2015. január 27., kedd

49. fejezet

Sziasztok :)
 
Nah, végre elkészült. Extra, extra hosszúval készültem nektek most ;)
 
Az előző fejezethez köszönöm a visszajelzéseket. Csillámpóninak ,és Timinek is köszönet :)
Timi: Ha, tudnád, mennyire jól esik,hogy ilyen véleménnyel vagy a sztoriról. Igazán boldoggá tesz, mikor valakitől ilyen kommentet kapok, és látod...meg is lett az eredménye. A 7 oldalas friss rész ;)
 
Kívánok mindenkinek jó olvasást!
XoXo
 
 Margaret, a titkárnője, mosolyogva üdvözölt, amit én is erőltetve ugyan, de megtettem. Így léptem ki a liftből, és mentem oda hozzá. Robert megvárta, míg elé kerülök, majd megragadta könyököm, és az irodája felé vezetett.
-          Senkinek nem vagyok elérhető. – morogta Robert, amint elmentünk Margaret mellett
Olyan dühös voltam Robertre, hogy alig voltam képes visszafogni magam.  Hiába vágytam teste minden porcikájára. Hiába rándult a gyomrom görcsbe, ahogy hozzám ért… a düh, és a vágy, hogy alaposan felképeljem, egyre inkább hatalmába kerített.  
-          Hívtalak. – nézett rám fagyosan, miközben az irodája elé léptünk
-          Mondtam, hogy nem leszek elérhető. – válaszoltam felszegett fejjel
Elnevette magát. De, ebben a nevetésben nem volt semmi derű, vagy bármiféle jó érzés. Ebben a nevetésben csak a düh, a harag látszódott. Robert becsukta mögöttem az ajtót, majd az ablak elé sétált, és a várost kezdte kémlelni.  Kezeit nadrágja zsebébe dugta, amitől az anyag kissé megfeszült.  Hosszú pillanatokig csak erre voltam képes koncentrálni. A fenekére. A formás, feszes fenekére. És, aztán, huss! Minden dühöm egyszerre tovaszállt. A teste látványa, a reakciója, az egész lénye megigézett. Mintha természetellenes volna rá haragudnom.   Hogy létezhet ennyire tökéletes lény a világon? És, vajon miért nem bírom megállni, hogy ne nyaljam meg az ajkam?  Túl hosszú ideig voltam távol tőle. Túl sok idő telt el úgy, hogy még az ajkait sem ízlelhettem meg. És, ahogy most visszaemlékezem az utolsó csókunkra… mint a legédesebb belga csokoládé.
-          Mondd, te élvezed ezt? – zavart meg kemény hangja
-          Csak annyira, mint te. – válaszoltam, számomra is megdöbbentő határozottsággal
-          Ha valóban így gondolnád, engedelmeskednél! – sziszegte fortyogva
-          Sosem voltam az az engedelmes fajta. – ráztam meg fejem
-          Akkor épp itt az ideje, hogy megpróbálkozz vele! – morogta, még mindig hátat fordítva nekem
-          Szeretek szabadon élni. Mindig is taszított a bezártság. - rántottam meg vállaim
-          Kamilla… - mordult rám
-          Igen, Robert? – kérdeztem, mintha nem is érteném dühössége okát
-          Ne dacolj velem! – rázta meg fejét
-          Emiatt hivatott be, uram? Mert jobb dolgom is volna. – válaszoltam, majd lenyomtam a kilincset
-          Még nem végeztem! – morogta, és egy pillanat alatt a hátam mögött termett, hogy visszacsukja irodája ajtaját
-          Ne húzzuk egymás idejét Mr. Pattinson. – szorítottam össze ajkaim dühösen
-          Ha jól tudom, tőlem kapja a fizetését Miss. Pintér.
-          Nos, ki kell javítanom, mert…
-          Befejezted végre? – ragadta meg csuklom, és magához rántott
-          Mit akarsz? Minek ez a cirkusz? Hisz újra a régi vagy… tudom, és az egész város tudja. – ziháltam dühösen
-          Te meg miről beszélsz? – ráncolta homlokát
-          Mindenki arról beszél, hogy újra csajozol. Az észveszejtő Robert Pattinson újra elérhetővé vált. – válaszoltam gúnyosan
-          Ez nem igaz, ezt te is tudod. – rázta meg fejét
-          Nem tudok én már semmit.  Azt hittem tartunk valamerre… azt hittem beengedsz a világodba.
-          Tudod, hogy ez nekem nem olyan egyszerű. - szűrte meg fogai közt a szavakat
-          Ne aggódj Robert. Már senki nem kér olyasmire, ami számodra ennyire megerőltető. – toltam el magamtól
-          Ez most mit jelent? – nézett rám, majd az ajtónak lökött
-          Jól hallottad… - nyeltem nagyot, de valahogy nehéz volt hallanom azt, amit én magam mondtam
-          Te nem szakíthatsz velem! – rázta meg fejét, majd testével az ajtónak préselt. – Az enyém vagy. Megvédem, ami az enyém… még akkor is, ha te azt nem akarod. – lehelte szavait fülcimpámnak
-          Hagyd abba… - nyöszörögtem
-          Bizonytok bébi, csak ne taszíts el!  - mormolta ajkaimnak
-          Késő… - sóhajtottam fel
-          Te, sem akarod ezt… tudom! Érzem…  - nyúlt combom közé
És igaza volt… de még mennyire, hogy igaza volt. Mégis, mi a franc bajom van nekem? Egyik percben még akár a terroristák elé is vetném, magam annyira bízom benne, aztán a következő percben már szakítanék vele.
-          Adj egy kis időt…- nyeltem nagyot, é ellöktem kezét. - Össze vagyok zavarodva. – ráztam meg fejem homlokráncolva
-          Idő… és… és az mégis mit jelent?
-          Hogy egy kis ideig távol tartjuk…
-          Távol maradni tőled? – vágott szavamba elképedve. – Mégis miért? Hogy aztán, lelkiismeret furdalás nélkül randizgathass Hupperttel? – ripakodott rám 
-          Te meg miről beszélsz?
-          Ugye nem akarod letagadni, hogy randizni hívott? 
-          Nem mondtam neki igent. – ráztam meg fejem
-          De, nemet sem. – morogta, miközben fagyos tekintete könyörtelenül fúródott az enyém
-          Tudod mit? – löktem el magamtól dühösen. - Nem akartam elmenni. Eszembe sem jutott neki igent mondani. De, legyen. – rántottam meg vállaim. – Ha ezt akarod, legyen!
Fogcsikorgatva rántottam fel az irodája ajtaján a kilincset, és szinte trappolva indultam el a liftig.
-          Kamilla! – ordított utánam. – Azonnal állj meg!
Eszem ágában sem volt megállni. Ami azt illeti, minél távolabb akartam Roberttől lenni. Az iránta érzett vágy, és, ami az elmúlt hetekben történt, teljesen összezavar. Nem tudok tisztán gondolkodni. A lényem egyik része, azt mondja, hagyjak fel minden ellenkezéssel, és vessem a karjai közé magam. A másik, az ésszerűbb felem pedig, azt mondja, tartsam távol tőle magam. Hisz hetekre tűnt el egy másik nő társaságában.  Arról nem is beszélve, hogy ez idő alatt engem, elmondása szerint, veszélyes alakok követtek, és az életem minden percét figyelték. És, elment a rendőrségre? Valószínűleg nem… hisz, akkor jelenleg az őrsön ülne, nem pedig az én vérem szívná, alaptalan gyanúsítgatásokkal.
-          Azt mondtam állj meg! – szűrte fogai között a szavakat, és igyekezte visszafogni magát Margaret előtt
-          Nem vagyok rád kíváncsi Robert. – hajtottam le fejem, hogy még csak ránéznem se kelljen. Féltem az elgyengüléstől
-          Hagyj fel, evvel a makacskodással, és gyere vissza az irodámba. Beszéljük meg. – suttogta
-          Elmentél a rendőrségre? – sóhajtottam fel, és félszemmel csupán, de ránéztem
-          Még nem. De…
-          Mindent elmondtál, amire kíváncsi voltam. – szakítottam félbe, majd beléptem az elém táruló liftbe
-          Kamilla. – sziszegte dühösen a nevem, miközben én türelmetlenül nyomogattam a tizennyolcas számot a panelen
 Alsó ajkamba haraptam, hogy még véletlenül se bőgjem el magam. Túlságosan is dühös voltam. Túlságosan is összezavart.
Még Taylor vigyorgó képe sem tudott jobb kedvre deríteni. Még a bugyuta, disznó viccei, amik mellett sosem tudtam elmenni… még azok is sorban csattantak el a fülem mellett, én pedig képtelen voltam mást reagálni rá, mint, hogy megrántottam vállaim.
-          Szóval, mit gondolsz? Eljönne velem? – bökött meg Taylor
-          Hm? – néztem rá
-          Melanie. Már fél órája azt ecsetelem, mennyire bejön nekem, és szeretném elhívni egy randira.
-          Ne haragudj. Nem vagyok teljesen toppon ma. – ráztam meg fejem kínosan
-          Igen, azt észrevettem.  Mi a baj? – vonta össze szemöldökét
-          Semmi komoly. - legyintettem
-          Biztos?
-          Persze. – mosolyogtam rá
-          Akkor, esetleg megérdeklődhetnéd, bejövök e neki. –mosolygott vissza rám
-          Oké. Holnapra szállítom az infót. – bólintottam. – De, most azt hiszem, hazamegyek. – ráncoltam össze homlokom, és nekiálltam összepakolni a cuccom
-          Legyen. – sóhajtott fel Taylor. – Ma már úgy sem jutunk többre.
-          Szia Tay. – intettem, majd felkapva táskám, elindultam haza
Beszálltam a liftbe, és hosszú másodpercekig csak bámultam magam elé.  Telefonom rezgése ébresztett fel. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
-          Kamilla Pintér. – mormoltam a telefonba lehangoltan
-          Szia, Nicolas vagyok. – hallottam meg izgatott hangját a vonal túloldalán
-          Szia, Nicolas. – köszöntöttem, miközben gyomrom, azonnal összeugrott
-          Szóval, gondolkodtál a mai estén?
-          A ma este? – sóhajtottam fel. – Igen, ühm.  Oké, menjünk. – válaszoltam, legalább úgy, mintha a fogam húzták volna
-          Szuper. Akkor érted megyek úgy nyolcra.
-          Rendben.
Miután elköszöntünk egymástól a táskámba csúsztattam a telefonom, és a lift kamerájára bámultam.  Vajon meddig fog ez tartani? Mennyi ideig leszek függő? És, vajon hányszor kell még ellen állnom ennek az irányításmániás férfinak? Nem akarok behódolni… ezt biztosra tudtam.
Ahogy kiléptem a forgóajtón, az orromra egy hópihe szállt. Az égre tekintve hófelhőket láttam.  Már csak ez hiányzott. Útálom a havat. Füleimre húztam sapkám, megigazítottam a sálam, és, elindultam haza. A hosszú lépcsőn leérve az infinitit pillantottam meg. Oskar kitárta az ajtót, és kezével, az autó belsejébe invitált. Enyhe mosolyt erőltettem az arcomra, majd megráztam a fejem. Bár, most jól esett volna egy- két bölcs tanács az öregúrtól, nem akartam, még jobban fájdítani a szívem avval, hogy olyasvalakivel vagyok egy légtérbe, akihez Robert közel áll. A szél egyre hevesebben hordta a havat szemeimbe, de, még ez sem változtatott a véleményemen. Szóval egyedül baktattam haza. A lakás üres volt, Mel csak egy cetlit hagyott, miszerint az éjszakát az egyik barátnőjénél tölti.  Többet kellene vele foglalkoznom. Mostanában eléggé eltávolodtunk egymástól, és ez, kissé zavar. Hisz féltestvérek volnánk, vagy mi…
A zuhany alá álltam, és engedtem had csorogjon rám a forró víz. S, mindeközben csak Robert hangja csengett a fülembe. „ Az enyém vagy. Megvédem, ami az enyém. „
Elgyengülve dőltem neki a csempének.  Úgy éreztem beleroppanok, abba, hogy nélküle kell lennem.  De, képtelen vagyok olyan emberrel lenni, aki hazudik.  Annyi mindent nem tudok még róla. És, ez az el tünés… annyi kérdést vet fel bennem, amikre, csak ködös válaszokat kapok.
Egy fekete muszlin ruhát vettem fel, ami egészen térdemig leért, és egy fehér bolerót. Alulra pedig egy vastagított szálú harisnyát, és magas szárú csizmát húztam fel.  Kiengedve hagytam hajam, és a sminkem is csak megigazítottam. Nicolas pontos volt, egy percet sem késett.  Felvettem a kabátom,államra dobtam kis fekete táskám, és aztán elindultam, hogy egy gyomorgörccsel teli estét töltsek Nicolassal.
-          Fantasztikusan nézel ki. – mosolygott rám Nicolas
-          Köszönöm, te is nagyon kitettél magadért. Bár, ha belegondolok, te mindig így öltözködsz. – vontam össze szemöldököm
-          Igen, vagyis nem. – nevette el magát, majd kinyitotta az autó ajtaját. – Jobb szeretek lezserül felöltözni, csak a hétköznapokon viselek öltönyt. – folytatta, ahogy ő is beszállt mellém
-          Nincs sofőröd. – jelentettem ki meglepődve
-          Talán kellene, hogy legyen? – nézett rám furcsállva
-          Azt hittem, ez a gazdagok egyik kiváltsága. Mindig, mindenhova sofőrrel furikáznak. – vallottam be
-          Nos, ezen még sosem gondolkodtam. Eddig nem volt szükségem sofőrre. Szeretek vezetni. – mosolygott rám
Nicolas biztosan fogta a kormányt. Nem lépte túl a megengedett sebességhatárt.  Volvója kényelmes volt, és tetszett, hogy végre előre ülhetek. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy kislány, aki kicsit felnőtt lehet. 
-          Szóval, mit gondolsz? – nézett rám fél pillanatra Nicolas
-          Oké. – bólintottam, bár azt sem tudtam mire
Nicolas egész úton beszélt. Én pedig, egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyáltalán nem figyelek rá. Elmerengek azon, milyen sebességgel száguldanak el mellettünk a hópelyhek, mennyire tetszetős a kocsija belső kialakítása, és, hogy mit kellene kajálnom holnap.
-          Megérkeztünk. - húzta fel jobb szemöldökét pajkosan
-          Ó. Kínai. – mormoltam ledöbbenve, ahogy kiszálltam az autóból
-          A kocsiban azt mondtad, jó lesz ez az étterem. Menjünk valahova máshova? – nézett rám értetlenül
Tessék… ez az eredménye annak, ha, olyanra mondasz igent, amiről fogalmad sincs. Utálom a kínait.
-          Nem. – ráztam meg fejem. – Nem, ez jó lesz. – bólintottam  
-          Akkor, mehetünk? – mosolygott rám
Némán bólintottam, mire Nicolas kinyitotta az étterem ajtaját. Kellemes meleg járt át, ahogy beljebb léptünk. Vörös bársony anyaggal voltak bevonva a székek, királykék abroszok fedték az asztalokat. A falakon ugyanezek a színek, arany feliratokkal tarkítva. Sokaknak, bizonyára bejön ez a stílus, nekem, valahogy mindig is túl sok volt. 
-          Jártál már kínai étteremben? – érdeklődött mosolyogva Nicolas
-          Még nem. – ráztam meg fejem
-          Megengeded, hogy rendeljek neked? – nézett fel az étlapról
-          Oh, azt hiszem, én maradok inkább a saláta, és…
-          Ne már. Tényleg ennyire nyúl vagy?
-          Nem. Én nem vagyok nyúl. – válaszoltam kissé felháborodva
-          Akkor, engedd meg, hogy rendeljek neked. Ha nem ízlik, nem bánom, rendelhetsz egy salátát. – mosolygott rám
-          Rendben. – sóhajtottam fel, mire Nicolas összecsapta a vastag ,bőrrel bevont étlapot, és kínaiul leadta a rendelést
-          Mit mondtál neki? – kérdeztem gyanakodva
-          Titok. – mosolygott rám
-          Nem szeretem a titkokat. – ráztam meg mosolyogva fejem
-          Hidd el, erre megéri várni.
Nicolas, újra belekezdett valamibe. Ezúttal minden energiám rá összpontosítottam. Arról mesélt, hogy itt ünnepeltek a családjával a diplomaosztója után, és rengeteg szép élményt szerzett ezen a helyen. Az összpontosításom eltartott egészen két percig, amikor is megláttam Foster nyomozót, amint helyet foglal egy velem szembeni asztalnál.  
-          Jó étvágyat. – mosolygott rám Nicolas, és, csak ekkor vettem észre, hogy már elém is rakták az ételt
-          Újj, ez mi? – kotortam bele az előttem lévő sötét színű undormányba
-          Fafülgomba. - mosolyodott el. – Nem muszáj megenned, ha…
-          Nem. Megeszem. – bólintottam határozottan, majd a pálcákkal próbálkoztam felvenni az ételnek nevezett valamit
-          Várj, nem jól fogod. – mosolygott, majd segített a pálcákkal
-          Miért van az, hogy nekem ilyen fülgombát rendeltél, magadnak meg olyan szószos husis trutyit? – böktem a tányérja felé pálcáimmal
-          Jogos. – bólintott mosolyogva.  – Mondjuk, úgy…- fűzte össze ujjait, az asztalra támaszkodva. – Ez egy teszt. 
-          Szóval te most tesztelsz engem? – mosolyogtam rá
-          Igen. – bólintott
-          És, mégis, mit tesztelsz? – vontam össze szemöldököm
-          A kitartásod, a bevállalósságod. – rántotta meg vállait
-          Miért nem vittél egy bungee jumping ugrásra, ha erre vagy kíváncsi? – nevettem el magam
-          Mégis, hogy hangzott volna, ha az első alkalommal egy ilyenre hívlak el?
-          Úgy, hogy: Hé, Milla, nem lenne kedved velem ugrani egyet este?  Én, pedig, azt válaszoltam volna, hogy: Oké, miért ne?  - válaszoltam viccelődve
-          Értem a célzást. – nevette el magát
-          Szóval, akkor én most megkóstolom, ezt a fülszerű valamit. – fintorodtam el
A gombát a számba véve, majdnem elhánytam magam. Az abrosz szélét markolva nyeltem le a nyálkás állagú ételt. Úgy éreztem, a bőröm is zölddé változik, ahogy a gomba leért a gyomromba.
-          Úristen! – motyogtam, miközben levegőért kapkodtam
-          Kamilla, nem szükséges tovább enned belőle. Megkóstoltad, már ez…
-          Azt mondják, egy ételt háromszor kell megkóstolni, mire igazán tudod értékelni az ízét. – vágtam szavába
Nicolas bólintott, én pedig újra kóstoltam az ételt, ugyanolyan viszolygással, mint az előzőnél. Ezúttal megpróbáltam megrágni a gombát, de, még a fogaimat is féltettem tőle. Óvatos rágások sora után úgy döntöttem lenyelem.  Aztán megláttam Robertet, amint kezet fog Foster nyomozóval, és leül az asztalához. A falat azonnal félrement, én pedig levegőt sem kapva, fuldokló köhögésbe kezdtem. Borzalmas volt.
-          Kamilla! Gyere, igyál egy kis vizet. – nyújtotta elém a poharam Nicolas
Belekortyolva a hűsítő italba, sokkal jobban éreztem magam, de még mindig nehéz volt a nyelés, és a kaparó érzés még hosszú ideig megmaradt.
-          Félre nyeltél? – simította el arcomból hajam
-          Igen. – ziháltam. – Azt hiszem, igen.
-          Jobban vagy? – kérdezte aggódó hangján
-          Köszönöm. – bólintottam, és újabbat kortyoltam a vízből
-          Annyira hülye vagyok. Nem is értem miért erőltettem ezt az egészet. Hagynom kellett volna, hogy válassz. – ostromolta magát
-          Nem, nem. Semmi gond, ne hibáztasd magad. – ráztam meg fejem, majd, ahogy megéreztem az előttem lévő gomba édeskés illatát, éreztem, hogy megfordul a gyomrom
-          Nicolas. – sóhajtottam mélyeket, nehogy elhányjam magam. – Kérlek, kérlek, vigyél haza.
-          Rosszul nézel ki. – vonta össze szemöldökét
-          Micsoda meglepetés. – lépett asztalunkhoz Robert fagyott arccal
-          Igen. Elég kellemetlen meglepetés.  – mormolta Nicolas
-          Most…khm. Most ki kell mennem. Bocsássatok meg. –hajtottam le fejem, és, felmarkolva táskám, rohamtempóba indultam a kijárat felé
A gyomrom erős rángásba kezdett. Hideg verejtéktől remegett a testem, én pedig olyan gyorsan mentem az étterem melletti sikátorba, ahogy csak bírtam. Az épületnek roskadva hánytam ki az egésznapi fogyasztásom. A gyomrom viszont az után is próbálkozott, hogy szinte minden kiürült belőlem.  Borzalmas öklendezés jött rám, ahogy megéreztem hányásom szagát.
-          Kamilla!- lépett mellém Robert ijedten
-          Jól vagy? – láttam meg egy másik feketére bokszolt cipőpárt
-          Hogy a francba volna jól? Nem látod, hogy hány? – ordított rá Robert Nicolasra
-          Semmi baj.  Jól vagyok.  – nyöszörögtem, amint kicsit abba maradt a dolog
-          Sajnálom Kamilla.
-          Ne ostromold magad Nico… - próbáltam megnyugtatni Nicolast, de, egy újabb öklendező roham félbeszakított
-          Miért ide hoztad? Utálja a kínait. Egyáltalán, nem is értem, hogy fogalmazódhatott meg a csökött agyadban, hogy randizni hívd!- ripakodott rá Robert Nicolasra
-          Gondoltam, adok neki valamit, amije már régóta nem volt. – morogta
-          Mégis mit? – nevette el magát. – Mit tudnál neki adni, amit én ne adnék meg neki? – kérdezett vissza gúnyosan Robert
-          Egy szép estét. – vágta képébe Nicolas . – Ugyanis te itt hagytad, és inkább más nők bugyijába másztál be. – vette fel haragos stílusát Robertnek
-          Hagyjátok abba. – egyenesedtem fel, de ők, mintha meg se hallották volna tovább veszekedtek
Nem volt erőm tovább hallgatni őket. Elsétáltam mellettük, és aztán mázlimra, egy taxi állt meg az étterem előtt. Kiszállt belőle egy fiatal pár, én pedig kapva az alkalmon beszálltam.
-          Kamilla.  – rohant a kocsi felé a két férfi
Bediktáltam a címet a sofőrnek, majd elnyúlva a hátsó ülésen, próbáltam össze szedni magam.