2015. április 22., szerda

59. fejezet

Sziasztok :)
Sikerült egy kisebb részt összehoznom. Előre kijelentem , iszonyat csöpögősre, érzelmesre sikerült, úgyhogy,aki nincs oda az ilyenekért, inkább ne is olvassa el.
Robert szemszöget olvashattok. Talán számotokra is meglepő lesz, majd őt ilyennek "látni", kíváncsi volnék a véleményetekre ;)
Nem is húzom tovább, olvassatok csak.

XoXo


-          Most meg hova mész? – kiáltott utánam Annabell
-          Ennek a kibaszott estének nem szabadott volna megtörténnie. – morogtam, és leakasztottam az öltönyöm
-          Mi történt Robert? - rimánkodott mama
-          Csak a szokásos. –mordultam rá
-          Ezt meg, hogy értsem? –kerekedett ki mama szeme
-          Úgy, hogy ez a család, egy nagy kamu. Nem akartam, hogy Kamilla idejöjjön. Nem akartam, hogy bármi köze is legyen hozzátok, vagy ehhez az egész Pattinson névhez kapcsolódó élethez. De te erőszakoskodtál, te beleszóltál!  – válaszoltam dühösen
-          Fogd be a szád Robert! – ordított rám apám, és megragadta az ingem
-          Mert különben mit teszel?
-          Olyat, amit még a végén megbánok. –szűrte meg fogai közt a szavakat apám
-          Ugyan Thomas, te sosem bántad meg. – nevettem el magam
-          Mit merészelsz? – vicsorgott rám, vérben forgó szemekkel, és a következő pillanatban ökölbeszorult kezét lendítette felém
-          Ne, Thomas! – sikoltozott mama, és megragadta apám kezét
-          Hagyd mama, épp nevel. – válaszoltam epésen. – Had üssön, máshoz úgy sem ért.
-          Fogd be a pofád, különben tényleg képen töröllek!
-          Nem! – löktem el magamtól, az ingem szorongató férfit. – Többé nem fogom be! Soha többé. Nincs felettem hatalmad. – húztam ki magam, és a következő pillanatban feltéptem a kilincset, és a kocsihoz siettem
-          Mit akarsz csinálni Robert? – kapta el karom húgom
-          Kamilla után megyek, talán még utolérem. – válaszoltam dühösen
-          Ne, kérlek! Semmi jó nem fog ebből kisülni. Ideges vagy, még bajod esik.
-          Nem érdekel! Talán az lenne a legjobb. Belehajtani egy szakadékba, akkor talán boldog lenne. Nem igaz apám? – ordítottam a ház felé. – Ezt akarod, nem igaz? Hogy kinyiffanjak! Bassza meg, ha ezt akarja. – morogtam, és beültem a kocsiba, mire az autó másik ajtaja is kinyílt
-          Te, meg mi a faszt csinálsz? – néztem jobbra
-          Veled megyek. – válaszolt határozottan Annabell
-          Hát, kúrvára nem. Szállj ki a kocsiból! – parancsoltam rá
-          Nem. Nem engedem, hogy ezt tedd magaddal. Túl sokáig álltam a szüleink pártján.
-          Ha ezt akarod. – morogtam orrom alatt, és beletapostam a gázba

Fékezhetetlen vadság tombolt bennem. Olyan, amit eddig csak pusztítással voltam képes csillapítani. Ölni akartam. Gyilkolni. Meggyilkolni azt, ami újra, és újra megszólalt bennem, mikor kieresztettem a puska csövéből egy-egy golyót, vagy engedtem a kés pengéjének, had cselekedjen benyomása szerint. Engedtem, hogy azt tegye, amihez ért, a szúráshoz, és vágáshoz. Ezt akartam tenni, most is, hogy érezhessem, újra a kezemben van az irányítás. Hogy többé, nem én vagyok az áldozat. Többé nem én vagyok az, akit nyomorulttá tesznek. El akartam tiporni mindent, és mindenkit, mert csak így lehettem, az, akit Ő akart.  Megbecsült Pattinson tag.
-          Lassíts Robert! – sikítozott Annabell, ahogy felkanyarodtam a 32-es útra. – Nem fogod tudni bevenni a kanyart!
Eszem ágában sem volt lassítani. A sorsra akartam bízni az életem.  Padlóig nyomtam a gázpedált, és úgy voltam vele, ha életben maradok úgy is jó, ha meghalok, úgy is. Nem érdekelt az élet. Nem érdekelt a fájdalom. Nem érdekelt már semmi. Kikapcsoltam az agyam, és nincs más, csak a száguldás. Csak ez állíthat meg. Csak a halál. Meg akartam ízlelni, át akartam élni. Nem gondolkodni. Csak lebegni.
-          Robert! Robert kanyarodj! – sikoltozott Annabell
A villódzó fények, a havas út, és az emlékek. Minden egyszerre jött. Minden olyan volt, mint tizennégy évvel ezelőtt. És, Annabell sikító hangja, akár Thomasé. Olyan volt, mint azon a napon, amikor tönkre ment az életem. Minden elsötétült. Mintha becsuktam volna a szemem, pedig nyitva volt. Nyitva volt, épp úgy, mint azon a napon.
-          Fékezz!
Annabell, könnyes szemekkel nézett rám, és könyörögve beszélt hozzám. Hosszú másodpercekig képtelen voltam reagálni. Mintha a sokk, teljesen lefagyasztott volna. Mintha, egy pillanatra valóban nem számított volna, az, amire készülök. Aztán újra Annabellre néztem, és a fékbe tapostam. Az autó épp egy szalagkorlát felé tartott. Elrántottam a kormányt, és tövig nyomtam a fékpedált. Az autó fara a korlátnak ütközött, majd megálltunk. 
-          Fel kell hívnom.  Fel kell hívnom. Hallanom kell a hangját, különben szétfeszít. – temettem kezeim közé arcom
-          Le kell nyugodnod Robert. – tette vállamra kezét Annabell
-          Nélküle nem, nem megy. – ráztam meg fejem
-          De, igen. Csak hunyd be a szemed, és lélegezz mélyen. – simította meg hajam. - Hallgasd a hangom. Csak arra figyelj.
-          Nem kapok… levegőt. – kaptam szorító mellkasomhoz. – Kamilla. Kamilla.  –hörögtem nevét, miközben levegőért kapkodtam
-          Robert, figyelj a hangomra. Robert, megint rohamod van.

Hallottam Annabell hangját. Hallottam, de képtelen voltam nyitva tartani a szemem. A légszomj, ami teljesen felülkerekedett rajtam, azt hiszem az ájulásig hajszolt. Csak a süllyedésre emlékszem. Amint elnyel a sötétség.

Az ágyamban ébredtem fel. Világos volt, és a Nap fényei tűztek szemeimbe. Ugyanaz az érzés szorította továbbra is a mellkasom. Ugyanaz a maró, fájdalmas érzés, ami szinte lukat éget a bőrömön. Egészen a szívemig hatol. Megbénít, mozgásképtelenné tesz. És, mindeközben nem forog máson az eszem, csak Kamillán. A lányon, aki teljesen megbabonázott, azon a kúrva repülőgépen.  Az éjjeli szekrényhez sétáltam, és megnyomtam a díszfaragással elrejtett gombot. A szekrény elhúzódott, és feltárult a széfem. Kinyitottam, és kivettem belőle, a Kamillának szánt ajándékot.  

Az irodám felé vettem az irányt. Gondolatok sokasága cikázott fejembe. Versek, idézetek. Tudom, saját szavakkal képtelen volnék megfogalmazni, azt, amit iránta érzek.  Mert, ha milliárdokat fizetnének érte, akkor sem tudnám letagadni, hogy érzek valamit iránta. Mintha, egy maszk volna, ami levegőt biztosít, és védelmet ad, ebben az elkárhozott életben.  Mert ő tiszta. Kegyes. Vétlen. Szűzies. Ő minden, ami én nem vagyok. 

-          Felébredtél? – sétált elém Annabell aggódó tekintettel
-          Te, itt vagy. – állapítottam meg döbbenten. – Azok után, amit tegnap tettem, itt vagy.
-          Aggódtam érted. – ölelt át szorosan. – Majd húsz éve nem láttalak így. Megijedtem. – remegett meg hangja
-          Jól vagyok Annabell. Hazamehetsz. – válaszoltam. – Pihend ki magad.
-          És, te?
-          Elmegyek Kamillához. Talán még otthon találom.
-          Rendben. De, este visszajövök. – bólintott, és arcon csókolt

 Levélpapír után nyúltam, és írni kezdtem. Hemingway szavai csengtek fülembe. Csak pár sor. De, talán ez a pár sor, és, az, amit ez a doboz rejt, majd megenyhíti a szívét.  Felöltöztem, és elindultam hozzá. A szívem a torkomban dobogott. Lüktettek az ereim, ahogy a vért egyre hevesebben pumpálta, a folyton mozgásban lévő szerv. És, ahogy megláttam őt, amint kilépett a hatalmas épület kis ajtaján, még a lélegzetem is elakadt.  Annyira akartam őt! Annyira vágytam rá! Szavakkal el sem tudom mondani. Kiszálltam az autóból, és intettem Oskarnak, hogy várjon. 

-          Kamilla.  – ejtettem ki nevét
-          Mit akarsz? – szűrte meg fogai közt a szavakat, miközben dühös tekintettel nézett vissza rám
-          Beszélni. – nyeltem nagyot
-          Nincs időm, és nincs erőm rád. Mennem kell. – mormolta orra alatt, és odaadta a sofőrnek a táskáját
-           Nem mehetsz így el. – néztem rá kétségbeesve
-          Nem tartozom többé hozzád Robert.  – ráztam meg fejem. - Elegem volt, többet nem bírok elviselni. – szakította ki kezét kezemből
-           Mindent elmondok, amit csak akarsz. – kaptam el csípőjét. Szükségem volt a közelségére. Érezni akartam őt, érezni, talán, utoljára
-           Most mi lesz hölgyem?  - nézett rá unottan a sofőr
-          Pakolja ki a csomagjait, a hölgy más fuvart választ. – válaszoltam a sofőrnek, utolsó reményt passzírozva hangomba
-           Nem! Adjon egy percet.
-           Nekem mindegy, magácska kési le a gépet. – rántotta meg vállait a sofőr, és beült a kocsiba
-          A kifutón áll a magángépem. Elviszlek. Oskar a sarkon áll az Infinitivel, felvesz minket.
-          Már nincs olyan, hogy Mi, Robert. Vége.  Befejeztem veled. – válaszolta kegyetlenül, és beült a taxiba
-          Nem gondolod, hogy ez kissé túlzás? –néztem rá félve. – Tudom, hogy kiborultam tegnap, de mindent meg tudok magyarázni. 
-           Meg volt a lehetőséged Robert. Nem éltél vele. Most pedig, kérlek, engedd el az ajtót.
-           Ezt vidd magaddal. – nyomtam kezébe az utolsó reményfoszlányt, ami még meggyőzheti őt
-           Nem kell. Add Veronikának. – tolta vissza a dobozt
-          Nem lehet, ez névre szól. –válaszoltam, majd elengedtem az ajtót, és elengedtem  

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani.
Mimi

2015. április 15., szerda

58.fejezet

Sziasztok
Sikerült befejeznem a friss részt,szóval itt vagyok :)
Kamilla szemszöget olvashattok,de a következő részben majd egy amolyan kiegészítő részként olvashattjátok Robert szemszögét is.
Örültem Csillámpóni, és D visszajelzésének is az előző fejezetnél. És persze a pipáknak is ;)

Jó olvasást kívánok!
XoXo

 
Kamilla szemszög:

-          Jól vagy? – lépett be szobámba Áron
-          Igen. – bólintottam, és tovább pakoltam ruháim a szekrényből a bőröndömbe
-          Biztos, csak az időjárás miatt sietsz ennyire vissza New Yorkba? – vonta fel szemöldökét, és leült az ágyamra
-          A hóvihar egy napon belül eléri New Yorkot. Leszállási tilalom lesz, és, ha nem érek be harmadikán időben a munkahelyemre, ki leszek rúgva. - magyarázkodtam  
-          Tudod, senki sem hibáztatna, ha Robert miatt sietnél így vissza Amerikába. – mosolygott rám Áron
-          Nem miatta megyek. - álltam meg hirtelen a pakolásba. – Nem, miatta megyek, oké?
-          Most kit akarsz meggyőzni erről? Engem, vagy saját magad? – nevette el magát
-          Nincs neked dolgod? – háborogtam. – Inkább kezd el kiásni azt az ócskavasat a hó alól, mert félóra múlva indulunk! – morgolódtam
-          Az az ócskavas fogja elszállítani a segged a reptérre, szóval több tiszteletet! – morgolódott Áron, és felpattant az ágyról
-          Ne veszekedjetek folyton! – lépett be anyu a szobámba
-          Ő kezdte! – mutogatott rám Áron mérgesen 
-          Árulkodós. – sziszegtem dühösen
-          Úgy viselkedsz néha, mint egy gyerek. - rázta meg fejét Áron
-          Te viselkedsz, úgy, mint egy gyerek! – kontráztam rá
-          Mindketten úgy viselkedtek, mint a gyerekek! – pirított ránk anyu. – Legalább most ne marjátok egymást. Fél óra múlva Kamilla elmegy, és kitudja, mikor látjátok egymást újra.
-          Végre megszabadulunk tőled.
-          Bunkó!  - csaptam tarkón Áront
-          Még egy ilyen, és én adom a másikat! – fenyegetőzött anyu. – Indulj, takarítsd le az autót, te pedig folytasd a pakolást! És, mindketten gondolkodjatok el, azon, amit egymásnak mondtatok! – folytatta bosszankodva anyu
-          Igen anyu. – mormolta orra alatt Áron
-          Igen anyu. – bólintottam én is hasonló stílusban

Nem volt túl sok dolgom hátra. A cuccom nagy részét már bepakoltam. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az ágyamon ülök, és bámulok magam elé. Ürességet éreztem. Hiányzott valami. Talán még magam sem tudtam mi.  De, tény, hogy ez a dolog, elég nagy űrt hagyott maga után. Hogy Robert lenne e, ez a dolog, vagy a családom iránt érzett melegség?  Nem tudom. Valahogy már nem érzem azt az igazi belsőséget, amit éreztem, mielőtt elment itthonról. A távolság okozhatta ezt, vagy Robert? Ezt sem tudom, csak érzem.  Talán, ha ő is itt volna, más lenne minden. Talán akkor teljesnek érezném az életem. S, mintha hirtelen öntudatlan állapotba kerültem volna, lábaim mozgásba kezdtek.  Talpam a folyosó, hideg kövét takaró, szőnyeg csiklandozta. Elfásultan léptem egyre lejjebb a lépcsőfokokon. Kezemet, a szálkamentes, lakkozott, tölgykorláton csúsztattam végig. S, mintha egyszeriben felkészültnek éreztem volna magam arra, hogy lerántsam a szatén anyagot arról az öreg Ykpaiha zongoráról, és leüssem az első hangot. Csak játszottam. A dallam már régóta a fülembe csengett, csak épp az énekesnő neve nem ugrott be. Dúdoltam a dalt, együtt a zongorával. Szóval egy ekkora fájdalomnak kellett újra előjönnie, ahhoz, hogy játszani tudjak. Egy örökkévalóságig tűnő szerelemnek kellett véget érnie, ahhoz, hogy ide tudjak ülni. 
-          People, Help the people. – hallottam meg Áron hangját
Meglepődtem azon, hogy nem vagyok egyedül, de nem hagytam abba a játszást. Áron mellém állt, és a vállamra tette kezét. Rámosolyogtam, és, ahogy felnéztem megláttam anyut, és Balut, amint egymást ölelve nézik a műsorunk. Felemelő pillanat volt. Olyan, amit egész héten hiányoltam. 

*

Bár nehéz volt a búcsú a szüleimtől, otthon akartam már lenni. Tudom, egyedül leszek, de, ez az, amire már jó ideje vágyom. Otthon rokonlátogatás volt minden nap. Vagy mi mentünk, vagy ők jöttek. Amsterdamig egész tűrhető volt az út, de ott már elég rossz volt az idő. A gép többször is légörvénybe került.  A gyomrom ilyenkor mindig összerándult, és azonnal elmormoltam magamban egy imát. A több mint nyolc órás utat, így izgultam végig. Képtelen voltam lazítani, akár egy percig is.

Merev nyakkal, és megkönnyebbüléssel szálltam le a gépről a Keneddy reptéren. Taxit fogtam, és elindultam haza. Hátradöntöttem fejem, és végre pihentem a majd egy napos utazás után. A város tele volt. Mindenki az év utolsó napjára készült. Nem jártunk már messze az utcától, ahol lakom, mikor az autó megállt. Kisebb dugó alakult ki, ami kezdett nyugtalanítani. Otthon akartam már lenni.  Türelmetlenül néztem ki az ablakon, hogy láthassam a sor elejét.
-          Mit gondol, mikor indulhatunk el? – szólt előre a sofőrnek
-          Fogalmam sincs hölgyem.  Megnézem, mi okozza a fennakadást. – mormolta, és kiszállt a taxiból
-          Köszönöm.
A sofőr eltűnt, én pedig egyedül maradtam a fűtött autóban. Nehéz volt egy helyben ülnöm. El akartam nyúlni végre az ágyamon, és kinyújtóztatni elzsibbadt végtagjaim.

-          Sajnos várnunk kell. A hó miatt összeütközött két autó. Teljesen elzárják a forgalmat. – válaszolt a sofőr, ahogy beült a kormány elé
-          Basszus! – sziszegtem fogaim közt. – Kivenné a bőröndöm? Elindulok gyalog.
-          Biztos benne? Az utak eléggé csúsznak. – fordult hátra a fiatal férfi
-          Kétutcányira lakom. – bólintottam, és pénzt nyomtam a kezébe. – Na, kapja ki a bőröndöm. – intettem, és kiszálltam a fűtött kocsiból 
-          Milla. – érintette meg valaki jobb vállam
-          Annabell. – ejtettem ki nevét ledöbbenve
-          Most értél haza? –kérdezte mosolyogva
-          Igen. – bólintottam. – Köszönöm. - vettem el a sofőrtől a bőröndöm  
-          Milla. – lépett hozzám közelebb Annabbell . – Robert nagyon össze van törve. Mióta visszaküldted az ajándékot, rá sem lehet ismerni. – torzult fájdalmassá arca
-          Mehetünk. - morgolódott egy férfihang hátam mögött

Ahogy megfordultam Robert borostás arcát láttam meg. Farmert viselt, és egy dzsekit. Szemei vörösek voltak, már-már elgyötörtek. 
-          Kamilla. - ejtette ki nevem
-          Szia. – rebbent meg szemem
-          El sem hiszem. – rázta meg fejét, és megcsókolt

Úgy fájt a csókja. Úgy égetett, mart. Minden porcikám forrt érte. Vágytam rá, akartam őt. Akartam a csókját, akartam a lényét. Érezni őt. Szeretni őt. Élvezni az illatát. Élvezni az érintését. Én mégis eltoltam magamtól.

-          Ne csináld ezt. – döntötte homlokát homlokomnak
-          Elvesztettem a hitem Robert. – súgtam ajkainak
-          Gyere vissza hozzám. – tapasztotta ujjait arcomra. – Mindent elmondok, amit akarsz.
-          Nem akarok már semmit tudni. – fogtam meg csuklóját, hogy levehessem arcomról a kezét
-          Bébi. Kérlek. 
-          Kértelek téged. Annyiszor kértelek, hogy bízz bennem.
-          Nem engem keresel Robert. Nem én, kellek neked. – ráztam meg fejem, és megfogva bőröndöm, elindultam
-          Milla. – szólt utánam Annabell, és utánam sietett. – Megváltozott. Adj neki egy esélyt. Egy utolsó esélyt. 
-          Boldog újévet, Annabell.

A bőgés, és az utazás teljesen kimerített, és, mint a mosott rongy, úgy ébredtem, újra az estében.  Sötét volt a szobámban. Még megmozdulnom is komoly erőfeszítésembe került.  Hosszú percekig győzködtem magam, hogy elnyúljak a mobilomért. Tizenkét hívás várt a telefonomon. Roberttől nyolc, anyától, és aputól kettő- kettő.  Rányomtam a visszahívásra, és vártam, hogy a vonal túloldalán beleszóljanak.

-          Milla. Már tűkön ültem. – hallottam mag anyu kétségbeesett hangját
-          Igen, sejtettem. Ne haragudj, én csak borzalmasan kimerültem. Szóval megérkeztem, és nincs bajom.
-          Hallom. Hallom, hogy nincs bajod. – válaszolt anyu szomorú hangon. – Csak meg kellene bocsátanod annak a fiúnak kislányom.
-          Mennem kell anyu. Boldog újévet. – motyogtam
-          Boldog újévet Milla.

Mély levegővétel után, megejtettem ugyan ezt a telefonhívást apunak is. Győzködött, hogy menjek át hozzájuk, és töltsem ott az év utolsó napját, de nemet mondtam.  Kicsoszogtam a konyhába, és kivettem a mélyhűtőből egy doboz mogyoró  ízű fagyit. Benyomtam a tv-t, de, csak bámultam magam elé. Pilláim egyre nehezebben sikerült kinyitnom, még a hideg fagylalt ellenére is. Az asztalra tettem a fagyis dobozt, és elnyúlva a kanapén újra álomra hajtottam fejem. Már éreztem, ahogy húz a mély. Álmodni is kezdtem, csak, hogy egy hangos dörömbölés kizökkentett ebből a nyugalmi állapotból. Először azt hittem, csak álmodom, de az újabb dörömbölés választ adott. Felkapcsoltam a kanapé mellett álló lámpát, és az ajtóhoz mentem.

-          Ki az?
-          Annabell vagyok Milla. Engedj be, kérlek! – hallottam meg tompa hangját
-          Annabell, mit keresel itt? – néztem rá értetlenül
-          Robert. Azt hiszem, valami baj van. Egész nap vedelt, és, úgy viselkedett, mint egy őrült. Kizárt a lakásból, attól félek, kárt tesz magában.  – bőgte el magát. – Neked, ugye van kulcsod?
-          Igen. Menjünk. – bólintottam-  Várj, előbb veszek fel egy cipőt.
Becsaptam magam mögött az ajtót, és szinte kilőtt golyóként haladtam Robert felé. Féltettem őt. Féltettem önmagától. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam bármit is tenne magával.

-          Itt a kocsim.
-          Kocsival csak dugóba kerülnénk. Az egész város, emberekkel teli. Robert csak pár utcára lakik. – válaszoltam, és már futottam is
-          Nem tudok utánad menni ilyen gyorsan. Ezt a cipőt nem erre tervezték. – nyafogott Annabell
-          Oké. – válaszoltam, és már futottam is Roberthez
Igazam volt. Autóval lépésben haladtunk volna csupán. Az utca olyan volt, mint egy hangyaboly. Sikoltozó, nevetgélő emberek, akik mind a Times Square felé tartottak.  Alig tudtam kikerülni őket. És, annyira siettem. Annyira kétségbeesetten siettem hozzá.  Minden erőm a futásra összpontosítottam.  Az oldalam szúrt, a torkom, és a tüdőm lüktetett a jéghideg levegőtől. Arról nem is beszélve, hogy hülye mód, kabátot már nem vettem magamra. És, az a lila, szatén pizsama, amit viselek, cseppet sem melegített fel.  Garázson keresztül közelítettem meg a liftet, ami szerencsére azonnal kinyílt, ahogy megnyomtam a hívó gombot. Behelyeztem a kulcsot, a lift panelébe, és elfordítottam. Két perc alatt értem fel, Robert lakásához. Tudom, mert számoltam.  Annyira féltem, hogy képtelen voltam másra gondolni, mint az időre, amit úgy kell eltöltenem, hogy nem tudom, mi van vele.  
-          Robert. – ejtettem ki nevét kétségbeesve. – Robert hol vagy?
A hálója felé siettem, aztán a mosdó, a vendégszobák, és azok fürdőszobáit néztem át.  Besiettem a dolgozószobájába, a konyhába, de semmi. Sehol nem találtam.  Kétségbeesve álltam a nappali közepén, és a fejem fogtam. Aztán egy üveg csörömpölését hallottam meg. A hang irányába néztem, ami az erkély felől érkezett. Nyitva volt az ajtó, a szél lengette a hosszú, fehér függönyt. Azonnal kiszaladtam, és megláttam. Robert félmeztelen testtel állt az erkély kövezett korlátján.  Széttárta karját, és a fejét hátra vetette.
-          Kamilla! – ordította el magát
A korlát elé tolt asztalra ugrottam, és hátulról átöleltem.
-          Itt vagyok. – ziháltam, de, nem válaszolt. – Hallod? Itt vagyok! – öleltem szorosabban mellkasát
-          Kamilla. – ejtette ki nevem megtört hangon
-          Lépj hátra! Gyerünk. – ziháltam fülébe
-          Kamilla.
Leszálltam az asztalról, és aztán kezem fogva ő is így tett.
-          Álmodom.
-          Nem, itt vagyok. Itt vagyok. Nézz a szemembe. – vacogtam, és szorosan fogtam fejét.
-          Ne hagyj el. Ne hagyj el, kérlek. – fúrta arcát hajamba
-          Itt vagyok. – öleltem át szorosan hideg testét