2015. március 26., csütörtök

55. fejezet

Sziasztok.
Nó, sikerült véghez vinnem a lehetetlent. Időben itt vagyok a friss fejezettel ;)
Extra hosszút hoztam. Nagyon kíváncsian várom a véleményeteket!
 
Csillámpóninak,és Lirinek, mint mindig most is nagyon örültem. Köszönöm, a kommentet.
 
Jó olvasást mindenkinek !
XoXo
 
Robert elmerengve nézett ki az ablakon. Kezében whiskys pohár, amiben borostyánszínű ital lötyögött. Bár, úgy gondoltam mindent megbeszéltünk, Robert továbbra is feszültnek tűnt, és ez roppant mód zavart. 
-          Mi a baj? Valamit még nem mondtál el. – érdeklődtem, miközben őt néztem
-          Minden rendben bébi. – fordult felém, miközben arca vonásai egyszeriben nyugodtságot árasztottak
-          Vissza kell mennem  dolgozni. - álltam fel a kényelmes kanapéról mérgesen
-          Kamilla…- szólt utánam
-          Ne… nem akarom hallgatni az ostoba magyarázkodásod. – emeltem fel kezem levegőbe, hogy megállítsam. – Azt hittem, tegnap meggyőztelek arról, hogy melletted állok, de, ha neked továbbra is ez kell, ám legyen. – folytattam kemény hangon, majd lenyomtam a kilincset az ajtón
-          Bébi…
-          Hagyj elmenni Robert. – néztem vissza vállam felett
-          Szükségem van rád. – fogta meg karom
-          Nekem nem úgy tűnik. – ráztam meg fejem, és tovább haladtam, hogy végre elérhessek a liftig
-          Kamilla.
-          Robert. – hallottam meg egy meleg, női hangot
-          Mama. Te meg mit keresel itt? - állt meg mellettem Robert lesokkolva
-          A ma esti vacsorát jöttem megbeszélni. –mosolygott Aria Robertre és elindult Margaret asztalától felénk. – Jaj, de jó Kamilla, hogy te is itt vagy. Akartam veled beszélni.
-          Örülök, hogy látom Aria. – mosolyogtam vissza rá.
-          Most nem alkalmas Mama. – ragadta meg kezem Robert idegesen, mégis arcvonása továbbra is határozott volt.  – Ha bejelentkeztél volna…
-          Ha bejelentkeztem volna, jövő hétre kaptam volna időpontot. –vágott szavába Robertnek.- Csak szerettem volna egyeztetni a vacsorát, és elhívni Kamillát is. – nézett rám kedvesen
-          Kamilla, ma nem ér rá.  – válaszolt helyettem is Robert határozottan
-          Igen, szuper volna, de sajnos én ma Apámmal töltöm az estét. – válaszoltam pironkodva
-          Ezt nem mondtad. – nézett rám lepődötten Robert
-          Ó, de sajnálom. – válaszolta Aria szomorkodva.
-          Igen, nyolcra jön vacsira. – bólintottam
-          És, ha előrébb raknánk? Mondjuk hatra? – vidult fel Aria arca
-          Sajnos nem jó. Megbeszéltük, hogy én főzök, így viszont nem lesz időm rá.
-          Majd rakunk el az édesapádnak egy kis ételt.  – mosolygott rám.
-          Kamilla, biztosan szeretne az apjával lenni. Ne erőltesd Mama.
-           Ugyan Robert, én nem erőltetem! Csupán szeretném megismerni végre ezt a kislányt! – legyintett Aria. - Na, mit mondasz?
-          Hát jó. – sóhajtottam fel, és Robert kétségbeesett szemeibe néztem. – De, nyolcra haza kell érnem.
-          Majd Robert gondoskodik róla. – bólintott Aria. – Most már megyek. Akkor hatra várlak benneteket. Szervusz, kedvesem. – ölelt meg Aria
-          Viszlát Aria.
-          Ugyan már! Nem vagyok én olyan öreg, tegeződjünk, kérlek. 
-          Rendben. – bólintottam. – Akkor ez esetben, szia. – mosolyogtam rá
-          Kisfiam. - ölelte meg Robertet Aria
-          Szia, Mama. – köszönt el Robert is, és elengedve kezem a lifthez kísérte anyját. – Nem jöhetsz el. – szólt zsebre dugott kézzel ,ahogy bezárult a lift ajtaja
-          Miért nem? – döbbentem le
-          Nem engedem, hogy akár a küszöbét is átlépd annak a háznak. – mormolta. - Majd azt mondjuk, hogy rosszul érezted magad. – mormolta, és az irodája felé vette az irányt
-          Nem, Robert nem mondjuk. Elmegyek a vacsorára. – tipegtem utána magas sarkúmba
-          Nem jössz! – modult rám. – És, evvel lezártam a témát!
-          Mi a fene történt odakinn Robert? – fakadtam ki dühösen, ahogy becsuktam magam mögött irodája ajtaját
-          Semmi.
-          De, hisz, most is ki vagy készülve. Mintha legalább az ördöggel találkoztál volna odakinn!
-          Kamilla, kérlek… ne csináld ezt. – szűrte meg fogai közt a szavakat
-          Ne rekessz ki. – simítottam meg arcát
-          Azt mondtad dolgozni szeretnél. - fordult el
-          Robert…- fogtam meg karját. – Pár perce még azt mondtad, szükséged van rám, most meg elfordulsz.
-          Öt perc múlva megbeszélésem lesz.
-          Cseszd meg! - sziszegtem dühösen
-          Frank az asztalodnál vár.
Érthetetlen volt számomra, ami az elmúlt húsz percben történt. Sőt, ami az elmúlt napokban történt. Robert úgy viselkedett szülei jelenlétében, mintha a legfélelmetesebb emberekkel állna szemben.  Félelmet láttam szemeibe, és ez megrémít. Miért nem mondd el nekem semmit?  Az egyik percben úgy érzem, elmondaná, aztán a következő pillanatban inkább meghátrál, és magába fojtja az egészet.  Mi a franc történik itt? Mi a fene folyik ekörül az ember körül? Titkok tömkelege, és semmi válasz.  Nicolas, Veronika,  Wasilij, a két fickó, akik valami oknál fogva már nem követnek, és, most a szülei.  Nem tudom, meddig leszek képes elviselni ezt a sok titkot.
-          Miss. Pintér, várom a javaslatait.  – hallottam meg Huppert hangját
-          Ah, a javaslataimat? – dadogtam
-          Igen, a javaslatait. – bólintott, hátradőlve székében
-          A javaslataim. Khm, igen. –bólintottam, de még csak rá sem mertem nézni
-          Mi a franc van magával? Máskor le sem lehet lőni, folyton belekotyog mindenbe az értekezletek alatt, most meg nem bír kinyögni egy épkézláb mondatot? – mordult rám
-          Sajnálom uram, én, ma nem vagyok a toppon.
-          Azt látom. Na, húzzon haza! Nem tudok magával semmit sem kezdeni. – mormolta
-          Ki akar rúgni? – tágultak ki pupilláim
-          Dehogy akarom. Nem őrültem meg, maga az egyik legjobb emberem. – nevette el magát. - Hétfőre szedje össze magát.
-          Rendben uram. Köszönöm uram. – álltam fel székemből, és kimentem az irodából
-          Milla! – szóltak utánam
-          Tessék? – fordultam meg
-          A múltkor megígérted, hogy beszélsz Melanieval. Ennek már több napja, én meg nem tudom mi a helyzet. Beszéltél vele? – nézett rám izgatottan Taylor
-          Jaj, Taylor, nem. – nyafogtam fáradtan. – Nem igazán beszéltünk mostanság.
-          De, megígérted. – nézett rám dühösen
-          Valami baj van, Miss Pintér? – lépett szorosan mellém Frank
-          Beszélgetünk tahókám! Nem tűnt fel? – förmedt rá Taylor Frankra, mire Frank torkon ragadta Taylort
-          Eressze el! – kiáltottam rá, és azonnal Frank ujjait kezdtem lefejteni Taylor nyakáról. – Megőrült?
-          Fenyegető magatartást mutatott Miss. Pintér. – mormolta Frank
-          Mi a franc ez Milla? Már a közeledbe sem mehet senki, anélkül, hogy baja esne valakinek? – támadott rám Taylor
-          Taylor, ne haragudj! – néztem rá riadtan
-          Mi van veled mostanában? – szűkítette össze szemeit. – Mintha nem is te lennél… nem számít neked más, csak drága Mr. Pattinson.
-          Ne mondd ezt. Megígérem, hogy…
-          Ne ígérgess te nekem semmit. – mormolta, és elment
-          Takarodjon a közelemből! – mordultam rá Frankra, aki két lépést hátrált csupán
Magamra aggattam ruháim, és lehívtam a liftet. Egyedül szálltam be a liftbe, nem engedtem be azt a gorillát, de mindegy is volt, mert mire leértem, már várt rám.  Gyalog indultam haza.
-          Tűnjön el! Nincs magára szükségem! – ordítottam vállam fölött a nyomomban loholó férfinak
-          Nem tehetem Miss. Pintér.
-          Még egy ilyen Frank, és esküszöm, teszek arról, hogy az utolsó napja legyen Mr. Pattinsonnál. – löktem meg mellkasát dühösen
-          Értettem Miss.
-          Nem fojtogathat meg egy embert, csupán azért mert mérgesen nézett rám! Megértette Frank?
-          Igen, Miss. – bólintott
-          Remélem felfogta. – rántottam meg kabátom szélét dühösen, majd újra elindultam
Nem is értettem mi ütött belém. Teljesen kikeltem magamból, ritkán van ilyenre példa. Amíg hazafelé tartottam azon voltam, hogy teljesen lenyugodjak. Beszélni akartam Melanieval, és csupán csak reménykedtem abban, hogy Robert szüleitől időben visszaérjek. Rá kellett jönnöm, hogy Robert mellett minden, és mindenki eltörpül. Senki sem olyan fontos, mint ő. Senki sem számít csak ő. Jó ez így? Normális ez így?  A mindennapjaimat csak vele töltöm. A lakásán, az irodába, egy-egy étteremben.   Ha tehetjük, minden időnket együtt töltjük, ő mégsem képes megbízni bennem.  Én feláldozom a kapcsolataim, az akaratomon kívül, de, mégis miért? Egy titkokkal teli kapcsolatért.
-          Szia. – köszönt Melanie, ahogy beléptem az ajtón
-          Szia. – válaszoltam, és mint egy mentőövet hosszasan átöleltem a szőke hajú lányt
-          Valami baj van? –hallottam meg furcsálló hangját
-          Csak…csak nagyon hiányoztál. - mormoltam
-          Te is hiányoztál. – kuncogta el magát. – De, de, mi baj? – tolt el magától, hogy szemembe nézhessen
-          Nincs baj. Csak, rájöttem, hogy megint nagyon elhanyagollak benneteket.
-          Ugyan már, hisz napokig ki sem dugtam a szobámból az orrom a vizsgák miatt. – mosolygott rám. – Na, gyere, beszélgessünk kicsit. – biccentette meg fejét
Kiöntöttem a lelkem Melanienak. Vagy egy órán keresztül meséltem az elmúlt időszakról, amitől megkönnyebbülést éreztem. Erre volt szükségem. Arra, hogy valakinek elmondhassam a dolgokat.
-          És, most hol van ez a Frank? – mosolygott rám Melanie
-          Kint a folyosón. Nem engedtem be. – mormoltam magam elé. - De, neked inkább Taylorral kellene foglalkoznod. Teljesen oda van érted, de nem mer lépni, mert fél, hogy pofára esik.
-          Taylor?
-          Tudod, a munkatársam, akit a múltkor mutattam be a cég előtt.
-          Az a szép kis barna fiúcska, akinek olyan csillogó a mosolya? – vigyorgott teli szájjal
-          Igen, ő az.  - nevettem el magam. – Szóval, ő most nagyon dühös rám, mert már legalább egy hete megbeszéltük, hogy megkérdezem, hogy lenne e kedved randizni vele.
-          Add meg a számát, és én mindent elintézek. – nyújtotta kezét
-          Köszönöm. – mosolyogtam rá, és elkezdtem kikeresni a számát. – Te, jó ég, már ennyi az idő? – ráncoltam homlokom
-          A vacsora?
-          Igen. – bólintottam. – Nem tudom, mit tegyek. – sóhajtottam fel
-          Hát menj el. – rántotta meg vállait
-          De, Robert nem akarja, hogy menjek. – néztem rá tanácstalanul. – És, azt sem tudom hol laknak. – ráztam meg fejem
-          De, odakinn, van valaki, aki tudja.  És, ha valóban ennyire felizgatta az anyja, és az apja közelléte őt, akkor mellette kell lenned. Te, biztos pont vagy az életébe, tudja, hogy szereted.
-          Igazad van. - bólintottam
-          Menj, szedd össze magad, én addig felhívom ezt a bugyi olvasztó mosolyú egyént. – kuncogta el magát Mel
-          Oké. – fújtam ki a levegőt
Mindenem remegett. Kezem, lábam, a gyomrom. Robert viselkedése után, egyetlen porcikám sem vágyott a szüleivel való vacsorához. De, mennem kellett. Mellette akartam lenni, és nem utolsó sorban megtudni, mégis mi folyik a Pattinson rezidencián.
Frank épp egy napilapba merült el, mikor kiléptem az ajtón. Ahogy észrevette, hogy távozni készülök összehajtotta az újságot, és menetkész állapotba rendezte magát.
-          Kisasszony? – biccentett fejével. – Merre tervezi az…
-          Mr. Pattinson szüleihez. – vágtam szavába határozottan
-          Mr. Pattinson, arra kért, hogy még véletlenül se…
-          Most beszéltem vele. Beleegyezett abba, hogy a szüleivel vacsorázzak. Azt mondta, maga oda visz. – szegtem fel fejem
-          Erről engem, miért nem értesített? – vonta össze szemöldököm
-          Nézze, tanakodhatunk itt még egy ideig, de, akkor elkésünk. Mr. Pattinson pedig gyűlöli a késést, ezt maga is tudja. – válaszoltam, és elindultam a lift felé
Melanie kölcsön adta a Mini kulcsait, így az autó felé vettem az irányt.
-          Beírnám a Gps-be, a címet. – néztem kérdőn Frankra
-          14 Davis Lane Roslyn, Long Island.- mormolta gépiesen, miközben épp a telefont nyomta füléhez
-          Mit csinál?
-          Felhívom, Mr. Pattinsont.- bólintott, és aztán hátat fordítva beszélni kezdett a telefonba
Kaptam az alkalmon, és az autóba vetettem magam. Beindítottam az autót. Ahogy Frank észrevette, hogy indulni készülök az autóhoz sietett.
-          Mit csinál?- nyúlt az ajtóhoz, én pedig azonnal a központi zárhoz. - Nem mehet oda!
-          De, igen. –bólintottam, és már indultam is   
Sosem csináltam még ilyen magánakciót. Ettől teljesen felszökött az adrenalin szintem. Dübörgött a szívem, legalább úgy, mintha valamiféle drog száguldana végig ereimben. És, hogy őszinte legyek, még mulattatott is, hogy így sikerült átvernem ezt a gorillát. Vagy negyven perces száguldás után, fordultam be az utcába. Nem csalódtam. Azt láttam, amire számítottam. Szebbnél szebb házak. Akármikor elfogadnám őket. A Gps-nek köszönhetően hamar odataláltam ahhoz a bizonyos házhoz.  
Ahogy leparkoltam a ház előtt kissé megdöbbentem. Robert szülei háza mesésen szép volt. Hatalmas ablakainak köszönhetően, világosságot sugárzott. Gyönyörű volt, mégis, azt gondolom, tudván, mennyire gazdagok, szerény körülmények között élnek.  Beriasztottam az autót, bár nem is tudom miért. Melanie Minije, inkább tűnt Trabantnak a többi luxus járgány között. A kutyának se kellene ezen a környéken.
-          Mégis, mit gondolsz, mit csinálsz? – hallottam meg hátam mögül Robert fagyos hangját
-          Megismerkedem a pasim szüleivel. – fordultam meg
-          Na, azt most el is felejtheted. Beszállsz abba a kibaszott kocsiba, még mielőtt észrevesznek, és haza mész. Otthon mindent megbeszélünk. – sziszegte fogai között
-          Nem, Robert. Ha, én egyedül megyek innen haza, köztünk mindennek vége! Tehát vagy velem jössz, vagy, én is maradok.  – fontam össze két karom mellkasom előtt
-          Nem akarom, hogy itt legyél. – morogta, és megragadta karom
-          Ennyire szégyellsz a szüleid előtt? Azt hiszed, nem tudnék viselkedni előttük? Vagy a pénz, az, ami zavarja őket? Az, hogy nem vagyok gazdag? – estem neki
-          Nem erről van szó. – rázta meg fejét
-          Akkor meg miről? Mondd el, és, ha nyomós okod van erre a viselkedésre megértem, és elmegyek.
-          Kamilla, ez. Ez nem olyan, amit csak így…
-          Á, kedvesem. – hallottam meg Aria hangját. - Hát mégis el tudtál jönni? Robert azt mondta, nagyon rosszul érezed magad. – közeledett felénk Aria
-          Igen, a fejem. Borzalmasan fájt. De, aztán pihentem, és úgy döntöttem eljövök. – bólintottam mosolyogva
-          A fejed? És, a gyomrod? Robert azt mondta valószínűleg gyomorrontásod van. – nézett rám furcsállva Aria  
-          Igen, de, aztán mégsem. Vettem be rá gyógyszert, szóval, most már minden oké. – legyintettem
-          Ennek örülök. Na, gyertek, ne itt ácsorogjunk.
Aria csodásan nézett ki. Haja elegáns kontyba rendezve, hétköznapi sminket, és vörös kosztümöt viselt. A ház, amolyan tipikus amerikai ház volt. A berendezés otthonosságot, és melegséget sugárzott. Családi fotók lógtak a falon. A mahagóni színű lépcsőkorlátot girlanddal volt díszítve, és visszanézve, az ajtót is hatalmas karácsonyi koszorú díszítette. Lelket melengető érzés fogott el, ahogy elmélyültem ezekben a részletekben.
-          Nézzétek kit hoztam! – lépett be a házba nagy lendülettel Aria
-          Jó estét. Elnézést kérek a késésért. – mosolyogtam az étkezőbe lépve
-          Semmi probléma. Örülünk, hogy végre megérkeztél, és megismerhetünk. Robert nagyon rejteget előlünk. – állt fel az asztaltól egy szőke hajú, fiatal lány
-          Igen, azt észrevettem. Csak azt nem tudom, miért. – bólintottam továbbra is mosolyogva  
-          Ő itt Annabell, Robert húga. – mutatott be minket egymásnak Aria
-          Szia, Milla.- nyújtottam kezet, majd kérdőn néztem Robertre, aki megrovó pillantásokat vetett felém
-          A férjem már ismered. Thomas.
-          Örülök, hogy újra láthatom Mr. Pattinson. – bólintottam
-          Nemkülönben. – bólintott szintén, de a távolságot továbbra is tartotta. – Ehetnénk végre? Teljesen kihűl az étel. – morgolódott
-          Persze drágám. Milla, kérlek, foglalj helyet. Még nem szedtük le a tányérod.
-          Köszönöm. –válaszoltam, majd kihúztam a széket, amit Robert egy pillanat alatt átvett tőlem, és előzékenyen betolt az asztalhoz
-          Nem ilyennek képzeltelek el. - szólalt meg Annabell
-          Igazán? Mégis milyennek? Talán vörös hajúnak? – tettem fel gyanútlanul a kérdést
-          Hát, hm, igen. – bólintott lesütött szemmel
-          Már gondolkodom egy ideje azon, hogy vörösre festetem a hajam. Mindenki megjegyzi a hajam színét, mikor kiderül, hogy Robert barátnője vagyok. - kuncogtam el magam
-          Magának nem állna jól a vörös. Ha szabad megjegyeznem. - szólt közbe Thomas
-          Nem is akarnám, hogy bármilyen más színnel rondítsa el a haját. Szeretem, így ahogy van. – válaszolt Robert, nyers erővel a hangjában
-          Tényleg? – néztem rá lepődötten
-          Tényleg. – bólintott, miközben mélyen a szemembe nézett
-          Elnézést, de mi itt vacsoráznánk. – morgolódott Thomas
-          Na, és mesélj, hogy tetszik a munka? – terelte a témát Aria
-          Imádom.
-          Kamilla, a cég egyik legjobb embere. Nemrégiben sikerült egy nagyszabású kampányt megnyernünk, és ez, mind az ő érdeme. Hatással van az emberekre, tömegeket mozgat meg. – vette át a szót Robert
-          Túlzol. – pironkodtam
-          Szedjél kedvesem. – tartotta a zöldköretes tálat Aria
-          Köszönöm. – mosolyogtam rá, Robert édesanyjára, és szedtem az ételből
-          Hogy érted azt, hogy tömegeket mozgat meg? – érdeklődött Annabell
-          Azt hiszem, kissé túlzol. – jegyeztem meg újra
-          Nos, a mai nap több tucat ember mondott volna fel, Kamilla miatt.
-          Nem Robert, nem miattam.  Azok az emberek egyszer csak megjelentek. Mondván, ha én felmondok, ők is felmondanak. – rántottam meg vállaim
-          De, mégis miért akartál felmondani? –vonta össze szemöldökét Annabell
-          Mert tudtam, hogy csak evvel menthetem meg azt a tizenkét embert,akit ki akartál rúgni.
-          Te, ki akartál rúgni tizenkét embert a cégtől? – esett le Annabell villája a tányérjára
-          Ki. – bólintott Robert
-          Mégis miért kisfiam?
-          Azért Mama, mert…
-          Lényegtelen miért. Az embereinek tiszteletet kell tanulniuk. És, azt csak úgy éri el, ha következetes, és határozott. – szólt közbe Thomas. – Biztos vagyok abban, hogy Robert helyesen cselekedett.
-          Akkor is, ha az több ember megélhetését kockáztatja? – néztem rá Robert apjára
-          Akkor is. Ha elnéző, azt az emberek kihasználják. A fejére nőnek, és semmibe veszik. Robertet mindig erre tanítottam. Határozottság, és keménykezűség.
-          Mr. Pattinson, azokat az embereket azért akarta kirúgni, mert az időjárás megnehezítette a munkába érésüket. Húsz percet késtek maximum. – nevettem el magam kínomban
-          Kamilla, felhívtam a figyelmüket arra, hogy pénteken nem tűröm el a késést. Ezen nincs mit szépíteni.
-          Igen, de mindannyian, nagyon jó szakemberek. Elbocsátanád őket egy egyszeri késés miatt?
-          Robertnek igaza van Miss. Pintér. Hol tartana a világ, ha mindenki csak a szívére hallgatna? – nevette el magát Thomas
-          Igen, nos, lehet, hogy sokkal fejlettebb lenne a világ. – jegyeztem meg  ironikusan
-          Ezért maradjanak a nők a fakanálnál, és a vásárlásnál. Ők, mindig a lelkiállapotuk alapján döntenek, nem pedig a józanész alapján. – dőlt hátra elégedetten Thomas.- A választások kizárják  egymást-ez nehezíti meg a döntéshozatalt. Minden igenhez tartozik egy nem. Mind…
-          Minden döntésnek ára van. – fejeztem be Thomas mondatát. –  Több empátiát várna el az ember attól, aki Yalomtól idéz. Elvégre ő is empatikus, toleráns ember, nem gondolja Mr. Pattinson? Talán nevelhette volna Yalo gondolkodása szerint a fiát, akkor nem kellene egy ostoba nőnek megmondania mi a helyes lépés bizonyos helyzetekben. – folytattam ironikus hangnemben, és hátradőltem én is a székemben.
 A levegőt vágni lehetett a Pattinson rezidencia étkezőjében. A szívem hevesen vert, de körül nézve, úgy hiszem, evvel nem voltam egyedül.
-          Szép ez a kosztüm Aria, csak nem Chanel? Mintha láttam volna a nyáron rendezett Párizsi divatbemutatón. – váltottam témát
-          Igen, valóban az. Milyen jó szemed van. – mosolygott félszegen, de a beszélgetés evvel ennyiben is maradt. Egészen addig, míg Robert apja meg nem szólalt
-          Robert meg kell, hogy mondjam, a barátnőd… meglehetősen pimasz! – morgolódott Thomas. – És okos. Vigyázni kell az ilyen nőkkel. Az sosem jó, ha sokat gondolkodnak. – nézett rám fürkésző tekintettel Thomas
-          Kedves Thomas, ezt bóknak veszem. – bólintottam mosolyogva, és meghúztam az előttem álló kristálypohár tartalmát
-          Veheted is. Apa, nem igazán respektálja a nőket. – bólintott Annabell. – Nekem is évekbe telt, míg elismert.
-          Több bizalmat kellene a gyerekeibe fektetnie Mr. Pattinson. 
-          Na, és hol töltöd a karácsonyt? – terelte újra a témát Aria.  – Már csak három nap van.
-          Igen, már én is várom. Haza megyek a szüleimhez.
-          És, te fiam? Megtiszteled végre a családodat avval, hogy az idei karácsonyt velünk töltöd?- nézett szigorú pillantásokkal Thomas Robertre
-          Azt hiszem, nem töröm meg a hagyományt. – húzta el száját
-          Miért hol töltöd a karácsonyt? Nem is beszéltünk erről. – néztem rá furcsállva
-          Dolgozik. – mormolta unottan Annabell
-          Nem dolgozhatsz karácsonykor. – ráztam meg fejem. – A családoddal kell lenned, hisz ez a szeretet ünnepe.
-           Ez már évek óta nem család. – mormolta Robert
-          Robert! – emelte fel hangját Aria
-          Így van ez anya! Miért próbálod szépíteni? –kelt ki magából Robert
-          Még egy szó fiam, és akkora maflást kapsz, hogy megemlegeted! – pattant fel a székből Thomas
-          Apa, Robert, kérlek, hagyjátok abba! – szólt közbe kétségbeesett hangon Annabell
-          Kamilla, elmegyünk! – állt fel az asztaltól Robert határozottan
-          De, még meg sem kóstoltátok a desszertet. – hallottam meg Aria letört hangját  
-          Robert. Kérlek. Rossz érzés lenne így elmennem. – fogtam meg Robert ujjait. – Békülj ki édesapáddal.
-          Kérj bocsánatot az anyádtól! – szólította fel Thomas fiát
-          Bocsánat Mama. – mormolta Robert, majd leült
A desszert elfogyasztásáig némán ültünk az asztalnál. Tapintható volt a feszültség apa és fia között, és ez rányomta bélyegét a hangulatra.
-          Kamilla…
-          Csak Milla.
-          Milla. Úgy tudom, remekül zongorázol. – állt fel közben székéből Thomas
-          Nem. Már nem zongorázom. – ráztam meg fejem
-          Mióta? – ráncolta homlokát Thomas
-          Nyolc éve. Volt egy komolyabb betegségem. Azóta nem játszom.
-          De, ugye már jól vagy? –tette fel döbbenten a kérdést Annabell
-          Igen. - bólintottam
-          Milyen sajnálatos. Kedvelem a művészetet.
-          Igen. - helyeseltem
-          Van egy kis különlegességem. Ilyen alkalmakra tartogattam. – mosolygott Thomas. – Mert, hisz hányszor fordul elő, hogy az én szoknyapecér fiam, végre bemutat egy komoly lányt?
-          Az… az… egy…
-          55%- os sör. A Brew Dog gyártja. Egy vagyont fizettem érte. Nem töltök sokat, mert ebből egy korty is igazi lórúgásnak számít. – nevette el magát Thomas. – Annabell, te nem kapsz, nem vagy még 21.- figyelmeztette Thomas lányát
-          Ha kényszerítenél, sem innám meg. - fintorgott Annabell
-          Robert, az egy preparált…
-          Mókus. - bólintott Thomas elégedetten
-          Apám kedveli az ilyen dolgokat. – jegyezte meg keserűen Robert
-          Bocsássanak meg, ki kell mennem a mosdóba. – nyeltem nagyot
-          A folyosó végén, jobbra.  – szólt Annabell utánam
-          Elkísérjelek? – fogta meg derekam Robert aggódva
-          Nem szükséges. – ráztam meg fejem, szinte öklendezve
Szerencsére időben megtaláltam a mosdót. Megmostam az arcom egy kis hideg vízzel, és mély levegőt vettem, nehogy az a sok drága étel, amit az este magamba tömtem, a lefolyóban kössön ki.  Miután vagy tíz percet a mosdóban töltöttem lelki békém visszanyeréséért, úgy döntöttem készen állok rá, hogy visszatérjek  Pattinsonék társaságához.
Ahogy a folyosón haladtam egy fehérre mázolt ajtót fedeztem fel. Az ajtón pedig egy narancssárga zsírkrétával rajzolt lap, Kepp Out felirattal. Megmosolyogtatott a gyerek kéz alkotta kép.  Benyitottam, hogy megnézhessem, mit rejt ez a szoba. Egy igazi gyerekszoba volt. Bárányfelhőkkel borított falak, a plafonról repülőgépek lógtak le.  Ólomkatonák sorakoztak a polcokon a könyvek mellett. És, egy kép. Két fiú volt rajta. Az egyik Robert volt, még gyerekként. Vagy tizenöt éves lehetett a fotó, de az arcvonásai ugyanazok voltak. A szeme, a haja… ő volt. Nevetett a képen, a mellette ülő fiatalabb, szőke fiúval. Édesek voltak. Mosolyt csaltak az arcomra.
-          Milla. – hallottam meg hátam mögül egy vékony hangot. - Nem szabadna itt lenned.
-          Ó, sajnálom. Én, én csak megláttam ezt a feliratot az ajtón, és nem bírtam ellenállni. – szavatkoztam
-          Ez a bátyám szobája.
-          Roberté? – mosolyogtam Annabellre
-          Nem. Thomasé.
-          Ó, és őt, mikor ismerhetem meg?
-          Ő, ő, már, már nem…
-          Te meg mit keresel itt? – nézett rám felbőszülten Robert
-          Én csak…
-          Hogy mersz hozzá nyúlni más dolgához? – förmedt rám, és kitépte kezemből a képet
-          Robert, én nem tudtam. - dadogtam
-          Takarodj! Takarodj! – ordította el magát
-          Robert, elég! – csillapítgatta Annabell
Úgy éreztem a föld nyílik meg alattam. Megrémített Robert viselkedése. Minden porcikám remegett, ahogy kiszaladtam a szobából. A könnyemmel küszködve rohantam a kabátomért, és a táskámért.
-          Nagyon finom volt a vacsora. De, nekem most mennem kell. – remegett meg hangom
-          Hova ez a hirtelen távozás? – jött utánam Aria. – Legalább várd meg, míg rakok édesapádnak egy kis ételt.
Majd eszik szendvicset. – szaladtam le a hosszú lépcsősoron az autóhoz. – Én ebben a házban egy percet sem maradok tovább. - bőgtem el magam, és szinte feltéptem az autó ajtaját