2015. április 15., szerda

58.fejezet

Sziasztok
Sikerült befejeznem a friss részt,szóval itt vagyok :)
Kamilla szemszöget olvashattok,de a következő részben majd egy amolyan kiegészítő részként olvashattjátok Robert szemszögét is.
Örültem Csillámpóni, és D visszajelzésének is az előző fejezetnél. És persze a pipáknak is ;)

Jó olvasást kívánok!
XoXo

 
Kamilla szemszög:

-          Jól vagy? – lépett be szobámba Áron
-          Igen. – bólintottam, és tovább pakoltam ruháim a szekrényből a bőröndömbe
-          Biztos, csak az időjárás miatt sietsz ennyire vissza New Yorkba? – vonta fel szemöldökét, és leült az ágyamra
-          A hóvihar egy napon belül eléri New Yorkot. Leszállási tilalom lesz, és, ha nem érek be harmadikán időben a munkahelyemre, ki leszek rúgva. - magyarázkodtam  
-          Tudod, senki sem hibáztatna, ha Robert miatt sietnél így vissza Amerikába. – mosolygott rám Áron
-          Nem miatta megyek. - álltam meg hirtelen a pakolásba. – Nem, miatta megyek, oké?
-          Most kit akarsz meggyőzni erről? Engem, vagy saját magad? – nevette el magát
-          Nincs neked dolgod? – háborogtam. – Inkább kezd el kiásni azt az ócskavasat a hó alól, mert félóra múlva indulunk! – morgolódtam
-          Az az ócskavas fogja elszállítani a segged a reptérre, szóval több tiszteletet! – morgolódott Áron, és felpattant az ágyról
-          Ne veszekedjetek folyton! – lépett be anyu a szobámba
-          Ő kezdte! – mutogatott rám Áron mérgesen 
-          Árulkodós. – sziszegtem dühösen
-          Úgy viselkedsz néha, mint egy gyerek. - rázta meg fejét Áron
-          Te viselkedsz, úgy, mint egy gyerek! – kontráztam rá
-          Mindketten úgy viselkedtek, mint a gyerekek! – pirított ránk anyu. – Legalább most ne marjátok egymást. Fél óra múlva Kamilla elmegy, és kitudja, mikor látjátok egymást újra.
-          Végre megszabadulunk tőled.
-          Bunkó!  - csaptam tarkón Áront
-          Még egy ilyen, és én adom a másikat! – fenyegetőzött anyu. – Indulj, takarítsd le az autót, te pedig folytasd a pakolást! És, mindketten gondolkodjatok el, azon, amit egymásnak mondtatok! – folytatta bosszankodva anyu
-          Igen anyu. – mormolta orra alatt Áron
-          Igen anyu. – bólintottam én is hasonló stílusban

Nem volt túl sok dolgom hátra. A cuccom nagy részét már bepakoltam. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az ágyamon ülök, és bámulok magam elé. Ürességet éreztem. Hiányzott valami. Talán még magam sem tudtam mi.  De, tény, hogy ez a dolog, elég nagy űrt hagyott maga után. Hogy Robert lenne e, ez a dolog, vagy a családom iránt érzett melegség?  Nem tudom. Valahogy már nem érzem azt az igazi belsőséget, amit éreztem, mielőtt elment itthonról. A távolság okozhatta ezt, vagy Robert? Ezt sem tudom, csak érzem.  Talán, ha ő is itt volna, más lenne minden. Talán akkor teljesnek érezném az életem. S, mintha hirtelen öntudatlan állapotba kerültem volna, lábaim mozgásba kezdtek.  Talpam a folyosó, hideg kövét takaró, szőnyeg csiklandozta. Elfásultan léptem egyre lejjebb a lépcsőfokokon. Kezemet, a szálkamentes, lakkozott, tölgykorláton csúsztattam végig. S, mintha egyszeriben felkészültnek éreztem volna magam arra, hogy lerántsam a szatén anyagot arról az öreg Ykpaiha zongoráról, és leüssem az első hangot. Csak játszottam. A dallam már régóta a fülembe csengett, csak épp az énekesnő neve nem ugrott be. Dúdoltam a dalt, együtt a zongorával. Szóval egy ekkora fájdalomnak kellett újra előjönnie, ahhoz, hogy játszani tudjak. Egy örökkévalóságig tűnő szerelemnek kellett véget érnie, ahhoz, hogy ide tudjak ülni. 
-          People, Help the people. – hallottam meg Áron hangját
Meglepődtem azon, hogy nem vagyok egyedül, de nem hagytam abba a játszást. Áron mellém állt, és a vállamra tette kezét. Rámosolyogtam, és, ahogy felnéztem megláttam anyut, és Balut, amint egymást ölelve nézik a műsorunk. Felemelő pillanat volt. Olyan, amit egész héten hiányoltam. 

*

Bár nehéz volt a búcsú a szüleimtől, otthon akartam már lenni. Tudom, egyedül leszek, de, ez az, amire már jó ideje vágyom. Otthon rokonlátogatás volt minden nap. Vagy mi mentünk, vagy ők jöttek. Amsterdamig egész tűrhető volt az út, de ott már elég rossz volt az idő. A gép többször is légörvénybe került.  A gyomrom ilyenkor mindig összerándult, és azonnal elmormoltam magamban egy imát. A több mint nyolc órás utat, így izgultam végig. Képtelen voltam lazítani, akár egy percig is.

Merev nyakkal, és megkönnyebbüléssel szálltam le a gépről a Keneddy reptéren. Taxit fogtam, és elindultam haza. Hátradöntöttem fejem, és végre pihentem a majd egy napos utazás után. A város tele volt. Mindenki az év utolsó napjára készült. Nem jártunk már messze az utcától, ahol lakom, mikor az autó megállt. Kisebb dugó alakult ki, ami kezdett nyugtalanítani. Otthon akartam már lenni.  Türelmetlenül néztem ki az ablakon, hogy láthassam a sor elejét.
-          Mit gondol, mikor indulhatunk el? – szólt előre a sofőrnek
-          Fogalmam sincs hölgyem.  Megnézem, mi okozza a fennakadást. – mormolta, és kiszállt a taxiból
-          Köszönöm.
A sofőr eltűnt, én pedig egyedül maradtam a fűtött autóban. Nehéz volt egy helyben ülnöm. El akartam nyúlni végre az ágyamon, és kinyújtóztatni elzsibbadt végtagjaim.

-          Sajnos várnunk kell. A hó miatt összeütközött két autó. Teljesen elzárják a forgalmat. – válaszolt a sofőr, ahogy beült a kormány elé
-          Basszus! – sziszegtem fogaim közt. – Kivenné a bőröndöm? Elindulok gyalog.
-          Biztos benne? Az utak eléggé csúsznak. – fordult hátra a fiatal férfi
-          Kétutcányira lakom. – bólintottam, és pénzt nyomtam a kezébe. – Na, kapja ki a bőröndöm. – intettem, és kiszálltam a fűtött kocsiból 
-          Milla. – érintette meg valaki jobb vállam
-          Annabell. – ejtettem ki nevét ledöbbenve
-          Most értél haza? –kérdezte mosolyogva
-          Igen. – bólintottam. – Köszönöm. - vettem el a sofőrtől a bőröndöm  
-          Milla. – lépett hozzám közelebb Annabbell . – Robert nagyon össze van törve. Mióta visszaküldted az ajándékot, rá sem lehet ismerni. – torzult fájdalmassá arca
-          Mehetünk. - morgolódott egy férfihang hátam mögött

Ahogy megfordultam Robert borostás arcát láttam meg. Farmert viselt, és egy dzsekit. Szemei vörösek voltak, már-már elgyötörtek. 
-          Kamilla. - ejtette ki nevem
-          Szia. – rebbent meg szemem
-          El sem hiszem. – rázta meg fejét, és megcsókolt

Úgy fájt a csókja. Úgy égetett, mart. Minden porcikám forrt érte. Vágytam rá, akartam őt. Akartam a csókját, akartam a lényét. Érezni őt. Szeretni őt. Élvezni az illatát. Élvezni az érintését. Én mégis eltoltam magamtól.

-          Ne csináld ezt. – döntötte homlokát homlokomnak
-          Elvesztettem a hitem Robert. – súgtam ajkainak
-          Gyere vissza hozzám. – tapasztotta ujjait arcomra. – Mindent elmondok, amit akarsz.
-          Nem akarok már semmit tudni. – fogtam meg csuklóját, hogy levehessem arcomról a kezét
-          Bébi. Kérlek. 
-          Kértelek téged. Annyiszor kértelek, hogy bízz bennem.
-          Nem engem keresel Robert. Nem én, kellek neked. – ráztam meg fejem, és megfogva bőröndöm, elindultam
-          Milla. – szólt utánam Annabell, és utánam sietett. – Megváltozott. Adj neki egy esélyt. Egy utolsó esélyt. 
-          Boldog újévet, Annabell.

A bőgés, és az utazás teljesen kimerített, és, mint a mosott rongy, úgy ébredtem, újra az estében.  Sötét volt a szobámban. Még megmozdulnom is komoly erőfeszítésembe került.  Hosszú percekig győzködtem magam, hogy elnyúljak a mobilomért. Tizenkét hívás várt a telefonomon. Roberttől nyolc, anyától, és aputól kettő- kettő.  Rányomtam a visszahívásra, és vártam, hogy a vonal túloldalán beleszóljanak.

-          Milla. Már tűkön ültem. – hallottam mag anyu kétségbeesett hangját
-          Igen, sejtettem. Ne haragudj, én csak borzalmasan kimerültem. Szóval megérkeztem, és nincs bajom.
-          Hallom. Hallom, hogy nincs bajod. – válaszolt anyu szomorú hangon. – Csak meg kellene bocsátanod annak a fiúnak kislányom.
-          Mennem kell anyu. Boldog újévet. – motyogtam
-          Boldog újévet Milla.

Mély levegővétel után, megejtettem ugyan ezt a telefonhívást apunak is. Győzködött, hogy menjek át hozzájuk, és töltsem ott az év utolsó napját, de nemet mondtam.  Kicsoszogtam a konyhába, és kivettem a mélyhűtőből egy doboz mogyoró  ízű fagyit. Benyomtam a tv-t, de, csak bámultam magam elé. Pilláim egyre nehezebben sikerült kinyitnom, még a hideg fagylalt ellenére is. Az asztalra tettem a fagyis dobozt, és elnyúlva a kanapén újra álomra hajtottam fejem. Már éreztem, ahogy húz a mély. Álmodni is kezdtem, csak, hogy egy hangos dörömbölés kizökkentett ebből a nyugalmi állapotból. Először azt hittem, csak álmodom, de az újabb dörömbölés választ adott. Felkapcsoltam a kanapé mellett álló lámpát, és az ajtóhoz mentem.

-          Ki az?
-          Annabell vagyok Milla. Engedj be, kérlek! – hallottam meg tompa hangját
-          Annabell, mit keresel itt? – néztem rá értetlenül
-          Robert. Azt hiszem, valami baj van. Egész nap vedelt, és, úgy viselkedett, mint egy őrült. Kizárt a lakásból, attól félek, kárt tesz magában.  – bőgte el magát. – Neked, ugye van kulcsod?
-          Igen. Menjünk. – bólintottam-  Várj, előbb veszek fel egy cipőt.
Becsaptam magam mögött az ajtót, és szinte kilőtt golyóként haladtam Robert felé. Féltettem őt. Féltettem önmagától. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam bármit is tenne magával.

-          Itt a kocsim.
-          Kocsival csak dugóba kerülnénk. Az egész város, emberekkel teli. Robert csak pár utcára lakik. – válaszoltam, és már futottam is
-          Nem tudok utánad menni ilyen gyorsan. Ezt a cipőt nem erre tervezték. – nyafogott Annabell
-          Oké. – válaszoltam, és már futottam is Roberthez
Igazam volt. Autóval lépésben haladtunk volna csupán. Az utca olyan volt, mint egy hangyaboly. Sikoltozó, nevetgélő emberek, akik mind a Times Square felé tartottak.  Alig tudtam kikerülni őket. És, annyira siettem. Annyira kétségbeesetten siettem hozzá.  Minden erőm a futásra összpontosítottam.  Az oldalam szúrt, a torkom, és a tüdőm lüktetett a jéghideg levegőtől. Arról nem is beszélve, hogy hülye mód, kabátot már nem vettem magamra. És, az a lila, szatén pizsama, amit viselek, cseppet sem melegített fel.  Garázson keresztül közelítettem meg a liftet, ami szerencsére azonnal kinyílt, ahogy megnyomtam a hívó gombot. Behelyeztem a kulcsot, a lift panelébe, és elfordítottam. Két perc alatt értem fel, Robert lakásához. Tudom, mert számoltam.  Annyira féltem, hogy képtelen voltam másra gondolni, mint az időre, amit úgy kell eltöltenem, hogy nem tudom, mi van vele.  
-          Robert. – ejtettem ki nevét kétségbeesve. – Robert hol vagy?
A hálója felé siettem, aztán a mosdó, a vendégszobák, és azok fürdőszobáit néztem át.  Besiettem a dolgozószobájába, a konyhába, de semmi. Sehol nem találtam.  Kétségbeesve álltam a nappali közepén, és a fejem fogtam. Aztán egy üveg csörömpölését hallottam meg. A hang irányába néztem, ami az erkély felől érkezett. Nyitva volt az ajtó, a szél lengette a hosszú, fehér függönyt. Azonnal kiszaladtam, és megláttam. Robert félmeztelen testtel állt az erkély kövezett korlátján.  Széttárta karját, és a fejét hátra vetette.
-          Kamilla! – ordította el magát
A korlát elé tolt asztalra ugrottam, és hátulról átöleltem.
-          Itt vagyok. – ziháltam, de, nem válaszolt. – Hallod? Itt vagyok! – öleltem szorosabban mellkasát
-          Kamilla. – ejtette ki nevem megtört hangon
-          Lépj hátra! Gyerünk. – ziháltam fülébe
-          Kamilla.
Leszálltam az asztalról, és aztán kezem fogva ő is így tett.
-          Álmodom.
-          Nem, itt vagyok. Itt vagyok. Nézz a szemembe. – vacogtam, és szorosan fogtam fejét.
-          Ne hagyj el. Ne hagyj el, kérlek. – fúrta arcát hajamba
-          Itt vagyok. – öleltem át szorosan hideg testét

2 megjegyzés:

  1. Ez most naon meglepett :) Huhhh, meg jo, hogy Milla megmentette, mert sirogorcsot kaptam volna Robert miatt ;) Oan fura, hogy Aprilis van, de te ev vegerol irsz....
    Varom a folytit; <3

    VálaszTörlés
  2. De, aranyos vagy :)
    Igen , tudom, nekem is nagyon zavaró tud néha lenni ez az idő eltolódás. De, ezt okozta a sok ihlethiány, és a rengeteg dolog, amivel az évvégén küzködtem. De, úgy tervezem, hogy hamarosan utoléárem magam :) Nagyon örültem , hogy újra írtál kommentet, már vártalak :)
    XoXo

    VálaszTörlés