesen. - válaszolt készségesen
-          A Henry Hudson Parkwayen hajtok épp. Öt perc múlva elérem a George Washington hidat. Gyere a So Kong Dong étteremhez, kocsival. Követnek minket, tehát gyorsnak kell  lennünk. Ahogy megállok melletted, Kamilla azonnal átszáll hozzád.
-          Mi? Nem hagylak egyedül. - nézett rám dühösen Kamilla
-          Tedd, amire kértelek. Hívni foglak, mielőtt odaérünk. - válaszoltam határozottan
-          Ott leszek.
-          Nem. Nem, hívd vissza, hogy nem kell kijönnie!- parancsolt rám Kamilla
-          Nem vitatkozom veled. Azt csinálod, amit mondok! - válaszoltam határozottan
-          Nem. Nem megyek sehova! - makacskodott. - Mi van, ha egy pszichopata? Ha...ha bántani akar? Azt nem bírnám elviselni. - remegett meg hangja
-          Annál inkább szeretnélek biztonságban tudni. - néztem rá egy pillanatra. - Minden rendben lesz. - csúsztattam kezem hosszú combjára. -  Hívd, Frank.
Elmondtam Franknak, hogy követnek, és, a tervet, amivel biztonságba helyezhetem Kamillát. Kezdtem ideges lenni. A visszapillantó tükörbe néztem, és megpróbáltam kivenni, mégis ki követhet minket. Sziluettjéből ítélve férfi volt, de többet nem tudtam meg.
Azon kezdtem el kattogni, amit Alice mondott nekem, azon az éjszakán, amikor megölték. Önkénytelenül is szorongattam a kormányt, mintha csak a gyilkosa torka lett volna a két kezem között.
-          Kinek ne legyen igaza? - kérdezgetett Kamilla
-          Hm? - néztem rá
-          Azt mormolod az orrod alatt két perce, hogy csak ne legyen igaza. Kinek, és miben?
-          Alice.
-          Ki az az Alice? - emelte fel orrát, miközben kimérten nézett rám. - Milyen kapcsolatban vagy vele?
-          Ne féltékenykedj! Alice volt, aki betört a Pattinson vállalathoz. Még régről ismertem.
-          Ismerted? Mert most már nem ismered? - folytatta faggatásom furcsálló hangnemben
-          Meghalt. Megölték. Azon az éjszakán, mikor leléptem. - válaszoltam, és közben felkanyarodtam a hidra
-          Úristen! - kapott szájához. - Te...te...
-          Nem én öltem meg! Hívd, Oskar!
-          Mi  ez az egész? Ki ez az Alice, és miért ölték meg? És ki ölte meg? - faggatózott hisztérikusan
-          Kamilla szedd össze magad!- pirítottam rá.
-          Válaszolj! - ordította el magát
-          Alicet...Ő...
-          Bökd már ki!
-          Egy kúrva volt! Egy drogos kúrva! Az...a lány,akivel megláttál az irodába. - válaszoltam dühösen
-          Ezt nem hiszem el. - rázta meg fejét
-          Itt vagyok uram. - szakított félbe minket Oskar.
-          Három perc és ott vagyok. - válaszoltam, és bontottam a vonalat
A gázpedált tövig nyomva előztem meg az előttem közlekedő autókat. Szerettem az Infinitit vezetni. Amellett, hogy a világ egyik legmegbízhatóbb autói közé tartozik, 10 másodperc alatt gyorsul 250 km/órára.
-          Megcsaltál? - nézett rám bőgve
-          Nem bébi, nem csaltalak meg. - fújtam ki a levegőt, miközben a lemaradó Audit figyeltem a visszapillantóból
-          Akkor mégis mit akart tőled? Pénzt? Vagy bosszút akart állni, amiatt, hogy nem fekszel le vele?
-          Alice tudta hol a helye.
-          És neki mi köze ehhez az egészhez? Miért tört be a vállalathoz? Nem értek semmit!
-          Nem beszélhetnénk meg ezt máskor? - dühöngtem a képtelen szituáción
-          Mégis mikor? Azt sem tudom, látlak e még!
-          Amint lerendezem ezt a fickót, Oskarnál találkozunk.
-          Honnan tudod, hogy férfi? - fordult hátra azonnal
-          Ne fordulj hátra! Készülj, egy perc, és ott vagyunk.
-          Robert, ne csináld ezt, kérlek. Nem akarok kiszállni. - fogta könyörgőre
-          Amíg nem tudom, hogy biztonságban vagy, nem engedem, hogy...
-          Kérlek.
-          Menj! - fékeztem le az autót

Kamilla csókot nyomott számra, és már nyitotta is ki az ajtót. Amint beszállt Oskar mellé, már nyomtam is a gázpedált. Az Audi csikorgó kerekekkel fordult be az étterem elé. Miután megbizonyosodtam a felől, hogy nem vett észre semmit, és továbbra is engem követ, tövig nyomtam a gázpedált.
Fort Lee határához csalogattam, egy elhagyatott gyárépülethez. Beletapostam a fékbe. A kerekek csak pár centit csúsztak a murvás úton. Az elhagyatott épület beleillett volna egy tipikus horror filmbe. Téglázott falai, feketekormosak voltak. Ablakai szinte mind kitörtek. Az épület valamely belső részéből egy hatalmas kémény hatalmasodott fel. A lehullott csapadék pedig inkább tűnt szürke hamunak, mint hónak. Kísérteties volt, de pont ez tetszett benne. Beszaladtam az épületbe. Az egyik szobába sétáltam, amit feltételezésem szerint irodának használhattak. Tökéletes rálátásom volt a kapura, és az autóra. Nem kellett sokat várnom, talán pár percet, míg feltűnt az Audi. Várt pár pillanatot, majd nyílt az ajtó, és egy férfi szállt ki az autóból. Magas volt, vékony testalkatú, szőke. Az arcát pedig egy sebhely csúfította el. Hosszú szövetkabátjának gallérját felhajtotta, majd szájába cigarettát nyomott, és meggyújtotta azt. Nyugodtnak tűnt. Az Infinitinek támaszkodott és az épületet bámulta.
-          Tényleg ezt akarod játszani Pattinson? Tökösebbnek hittelek. - nevette el magát. - Hol van a kis ribancod, hm? Hogy is hívják, Kamilla? Hm, nagy volt a kísértés, hogy a hajánál fogva elcibáljam a kávézóból, és jól megbasszam. - nevette el magát
-          Wasilij. - morogtam nevét, miközben éreztem a vörös köd kezdi elárasztani az agyam
Igaza volt Wasilijnek. Soha nem tettem még eddig ilyet. Raktárépületben várakozok rá...nem is értem mi a fene ütött belém. Talán eljött a nap, hogy féltem az életem? Megígértem Kamillának, hogy visszamegyek hozzá, és, most életemben először, megjelentek rajtam az élni akarás tünetei.  Nadrágom szorításából kihúztam fegyverem, és kibiztosítottam. Visszahelyeztem a fegyvert, és kisétáltam a főbejáraton.
-          Na, látod! - nevette el magát Wasilij. - Mi a fenének bujkálsz, ebbe a szutykos épületbe? Hisz a vége úgy is az lesz, hogy kinyírlak.
-          Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam. - válaszoltam, és tovább közeledtem hozzá
-          Ugyan már. Ne áltassuk egymást. - rázta meg fejét. - Hallottam, kerestél. Gondoltam, ha neked ne megy, majd megkereslek én. - rántotta meg vállait
-          Talán csak vártam a megfelelő pillanatra.
Éreztem, amint a vérem bugyog. Olyan düh szabadult fel bennem, amit csak két féleképp tudtam fékezni. Öléssel, és Kamillával. Éreztem, amint a vágy elönti a testem. Végig kúszik bőröm alatt, akár egy démon, és azt súgja, öld meg! Lüktetett  a nyaki verőerem. Hallottam fülemben vérem dübörgését.
-          Megöltem két embered. Miért gondolod, hogy téged nem ölnélek meg?
-          Neked csak a suskád nagy, de a farkad, és a hatalmad...- nevette el magát - az  elég kicsi.
-          Majd akkor mondd ezt, mikor a torkod fojtogatja.
Wasilij elnevette magát, beleszívott a cigarettájába, majd eldobta. Ledobtam magamról a kabátom, és még közelebb mentem hozzá. Wasilij fegyvert rántott elő, és rám szegezte.
-          Ennyi telik tőled? - kérdeztem epésen
-          Nem akarom sokáig húzni a dolgot. A haverom, épp a nődet igyekszik betörni. Tudod, hogy hátulról is úgy élvezze, mint...
-          Hazudsz! - morogtam rá
-          Azt hitted, az öreggel majd biztonságban lesz?
Elképzeltem, amint Kamillát zaklatják. Még a gondolattól is kikészültem. Egy rúgással megszabadítottam őt fegyverétől, és, amint földet ért lábam, már lendítettem is az öklöm. Erős csontozatú arca volt, de a bőre könnyedén felrepedt, ahogy megütöttem. Wasilij dühös tekintete meredt rám, majd farzsebéből egy pillangókést húzott elő. Felém suhintott párat, de mindegyik elől sikeresen kitértem. Az egyik szúró mozdulatnál elkaptam kezét, amiben a kést tartotta, és kicsavartam azt, mégis, a fájdalom ellenére másik kezét nyakam köré tekerte, és fojtogatni kezdett. Könyökömmel a gyomrába ütöttem, mire összegörnyedt. Kihasználva az alkalmat, megmarkoltam tarkóját, és az arcába térdeltem.  Megtántorodott, ahogy a harmadik után elengedtem. Megtörölte a vértől csepegő orrát, és rám nevetett. Ínyét vér itatta át, amit ki is köpött a havas murvára.
-          Kinek dolgozol? - kérdeztem nyugodt hangon
-          Hagyjuk a felesleges köröket. - válaszolta, miközben gyanús pillantásokat vetett a kétlépésnyire heverő késre 
-          Mit akarsz? Pénzt? Drogot? Hatalmat? – faggattam, miközben a késhez közelítettem
Amint Wasilij észrevette, mire készülök, azonnal ugrottunk mind a ketten a késért. Dulakodni kezdtünk. Nem mondanám, hogy Wasilij bármiféle küzdősportban jártas lett volna. Azt hiszem, ő, csak a fegyver mögött volt igazán nagyfiú. Könnyedén fölénybe kerültem. Ujjaim torkára tapasztottam. Ki akartam szorítani belőle minden csepp levegőt. Könyörtelenül megölni...minden lelkiismeret furdalás nélkül menne.
-          Kinek dolgozol, te rohadék? - morogtam torkát fojtogatva
Aztán a következő pillanatban éles fájdalmat éreztem a vállamban. Megforgatta bennem a kést, majd ledobott magáról.  A fájdalom, ami átjárta a testem, már-már elviselhetetlen volt. Égett a seb. A receptorok, és az izmok szakadása, olyan fájdalmat közvetített az agyamba, amit eddig nem sokszor tapasztaltam életem során. Wasilij rám ült, és egyik kezével megszorította torkom, a másikkal kitépte a sebet ejtő fegyvert, és azt is a torkomnak szegezte. Mondanom sem kell, ordítottam a fájdalomtól.
-          Szóval érdekel ki bérelt fel? - kérdezte, miközben a kés hegyével nyakam sértette. - A neve Blizzard.
Emlékek sokasága rohamozta meg elmém, amint meghallottam a nevet, amit kiejtett a száján.
„Nem láttam az arcát. Sötét volt. Egy fehér kígyóbőr cipőt viselt...
Milyen érdekes cipő. - Ez egy ritka kígyófajtából készült. Blizzardnak hívják.
Nem hiszem el, hogy eddig nem vetted észre, hogy belülről bomlasztják a királyságod. „
A felismerés úgy tódult belém, mintha mérgező füstöt árasztó csövet dugtak volna tüdőmbe. Fájdalmas volt a felismerés. Meglendítettem csípőm, és lábaimmal Wasilij nyakába csimpaszkodtam. Erősen szorítottam, míg elengedett, és a kést eldobva combjaimba kapaszkodott. Egy rántással a földre terítettem. Nyakára ültem, míg lábaimmal kezére nehezedtem.
-          Hol van? - morogtam, mire mosolyra húzta száját. - Nem öllek meg, ha elmondod, hova vitte. - folytattam, és ránehezedtem nyakára
Wasilij fuldokló hangot adott ki. Teste vergődni kezdett. Oxigénért kiáltott. Élveztem a látványát. Végig akartam nézni a haláltusáját, hogy aztán kielégülten mehessek tovább, és avval a rohadékkal is ezt tegyem. Szétloccsantani az agyát, amiért a nőmre tette azt a mocskos, ótvaros kezét. Igen, megyek, és szétlövöm a fejét.
A zsebemben lévő telefonért nyúltam, és a rendőrséget kezdtem tárcsázni.
-          Forbs nyomozót kérem.  - szóltam bele a telefonba, ahogy vonalat adott
Forbs itta a szavaimat, miközben én Wasilij véres arcát bámultam. Amint elmondtam, hol találják meg Wasilijt, bontottam a vonalat, és visszadugtam zsebembe a mobilt. Nadrágomból ezúttal a fegyvert húztam elő, és Wasilij képének nyomtam. Leszálltam róla, és megragadva torkát az Audinak löktem. Még mindig kapkodta a levegőt, és ezt kihasználva, levettem nyakkendőjét, és két kezét hátrakötöttem vele.
-          Tényleg elgyengültél.  - nevette el magát keserűen Wasilij. - A régi Pattinson már rég kinyírt volna.
-          Nem akartam szívességet tenni. - válaszoltam. - Van egy- két ismerősöm a rácsok mögött. - vigyorogtam rá. - Tudod, elég veszélyes tud lenni egy-egy zuhanyzás. Odabent szeretik a friss húst. Ráadásul, szőke, kék szemű vagy. Kisportoltnak tűnsz. Nem leszel sokáig magányos odabenn. Majd küldök vazelint, hogy könnyebben becsússzon a farkuk a picsádba.
-          Te, meg miről beszélsz? - nézett rám ijedten
-          Hidd el, visszasírod még ezt a pillanatot. Könyörögnél még azért, hogy megöljelek.
-          Ne, ne Pattinson! - rimánkodott, ahogy megfogva kabátját a kocsi hátuljához vonszoltam
Kinyitottam az Audi csomagtartóját, majd beletuszkoltam Wasilijt. A vállamból dőlt a vér, és a fájdalom majd széthasított. De, csak ő érdekelt. Minél hamarabb Kamillánál akartam lenni.
-          Beszéljük meg!
-          Hol van Kamilla? - morogtam, miközben kezem a csomagtartó ajtaján pihent
-          A lakásodra vitte. Avval hencegett, hogy az ágyadban fogja megdugni.
-          Hívd fel!- morogtam, és telefonját kivéve kabátzsebéből tárcsáztam a telefonkönyvből. – Mondd, hogy elintéztél, és várjon meg.
-          Mit kapok cserébe?
-          Egy csendes zárkát. Beszélj! – parancsoltam rá
Wasiij azt tette, amit mondtam neki. Miután szétkaptam a telefonját, bedobtam azt a csomagtartóba, és rázártam azt. Beszálltam az Infinitibe, tövig nyomtam a gázpedált, és Manhattan felé vettem az irányt. Majd 40 perc, míg visszaérek, a forgalomról, és a lámpákról nem is beszélve. Pánik, és düh egyvelege kezdett hatalma alá venni. Tehetetlennek éreztem magam, és a gondolat, hogy talán már késő, kikészített.
 
 

2015. május 22., péntek

62. fejezet

Sziasztok!
 
Elnézést kérek a késésért, sajnos beteg voltam, nem tudtam készülni.
Mindenkinek jó olvasást !
XoXo
 
Boldogságmámorban úsztam. Sosem gondoltam volna, hogy lesz majd olyan pillanat Roberttel, amit ilyen boldogság jár át. Az, hogy eljegyzett,- bár még nem hivatalosan- minden érzést felerősített bennem.
Apu korán hívott. Tudni akarta, hogy jól vagyok e, és, nem emésztett fel a bánat. De, valahogy, mikor elmondtam neki, hogy kibékültünk Roberttel, megváltozott a hangja.
-          Mi a baj? – tettem fel gyanakvóan a kérdést
-          Semmi.
-          Apu, hallom, hogy valami bajod van. Mikor felhívtalak, még teljesen más volt a hangod.
-          Én, csak azt hittem végleg befejezted evvel a fiúval. – mormolta
-          Te, most meg vagy sértve? – kérdeztem vissza döbbenten
-          Én? Dehogy.
-          Apu. Tudod, hogy úgy érzem, nekem ő az igazi. – válaszoltam szemérmesen
-          Ne, ezt nem is akarom hallani. - ellenkezett
-          Apu, ezt már megbeszéltük egyszer.
-          Milla, ez az ember nem tisztességes. Ezt továbbra is így gondolom. A másik pedig az, hogy mióta megismerted, más nem is létezik az életedben. – magyarázkodott
-          De, hisz betartom a heti találkozókat. És, anyunak is írok minden héten, van, hogy többször is. Most miért mondod ezt?
-          Milla, ha velünk is vagy, nem létezik más, mint a telefonod. Üzengettek egymásnak minden tízedik percben.  Mindig azt mondod, hogy, ő, nem tud eljönni hozzánk, mert rengeteg a dolga. Arra, mégis van ideje, hogy tíz percenkét üzengessen neked. – morgolódott
-          Mert szeret. – mosolyodtam el
-          Na, persze. Majd, ha megkéri a kezed, na, majd, akkor, mondhatod, hogy szeret. Akkor talán el is hiszem.
-          És, ha eljegyzett? – kérdeztem vissza félénken
-          Ez a nőfaló? – nevette el magát epésen.
-          Apu. – motyogtam
-          Ugye nem? Kamilla, mondd, hogy nem! –váltott döbbent hangnemre
Összezavarodva ültem az ágyon Robert hálójában. A boldogságom, szinte földöntúli volt, amiatt, hogy Robert megkérte a kezem, most mégis, inkább afelé hajlok, hogy eltitkoljam ezt, az életem egyik legfontosabb embere elől. Kétségbeestem. Úgy éreztem, ha letagadom az eljegyzésünket, avval elárulom a kapcsolatunkat. De, közben féltem attól, hogy apu teljesen kiakadna, mint, ahogy már, most is ki van, még, csak a gondolattól is.
-          Apu, most mennem kell. Holnap átugrok. – hadartam el a mondatot, és már le is tettem a telefont, még mielőtt reagálhatott volna.
Az eddigi idétlen vigyorom, most az aggodalmas arckifejezésem váltotta fel. Azt akartam, hogy apu elfogadja Robertet, de félek, ez sosem fog megtörténni.
-          Min töprengsz? – ült le mellém Robert
-          Most beszéltem apuval. – ráncoltam homlokom
-          Elmondtad neki? – mosolygott rám
-          Csak félig. Már attól ki volt akadva, hogy kibékültünk. Attól tartok, apunak elég nagy falat lesz ez. Félek, hogy…
-          Bébi, erre még, csak ne is gondolj. – szakított félbe, mialatt arcom kezdte el cirógatni ujjaival. – Én, mindent elrendezek.
-          Hogy lehetsz ilyen nyugodt? – vontam fel szemöldököm értetlenül
-          Velem vagy bébi, és nekem ez most mindennél fontosabb. – válaszolta, és megcsókolt
-          Szeretlek. – súgtam ajkainak
-          Én is szeretlek téged. – mosolyodott el, és újra megcsókolt
Az eddigi kellemetlen érzések, most tovatűntek. Újra csak ő, és én léteztünk. Fürdőztem a látványában, az illatában, az érintéseiben. Élveztem mindent, amit adott nekem. Ölébe ültem, és csípőjére fontam lábaim. Ujjaival derekam, ajkaival nyakam cirógatta.
-          Bocsássatok meg! – törte meg ezt a tökéletes pillanatot Annabell
-          Mi a baj? –szakadt el ajkaimtól Robert
-          Robert, apa van itt. – válaszolt rémülten
-          Nem beszélek vele. – rázta meg fejét
-          Muszáj lesz, kint őrjöng. – húzta el száját Annabell.  – Nagyon mérges.
-          Nem futhatsz előle örökké. – simítottam meg arcát
Robert összevont szemöldökkel bólintott. Tudtam, az, hogy újra szembe kell néznie az apjával, cseppet sem könnyű számára. Kiszálltam Robert öléből. Ő felállt, kezét ökölbe szorította, majd visszanézett rám.
-          Veled leszek.  – bólintottam, és én is felálltam
Thomas fel s alá járkált. Hosszú szövetkabátja már-már lengett a lendülettől. Kezében kalapját gyűrögette, egészen, míg meg nem látta gyerekeit.
-          Annabell, menj, és pakolj össze! – parancsolta Thomas
-          A húgom addig marad, míg akar. – válaszolta Robert higgadt hangnemben 
-          Már így is túl sokáig volt ebben a fertőben! Takarodj! Hozd a cuccod, és indulj a kocsihoz! – ordított Annabellre, aki összerezzent mellettem apja viselkedésétől
-          Te döntöd el, nem ő. – nézett Annabellre Robert
-          Azt hiszem mindenkinek ez lesz a legjobb. – válaszolta könnyes szemekkel Annabell
-          Emiatt jöttél ide? Nem bírtad elviselni, hogy a családból valaki megbocsájt nekem?
-          Amit Thomasszal tettél, azt nem lehet megbocsátani! Soha! És, az, hogy, most hagyod széthullni a család megélhetését, az egyszerűen elfogadhatatlan! Az ügyfelek sorra telefonálnak, hogy kivegyék a maradék tőkét is a vállalatból! Fel vannak háborodva, és te ahelyett, hogy ezt a malőrt megpróbálnád helyrehozni, itt enyelegsz evvel a libával! Azt ajánlom fiam, szedd össze magad, és takarodj be a céghez! – fenyegetőzött apja
-          Ezt, most jól jegyezd meg apám. – mormolta halkan Robert, és Thomashoz sétált, hogy szemtől szemben lehessen vele. – Soha többé nem beszélhetsz így Kamilláról.
-          Nem te fogod megmondani, mégis…
-          De, igen apám. Különben esküszöm, kivágom a nyelved, és megetetem veled. – morogta, mire apja hátrébb lépett
-          Robert! Elég!- szóltam közbe, és Robert mögé lépve, vállára tettem kezem. - Édesapád csak dühös, ne veszekedjetek.  Kérem, Thomas ne beszéljen így a gyerekeivel. Biztos vagyok benne, hogy, amint Robert összeszedi magát, az eső dolga az lesz, hogy bemegy a céghez, és intézkedik.
-          Melegen ajánlom! – bólintott Thomas, mire Robert ökölbe szorította kezét, és az apja felé lépett
-          Robert. – ejtettem ki nevét halkan, és kezébe kapaszkodtam
-          Indulhatunk? – nézett a közeledő Annabellre
-          Igen apám.
-          Annabell. - kapta el Robert húga karját. - Akármikor visszajöhetsz.
-          Köszönöm. – remegett meg hangja, és gyors léptekkel a liftbe sietett
Rossz volt látni Annabell reakcióját, de Robertét még rosszabb. Láttam a szenvedést, a tanácstalanságot. Húga után akart menni. Előre tett két lépést, végül megállt.
-          Így volt jó. Nem lesz baj. – simítottam meg kezét
-          Te nem ismered őt. – rázta meg fejét. – Nagyon be tud durvulni.  – hanyatlott le feje 
-          Nézz rám. - fogtam meg arcát
-         Nem lesz semmi baj. Most zuhanyozz le, öltözz fel, és menj be a céghez.
-          Nem. Engem ez nem érdekel már.
-          Miről beszélsz? – ráncoltam homlokom
-          Nem érdekel az üzlet. Csak te érdekelsz.
-          Ezt nem teheted.  Te vezeted a céget, nem hagyhatod ott egyik napról a másikra. 
-          Nem értelek. Pont te tanácsoltad, hogy váljak ki az apám cégéből. Most meg azt akarod, hogy menjek be? – nézett rám döbbenten
-          Pontosan tudom mit mondtam Robert, de, ezt nem lehet megtenni egyik napról a másikra. Kell valakit találnod a helyedre. Főleg most, hogy ezek a dolgok történtek. Tényleg, mik is történtek pontosan? – fontam össze két karom
-          Még én sem tudom pontosan. Tegnap Chang reggel beállított, és azt mondta feltörték a központi számítógépet. Valószínűleg mindent elvittek. – rántotta meg vállait
-          Hogy mondhatod ezt ilyen könnyedén?
-          Mert nem érdekel. 
-          Robert, ezt nem így kell lezárnod. Felelősséggel tartozol ezért a cégért. Most kérlek, szedd össze magad, és menjünk be.
-          Oké. - sóhajtott fel. – De, csak miattad.
-          Köszönöm. – mosolyogtam rá
-          Szólok Franknak, hogy készítse elő az autót. – mormolta
Amíg Robert a zuhany alatt volt én is felöltöztem. Meleg holmit vettem fel, kint havazott. Hosszúnak tűnt a tél. Mint egy háború. A természeti erők összecsapása. Hónapokig küzd a faggyal, a hideg csapadékkal, és aztán felszabadul, és újra minden önfeledt boldogságba borul. Megérkeznek a madarak, kirügyeznek a fák, szirmaikat bontogatják a virágok.  Mennyire igaz ez Robertre… hamarosan ő is kilép ebből a rideg, fagyos téli világból.
-          Jó napot Miss. Pintér. – hallottam meg hátam mögül Frank hangját
-          Jó napot, Frank. – bólintottam
-          Mehetünk? – lépett ki a szobák folyosójáról Robert
-          Igen, uram. –bólintott Frank
-          Milyen érdekes cipő. – pillantottam Frank lábára
-          Kígyóbőr Kisasszony. – büszkélkedett Frank
-          Láttam pár kígyóbőr cipőt, de, ilyet még sosem. – mosolyodtam el a ritka példány láttán
-          Ilyet nem is lehet sűrűn látni. Ez egy igen ritka kígyófajtából készült.  Blizzardnak hívják.
-          Hát, akkor jobb lesz vigyázni, még a végén meglátja egy-két aktivista, és aztán jajj, annak a szép cipőnek.
-          Menjünk. Túl akarok esni rajta. - mormolta Robert
-          Ne légy, ilyen morgós.
-          Kamilla, attól tartok ez nem egy-két óráról fog szólni. Veled akartam tölteni a mai napot. Elmenni az apádhoz, és hivatalosan is megkérni a kezed. 
-          Hé. - fogtam meg kezét. – Én, már igent mondtam. - mosolyogtam rá
-          Nekem az apád áldása is számít. – nézett vissza rám komoly tekintettel
-          Áldás? – kuncogtam el magam 
-          Tudom, nekem is meglepő, hogy kimondtam. - nevette el magát ő is  
-          Szeretlek. - súgtam ajkának
-          Én is. – válaszolta, majd megcsókolt
-          Khm. – szakított félbe minket Frank.- Elnézést uram, szükség van még rám?
-          Most nincs. De, ne tervezz a mai napra semmit. Hívni foglak.
-          Értem. – bólintott, majd távozott 
Robert átkarolta derekam, és egészen, míg oda nem értünk a kocsihoz, így közlekedtünk. Imádtam az érzést. Imádtam, hogy érezhetem a testét, az ölelését.  Kinyitotta nekem az ajtót, majd, ahogy beszálltam, ő is beszállt.
-          Nem is tudom, hogy kezeltem volna le apám viselkedését, ha te nem vagy mellettem.
-          Mindig melletted leszek Robert. Örökké. 
Robert gyengéden csókolt meg. Magamba szívtam parfümje illatát, miközben haját morzsolgattam ujjaim között. Olyan álomszerű ez az egész. Csodaszép álom, és én félek megcsípni magam, nehogy felébredjek. Robert a havas út ellenére is magabiztosan vezetett. Szerettem őt ilyenkor nézni. Az ujjait, amint átfonják a kormánykereket. Az útra meredő tekintetét, és, ahogy kissé felszegi az állát. Szexi volt. Észbontóan szexi.  A visszapillantóba nézett, majd az útra. És én csak néztem őt…
-          Miért nézel?
-          Szeretem nézni, ahogy vezetsz. – mosolyodtam el. – Nem erre szoktunk menni. - állapítottam meg, miután végre sikerült elszakítanom szemeim Robert isteni látványától
-         Követnek minket. – állapította meg nemes egyszerűséggel
-          Mi? – néztem rá értetlenül
-          Ne fordulj hátra.
-          Miből gondolod, hogy követnek? – nevettem el magam. – Nem vagy te egy kicsit paranoiás?
-          Az az Audi az után hajtott ki a garázsból, hogy rákanyarodtam az útra. – válaszolta rezzenéstelen arccal
-          De, mégis, hogy lehet? Hisz, a parkoláshoz kártya kell, és, ahhoz, csak annak a pár lakónak van jogosultsága, akik ott laknak.  Nem lehet, hogy közülük valaki? Talán beszélni akar veled, vagy.
-          Kamilla. Biztos vagyok benne. Követnek minket. Már lehetett volna módja, hogy megelőzzön, másik útvonalat válasszon. Ha pedig beszélni akart volna velem, felkeres, vagy legalább villog, hogy álljak meg. De, ez az autó, már húsz perce követ minket.
-          Akkor, most mit fogunk csinálni? – néztem rá félve