2015. december 24., csütörtök

80. fejezet


Sziasztok!

Szeretnék nektek elsősorban boldog karácsonyt kívánni! Remélem mindenkinek csodásan telnek a szabadnapok! Vigyázatok egymásra, és szeressétek egymást, az év 365 napján :)

 



Nem is húzom az időt tovább! Jó olvasást kívánok mindenkinek!
Ha találtok hibát, ezer bocs, kicsit már összefolynak a betűk :(


Vér édeskés, vas íze lepte el ízlelőbimbóim. Sosem gondoltam bele, milyen érzés a ló másik oldalán lenni. Ugyanolyan könyörtelenül ütöttem minden alkalommal, ha arról volt szó... ha azt kívánta meg a helyzet. Ami azt illeti, mindig büszkeséggel töltött el, ha a második- harmadik ütésemre, az alanynak esetleg megeredt a nyelve, vagy akár az eszméletét vesztette. A maffiánál töltött első évem, mindegyik esete erről szólt. Kiverni az emberből az információt, s, ha az nem ment, más eszközöket bevetni. De, erre sosem volt szükség, mindig könnyedén meg tudtam szerezni azt, amire szükségem volt. Még ma is emlékszem az első esetre. A férfinak az első ütésemre sikerült betörnöm az orrát, amitől az öklömről csöpögött a vére. Elmondott mindent. Könnyen beszélt, nekem mégis meg kellett ölnöm. Kiadták. " Miután beszélt, eltünteted! " A vére a fehér ingemre fröccsent, amint a mellkasába fúródott a golyó. Borzalmas volt az az éjszaka. Azt mondják, ha egyszer ölsz, az életed végéig kísérteni fog. Azt mondják, az áldozattal együtt veszik a lelked egy darabkája is. És, bár nem hiszek Istenben, mindig is úgy éreztem, ez igaz lehet. Azon az éjszakán, mikor először öltem embert, éreztem, amint kiszakad belőlem egy darab. És, minden egyes gyilkossággal elfeketedik, megszilárdul valami bennem. Hosszú ideig úgy véltem,  a gyilkosságaimmal elvesztettem a lelkem. Aztán jött Kamilla...

Szóval...sosem gondoltam bele abba, hogy milyen érzés lehet, ha az embert vég nélkül ütik. A helyzet az, hogy annyira biztos voltam magamban mindig is, hogy elképzelhetetlennek tartottam még csak a gondolatát is annak, hogy egy székhez kötözve, hosszú perceken keresztül csak üssenek. Ez idáig.

A velem szemben álló férfi homlokáról leszaladt egy újabb gyöngyöző izzadságcsepp. Felemelte öklét, én pedig újra összeszorítottam ajkaim, felkészülve a következő öklösre.

Nagy bánatomra, kinyílt az ajtó, és vakító fény tűzött a szemembe. Irritált, hunyorgásra kényszerített a félhomályban lévő szobában. Kis idő elteltével tudtam csak kivenni Antone dühös képét..

-          Elég lesz. - legyintett, legalább olyan képpel, mintha szívességet tett volna számomra
-          Bírom még! - morogtam dacosan, majd felszívtam számban a vérrel vegyült nyálat, és Antone cipőjéhez köptem. Újabb pofon csattant az arcomon, amit ezúttal már Antone bal kezétől kaptam.
-          Miért akarod magad mindenképp megöletni? - sziszegte 
-          Ezt hívják harcnak. - nevettem el magam, mialatt hátradöntöttem testem a székben. Antone a két combján támaszkodva, közel hajolt hozzám
-          Ezt fiam, öngyilkosságnak hívják.
-          Mit számít az, hiszen, holnap úgy is a halálba küldesz! - mordultam rá, és egyszeriben elillant belőlem minden cinizmus. - Bíztam benned, te voltál a második apám. Ami azt illeti jobban szerettelek, mint a saját apámat.
-          Nem tehetek mást. Nem egészen három órán belül, a klánok dönthetnek a sorsodról. Még megúszhatod élve.
-          Kit próbálsz ámítani?
-          Mindig is csodáltalak a józaneszűséged miatt. - bólintott elismerően, majd felegyenesedett, és az ajtó felé indult
-          Antone. - szóltam utána, mire megfordult
-          Hm?
-          Ne bánts Kamillát. Pár óra múlva, úgy is lezárul a dolog. Így, vagy úgy, én meghalok. Neked, többet nem fáj a fejed emiatt.
-          Már, hogy ne fájna? Hiszen az a ribanc, a halálba kergette a fiam. - sziszegte, majd visszafordult. - Alig várom, hogy elvághassam a torkát. - folytatta szárazon
-          Ne! - mordultam fel, amint megértettem, amit mondott. - Ne bántsd!

Úgy éreztem minden elveszett. Még csak üzenni sem  tudok Kamillának. Szemernyi esélyem sincs arra, hogy megmentsem őt. Olyan fájdalmat éreztem, amilyet még soha életemben. Ordítottam. Hosszú órákon keresztül csak ordítottam, miközben a számba ömlő sós cseppeket nyeltem. Kicsi Kamillám... az egyetlen nő, aki igazán szeretett.

Emlékszem, még milyen volt ott fenn, több ezer lábnyi magasban. Emlékszem, a ruhája színére, a cipőjére, a mosolyára, a hangjára...amint szüntelen dúdolt valami hülye pop számot . Emlékszem , mennyire megszédített az illata, amint közel hajoltam hozzá, hogy aztán rámorduljak.

Miért?  Miért csináltam?

Meg kellett volna csókolnom, már akkor. Már aznap el kellett volna mondanom, milyen hatással van rám. A kávézóban, vagy legkésőbb a múzeumban, tudatnom kellett volna, hogy kell nekem. Hogy, miden, amire, valaha is vágytam az ő. Annyi időt elvesztegettem a vívódással, az őrlődéssel. Mekkora hülye voltam! Egy nagy pöcs!

Együtt kellett volna megöregednünk. Egy Long Island- i házban, egy olyanban, amit kinézett nekünk. Boldoggá tettem volna, minden egyes napját, mert, az, ahogy látom őt mosolyogni, látom sugárzó tekintetét, az engem is boldoggá tett volna.

Minduntalan felcsendül bennem a hangja. Szavak, szépen csengő, édes emlékek, amiktől újra csak gyötrődő hangok jönnek elő belőlem.

A kimerültségtől mellkasom elé engedtem a fejem. Behunyt szemmel emlékeztem vissza arra, milyen volt őt a zongora előtt látni. Látni, finom kis ujjait, a billentyűkön szaporán mozogni, arcát, aminek minden vonását átjárta a zene. Gyönyörű testét, amit egyenesen tartott, melyet lágyan omló haja takart néhol. Emlékszem még. Emlékszem mindenre. Minden szóra, mozdulatra. Emlékszem, minden pillanatra, hangra, érintésre, illatra, könnyre.

Kamillára összpontosítottam. Elképzeltem őt, ahogy az ágyon fekszik, és pedig mellette. Elképzeltem, ahogy simogatom meztelen karját, és beszélek hozzá.

Egyetlen Szerelmem!Ha, csak gondolatban is, de, tudnod kell valamit, mielőtt végleg eltűnök erről a világról!  Visszavonhatatlanul, és örökéletre beléd szerettem! Még, ha ez az élet csak pár óráig is tart már. Még, ha ez az élet, hosszú évtizedekig tart is. Amíg világ a világ, az én szerelmem igaz lesz irántad.

Szerettelek mikor megláttalak, az első pillanattól.
-          Ébredj! - hallottam meg egy dühös férfihangot. - Szedd össze magad, indulunk! - mordult rám a férfi
Nehéz volt kinyitnom a szemeim. Már azt sem tudom, mi a valóság, és mi a képzelet. Kimerültem, teljesen kimerültem. Éreztem, amint a szorosan tartó kötelek elengedik csuklóimat, majd egy rántással, függőleges helyzetbe kerülök. Igyekeztem összeszedni magam. Emelt fővel akartam Antone, és a klánok elé kerülni.

A klánok szokásos gyűlését mindig máshol rendezik meg, a beazonosítás elkerülése érdekében. A találkozók mindig titkosak, csak a meghívottak vehetnek részt a gyűlésen. A fokozott körültekintés ellenére, minden alkalommal nagy felhajtást csapnak, ami nem kis pénzzel jár. Itt a legócskább pezsgőnek számít a Dom Perignon, és a Krug Clos de Mesnit úgy isszák, mint a vizet.

Antone mellett három fő család szerepel a ranglétrán. Eduardo Bianchi, Emilio Rossi, és Luca De Felice. Az ő családjaik, barátaik azok, akik a klánok többi tagját képezik. A nagyapám Fernando Pattinsont, még Antone apja vette maga mellé, és vonta be, az akkor még "családi" bizniszbe, ami mára egész Olaszországot, és Észak- Amerika 70%- át behálózza. Kevés európai, és még kevesebb amerikai léphetett be ebbe a közösségbe, és, azok, akik jelenleg is itt vannak, kemény munka árán jutottak fel.


Mire beértünk a hotel konferencia termébe, ahol idén először rendezték meg a klánok gyűlését, már mindenki a helyén volt. Megdöbbent arcokat láttam, amik engem figyeltek, és, a megdöbbent arcokat nézve, megláttam apámét is. Arca kemény volt, ahogy mindig, de, a szemében láttam valamit. Talán ugyanazt, amit a többi ember arcán. A szívem legmélyén, csak azt remélem, azt láttam a szemében, amit a többi ember arcán.

Antone melletti székhez vittek, ami az apám  melletti volt. Amint egymásra néztünk apám behunyta szemeit, majd elfordult.
-          Ennyire szörnyű? - kérdeztem meg epésen
A teremben nagy morajlás tört ki. Zúgolódtak az emberek.

-          Egy kis figyelmet kérek tőletek. - állt fel Antone. - Látom, nem értitek mire ez a kis közjáték, és, talán, jobb lenne megválaszolni őket, még mielőtt belekezdenénk, a napirendi  pontokat tagolni.  nos, Robert, tegnap felkeresett engem, és egy elég kényes dologra kért engem. - mormolta,  lehajtotta a fejét egy pillanatra, majd újra felnézett. - Robert, el akarja hagyni a családunkat. Nem kíván többé a családunk tagja lenni.
-          Mégis, mi indokolja ezt a döntést? - szólalt meg Luca értetlen ábrázatát rám meresztve, majd Antonera
-          A szerelem. - válaszolt ironikus hangon Antone, mire mindenki felnevetett

Ökölbe szorított kézzel vertem az asztalra, és már pattantam is volna fel a székből, ha apám nem fog le. Némán rázta meg fejét, én pedig visszaültem a székembe.

-          Mégis mit gondoltál Robert? - tette fel felém a  kérdést Emilio. - Egy ostoba szerelem miatt dobnád el a családod? Azt a családot, ami örökre szól? Tudod, hogy ez nem így működik.
-          Nem csupán a szerelemről van szó Emilio. Nem akarom tovább folytatni ezt az életet. - válaszoltam határozottan. - Nem akarok több embert megölni, vagy ártani senkinek
-          Olyannyira, hogy tegnap csak 3 emberemet ölelted meg hidegvérrel! - csattant fel Antone. - Köztük Dantét is.
-          Fogva tartottatok! Sokkoltatok! Annak ellenére, hogy a szavamat adtam arra, hogy nem lépek le! 
-          Te, megölted Dantét? - ugrott fel hátulról egy fazon.
-          Én csak el akartam menni. Békében akartam kiválni a klánok közül, hogy aztán tovább...
-          Te is tudod, hogy a maffiából, nincs kiválás. Csak egy módon történhet meg. - válaszolt Eduardo .- Megölted a társunkat Robert, a családtagunkat. - folytatta szigorúbb hangnemben
-          Továbbra is hangsúlyoznám, hogy én ezt az egészet nem akartam. Antone fenyegetett, meg akarja ölni a menyasszonyom. Azt mondta saját kezűleg vágja el a torkát! Fenyegettek, én pedig csak védekeztem. - emeltem fel mentegetőzve a kezem
-          Te egy ringyó miatt ölted meg a testvérem? - lépett elő a pár perccel ezelőtt felszólalt férfi

Nem láttam még őt, és a helyzetéből ítélve, nem rég lehetett csupán a klánok tagja. Fekete halszálkás öltönyt viselt, hátrazselézett haja, és sötét bőre volt.

A ringyó megnevezésre bennem is felforrt a vér, és én is felpattantam a helyemről. Akármilyen kilátástalan is a helyzetem, Kamilla becsületét megvédem.

-          Vigyázz a szádra! - sziszegtem a férfinek, aki már csak pár lépésnyire volt tőlem. - Dante egy faszkalap volt.
-          Fogd be a szádat! - vicsorgott a férfi, és egy stukkert szegezett a fejemnek. - Megöllek! - morogta
-          Tedd meg! - morogtam már-már őrült hangon. - Ölj meg, és legyen vége! De, a testvéred, akkor is egy faszkalap lesz!
-          Tedd le a fegyvert Matteo! - szólt közbe Antone. - Megbeszéljük civilizáltak módján.
-          Te is tudod Antone, hogy Robert innen nem megy sehova. - szólt közbe Eduardo. - Nem teszünk kivételt, még egy Pattinsonnal szemben sem. - rázta meg fejét, mire a másik két családfőre nézett
-          Robert rengeteg pénzt, üzletet, és kapcsolatot hozott ennek a szervezetnek. Ostobaság lenne megválnunk tőle. – felelte Antone
-          Thomas, szokatlanul jól tűröd, azt, ahogy a fiad életével játszadozunk.
-          Robert nem fog meghalni. - válaszolta nemes egyszerűséggel, mire felnevettek. Apám felállt, és rám nézett. - Tudom, mert több kilónyi bombát erősítettem fel a mellkasomra, és az épülettartó pillérein mindegyiken, van egy-egy szerkezet, ami... - mormolta orra alatt, és megnézte az óráját. - Úgy 5 perc múlva robban.  
-          Csak blöfföl. - nevette el magát epésen a pisztolyt nekem szegező idióta. Apám széttépte ingét, a mellkasára  valóban fel voltak erősítve a robbanó töltetek.
-          Mit csinálsz? - néztem rá ijedten apámra
-          Megmentelek!

2015. december 9., szerda

79. fejezet

Sziasztok  !

Itt a friss fejezet. Kívánok nektek jó olvasást hozzá :)
XoXo

Lills

Milla :

Nicolas  fűszeres parfümjének, és izzadásának egyvelege csapta meg az orrom, amint közel hajolt hozzám. Láttam, amint nyaki verőere szaporán lüktet, száraz ajkait, pedig egy gyors nyalintással nedvesítette meg. Undorodtam tőle. A korábban vonzó férfi, most valahogy egyszeriben a legocsmányabb emberré vált számomra. Hányni tudtam volna a szagától, az érintésétől.

-          Vékony jégen táncolsz Nicolas. - sziszegtem dühösen. - Tudják a rendőrök, hogy te voltál, minden tudnak, és már keresnek.
-          Csak veled szivi. Csak veled együtt fogok meghalni. - morogta, miközben ajka undorra húzódott
-          Miért kellene bárkinek is meghalni? Nem ontódott elég vér, e miatt az őrültség miatt?
-          Máshogy nem érhet véget. - rázta meg határozottan fejét. - Én nem megyek börtönbe.
-          Miért teszed velem ezt? Mit ártottam én neked? - vékonyodott el hangom, az előző mondata hallatára
-          Ha nem vagy az enyém, nem leszel az övé sem. - hörögte, mint egy feldúlt állat
-          Engedje el a kisasszonyt! - hallottam meg Oskar dühös hangját, olyat, amilyet, talán még sohasem hallottam tőle

Amint lenéztem Oskarra, láttam csak meg, hogy  Nicolas oldalának, pisztoly csöve szegeződik. A szívem a torkomban dobogott, ami úgy égett, mintha tüzes vasat dugtak volna le rajta. Szúrós könnycseppek égették a szemem. Körülöttünk emberek kezdtek el gyülekezni. Nicolas körbe nézett, kapkodta a fejét, a pillantását.

-          Már értesítettem a nyomozót, ne aggódjon kisasszony. - bólintott határozottan Oskar 

Mélyen néztem a kezemet szorongató férfi szemébe. Rémült tekintete volt. Olyan rémület látszott benne, ami kiszámíthatatlanná tesz egy embert. Könyörögve néztem rá, kérleltem a tekintetemmel őt. Nem akartam, hogy Oskar lelője, nem akartam, hogy akárkinek is baja essék.
-          Ne csináld ezt. - súgtam oda
Úgy éreztem vége. Úgy éreztem, amit a szemében látok az a könyörület, a feladása, ennek az egész őrületnek. Egy pillanatra merev arcizmai ellágyulni látszódtak, de, tényleg csak egy pillanatra.
-          Megkereslek. - sziszegte, aztán a földre lökött.
Erősen bevertem a fejem, nem voltam felkészülve arra, hogy a földre taszít. Nyilalló fájdalmat éreztem a tarkómnál, akaratlanul is odakaptam a kezem, hogy megnézhessem, vérzik e. Vért nem láttam, csak a sajgó fájdalmat éreztem. Amint felnéztem, már az ugyanúgy földre taszított Oskart láttam csak. A kétségbeesés más formáját kezdtem el érezni. Pár perce ,még az életem féltettem, és most, most pedig újra elvesztettem annak a reményét, hogy lezárhatom ezt a borzalmat. Mikor Oskar sarokba szorította Nicolast, felcsillant bennem egy kis remény, arra nézve, hogy Nicolas, a ma éjjelét már a börtön cellái mögött tölti. Én pedig nyugodtan hajthatom álomra a fejem. És, most ez a remény...elveszett.

-          Ne, ne. Ne, ne ne! - hadartam dühösen, és mintha egyszeriben eltűnt volna a fájdalom a fejemben. Azonnal Oskarhoz indultam. - Hol van?- néztem le rá, s, csak ekkor vettem észre, hogy vérző orrát fogja. Kapkodva néztem körbe, de, a körénk gyűlt tömeg, szinte elállta az utam. Hogy lehetséges az, hogy ennyi ember van itt, és, meglép? Miért nem tartóztatta fel valaki?
-          Sajnálom kisasszony. - biggyesztette le száját
-          Igen, én is sajnálom. - mormoltam lehangoltan, majd kezet nyújtottam Oskarnak, hogy segítségére lehessek a felállásban

40 perc elteltével, már a kórházi ággyal szembeni széken ültem. Oskar orrában egy tampon díszelgett, szétfeszítve orrlyukát. A vizsgálatok szerint egyikünknek sem történt komolyabb bajunk, így már csak a zárójelentéseket vártuk.

-          Nem vagyok más, mint egy konok öregember, aki képtelen elfogadni a tényt, hogy eljárt felette az idő. -  mondta búslakodva Oskar

-          Ne mondja ezt Oskar. Ne hibáztassa magát a történtekért. - fogtam meg kezét, hogy érezze, mellette állok
-          Ha Peter lett volna ön mellett, mindez nem történik meg. Kiöregedtem én már ebből az állásból. - rázta meg  fejét szomorúan
-          Ugye, nem akar felmondani? - kérdeztem dühösséget színlelve. - Magánál jobb sofőrt nem ismerek. Oskar, maga nem a testőr szerepét tölti be, ne marcangolja magát tovább.
-          Kisasszony, az én dolgom lett volna megvédeni önt, és csődöt  mondtam. Ne szépítsük. - rázta meg fejét Oskar , majd lepattant az ágyról, kezébe vette zakóját, és elment mellettem.
-          Most meg hova megy? - álltam fel a székből, és utána iramodtam
-          Haza, nincs itt már rám szükség. Majd, Peter haza viszi önt.

Amint kiértem a vizsgálóból, Peter aggódó faggatózását láttam. Nagyapja, elhessegette, és hozzám küldte. Peter kihúzta magát, amint meglátott. A szívem majd összeszorult attól, ahogy Oskart láttam.

-          Mit szólna hozzá, ha maga, és a nagyapja az apámnál töltenék az estét? Kicsit lazulgatnánk, tudja, popcorn, filmek, nagy beszélgetések. - húztam mosolyra szám, és kérdőn vontam fel szemöldököm
-          Kedves öntől, Miss., de attól tartok, az öreg, most kicsit egyedül lenne inkább. - mormolta Peter, miközben nagyapját nézte
-          Rendben. Akkor előbb őt vigyük haza.

Sok féle csend létezik. Van olyan csend, amiben könnyen elmélyedünk. Belesüppedünk, akár egy puha ágyba, és élvezzük a hangját. Van, hogy a jelenlétében feszengést érzünk, kínlódást, és arra vágyunk, hogy végre megszűnjön. Mondanunk kellene valamit, de mégis mit? Mi lenne az  a jó szó,ami végre megtöri a csendet,és véget vet a kínzó némaságnak?

És, létezik olyan, ami emésztőbb mindennél, amitől az ember elveszettnek érzi magát. Azt hiszem, Oskar most ezt érzi. Segíteni akarnék rajta, de, mégis hogy? Hogy éreztethetném vele, hogy mennyire fontos ő számomra? Talán majd Robert,ő tudni fogja, mit kell tennem.

Robert szemszög:

Kimerülten feküdtem le a földön heverő matracra. Mintha minden porcikám kiszívta volna az a rohadt gép, ami újra, és újra áramot vezetett a testembe. Gyengének éreztem magam, és szomjasnak. Izzadtam a fájdalomtól, ami minden porcikám átjárta. Égett a hely, ahol a tappancsok minduntalan megsütötték a bőröm.  De, soha egy percre sem törtem meg. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy akár egyszer is kimondjam Kamilla nevét. Elzártam magamba. Csak ebbe tudok most kapaszkodni. A tudatba, hogy ő biztonságban van a maffiától. Még, ha én, most meg is halok, avval a tudattal halok meg, hogy Kamilla él, és mit sem sejt arról, ami most történik.

Hogy hol vagyok? Fogalmam sincs. Egy csomagtartóban tértem magamhoz, és, mikor kiszálltunk, még akkor is homályosan láttam a környezetem. Dohos szag járta át a szobát, és a folyosót, amin keresztül felhoztak ide. Talán egy régi kúriában lehetünk. Mindegy, hogy hol, csak messze New Yorktól. Messze Kamillától. A parányi ablakon, ami az egyetlen pont volt a külvilág, és köztem, a Hold fénye világított be. Olyan varázslatos volt, olyan mesebeli. Elbűvölt a látványa, szinte megbabonázott. Egy pillanatra boldoggá tett. A szépsége elhitette velem, hogy minden rendben van. Át szerettem volna ölelni, beletemetkezni erős fényébe, és elfelejteni ezt a rémálmot. Meg akartam szabadulni a fájdalomtól, a kínzó szomjúságtól, amit már órák óta érzek. Elképzeltem, ahogy, mint egy oázis megpihenek benne, és hatalmasat kortyolok a fényéből.

Egy percet sem bántam meg abból, amit tettem. Még, ha meghalok is, még, ha úgy kell tovább élnem ezt az éjszakát, hogy tudom, holnap könnyűszerrel lőnek fejbe azok az emberek, akikre mindig is számíthattam,és akiket kvázi családomnak gondoltam...még akkor sem bánom azt,hogy beengedtem az életembe ezt a lányt. Szerelemmel a szívemben halok meg, érte. És egy percét sem bánom ennek az egésznek. Kamilla...kicsi Kamillám.
 

Behunytam szemeim, hogy újra felidézhessem a mosolyát,   a csókja izét.

Nehéz megírnom ezeket a sorokat, hisz tudom, ha ezt a papírt finom ujjaid között tartod, én már valószínűleg halott vagyok. Peterrel, és az ügyvédemmel, mindent megbeszéltem már, és a hagyatéki papírokat is hitelesítettük, amit talán ezekben a percekben adnak át neked.

Bébi, válaszokat nem adhatok arra, miért történt mindez, és arra kérlek, te se kutakodj!

Vissza már nem fordíthatod az eseményeket. Újra nem tudod írni a történelmet. Csupán csak együtt élhetsz a helyzettel. Gyászold meg a szerelmünk, és soha ne felejtsd el. És, ha egyszer úgy érzed, hogy képes vagy rá, engedd el a fájdalmat, és éld az életed.

Azt akarom, hogy tudd, a szerelmünk jelentette számomra a mindent, és ezt az életem árán is  hajlandó voltam védeni. Nem bánok semmit Bébi. Az elmúlt egy év volt életem legőrültebb hullámvasútja. A  legédesebb drog, amit csak kóstolhattam valaha is.

Örökké tiéd!

Robert

Holnap vége lesz. Minden szenvedésnek vége és talán így lesz a jó. Talán Kamillának is így lesz jó. Fény hatolt be a szobámba, amitől összeszűkültek  pupilláim. Dante lépett be rajta, kezében egy tálcával.

-          Azt hittem az egyik taktikátok az, hogy kiszomjaztattok. - mormoltam epésen, és nehezen nyeltem egyet
-          Az volt. - bólintott. - De, most már nincs szükség arra, hogy beszélj. Mindent tudunk, amit tudni akartunk. - mosolygott rám, kopasz fejével Dante
-          Mi van? - ültem fel a matracon, gyomromban  baljós sejtelemmel
-          Jó étvágyat. - felelt még mindig undorító mosollyal Dante,mire felugrottam a matracról, hogy aztán rávethessem magam

Dante természetesen gyorsabb volt. Könnyedén csukta be előttem az ajtót. Kétségbeestem. Hirtelen több értelmét nyerte élnem, mint halnom. Ki kell jutnom innen! Felesleges volna az ajtót vernem,és ordítanom, ostoba módon fenyegetőznöm. Csak az erőmet venné el, amiből az elektrosokk "terápiának" köszönhetően, amúgy is kevés volt.

Tervet kell készítenem, meg kell szöknöm, és el kell tűnnünk Kamillával. Örökre.

A földön heverő tálcára néztem, és enni kezdtem, miközben csak az járt a fejemben, hogy vissza kell nyernem az erőm.

Tiz percembe sem telt megenni az ételt, és meginnom a palack vizet. Éreztem, ahogy minden nyeléssel egyre erősebb, és reménytelibb leszek.

Forogtak a fogaskerekek, s a már snassznak számító ötlet fordult meg a fejembe.

Nyögni kezdtem. Fájdalmasan kiáltottam fel, miközben az ajtót kezdtem el verni.

-          Hé! Hé! Segítsen! - ordítottam az ajtónak dőlve
-          Mi van? - rontott be az ajtón Dante, kezében gépfegyvert szorongatva
-          Allergiás vagyok a mogyoróra. - színleltem zihálást, és rosszullétet továbbra is
-          De, ebben nem is volt mogyoró. - válaszolt döbbenten Dante, és, amint vállára borultam, előcsúsztattam a pár perccel ezelőtt megtördelt műanyag kést, majd egy határozott mozdulattal a jobb szemébe döftem azt

Dante vére rám fröccsent, amit fájdalmas ordítás kísért. Dante a földre ejtette a fegyvert, amit a következő percben azonnal felvettem. Az ordításra fegyveres emberek közeledtek. Hallottam, amint a gyors mozdulatnak köszönhetően kattogtak a fegyverek, és trappoltak a bakancsok. Kibiztosítottam a gépfegyvert, és azonnal tüzeltem, amint az ajtóban megláttam az első embert. Hangos puffanással lövődtek ki a golyók, amiket a férfi mellkasa tompított. Magam elő fogtam Dantét, aki még mindig ordított a fájdalomtól. Hátulról torkon ragadtam. A vértől ragacsos ujjaival próbált megszabadulni szorításomtól, de nem járt sikerrel. Túl nagy fájdalmat okozott számára a szemüregéből kiálló műanyag csonk. Pajzsként használtam Dante testét, amit aztán el is kapott az első golyó. Dante még két lövésig bírta tartani magát, aztán élettelenül rogyott össze. Szegény pára, reggel még nem gondolta, hogy ilyen csúfos halála lesz.  Hárman lőttek rám. Dante testének köszönhetően, sikerült előrenyomulnom, és pár sorozat leadása után kiiktatnom a másik kettőt. Elengedtem Dante testét, amit rohadt nehéz volt cipelnem, és a menekülő harmadik után igyekeztem, de, nem találtam el.

El kell tűnnöm, még mielőtt ideér az erősítés. Nem lesz több lehetőségem. Ha, most elkapnak, mindennek vége.

Kapkodva kutattam át a hullák zsebeit, míg végre találtam egy kurva slusszkulcsot az egyiknél. Azonnal a garázsba indultam, amin keresztül feljöttünk, az elektrosokk után. Kettesével szedtem a lépcsőket, hogy gyorsabban odaérhessek. Két és fél percembe telt, míg lejutottam az alagsorba. Jéghideg levegő csapta meg majdnem csupasz mellkasom. A tüdőmbe, mintha apró tűkké, vagy jégcsapokká alakult volna át a levegő. Köhögnöm kellett, de megpróbáltam visszatartani.  A slusszkulcs gombját kezdtem el nyomkodni, hogy a tucat autó közül könnyebben megtaláljam, a kezemben lévő kulcshoz tartozó autót.

 Egy Volvo lámpái villantak fel, amint megnyomtam a gombot. Azonnal feltéptem az ajtót, amint odaértem, és már indítottam is az autót. Várnom kellett, míg sorompó felnyílt, miután sikerült a kamerának beolvasnia az autó rendszámát.

Felbőgettem a motor, és, már indultam is. Sikerült kijutnom a szobából, az épületből, és a garázsból. Már csak a telket körülvevő kaput kell átszakítanom, és akkor szabad vagyok. És, akkor indulok Kamilláért, hogy aztán eltűnhessünk a világ szeme elől, örökre.

Közel jártam már, talán 2-300 méterre. Tövig tapostam a gázpedált, hogy könnyebben átronthassak a kapun, csakhogy egyszeriben reflektor fényei vakítottak el.

Félre rántottam a kormányt, és a fékbe tapostam. Körbe vettek. Akárhova néztem autók fényeit láttam, és az azokból kiszálló fegyveres embereket.

2015. november 22., vasárnap

78. fejezet

Hali.

Friss rész, mindkét szemszögből. Jó olvasást !
XoXo

Robert szemszög:

Még a beszűrődő buli hangja sem tudta feledtetni egy pillanatra sem azt, ami most Antone és köztem játszódik le. Antone komoly tekintete elárulta, ő cseppet sem látta ezt a dolgot olyan egyszerűnek, mint én.

-          Szóval, számíthatok a támogatásodra? - tettem fel a kérdést a hosszas csend után. A tüdőmből kiáramló levegő pedig szinte égette a torkom. Antone újra rám emelte tekintetét, majd mély levegőt vett.
-          Nehéz helyzetbe hozol, fiam. És téged ismerve, úgy gondolom, kissé elhamarkodod ezt a döntést. Várj még pár hónapot, esetleg egy évet, és aztán meglátjuk. Addig  meg én is megpróbálom szoktatni magam a gondolathoz, és aztán talán a klánokkal is szót értenék.
-          Megváltoztam Antone. Eljegyeztem Kamillát, és feleségül akarom venni, még a nyáron. Megkértem a kezét, és igent mondott. Nem akarom úgy feleségül venni, hogy folyamatosan rejtegetnem kell előtte a maffia ügyeit.
-          Robert sokan élünk úgy, hogy...
-          Nem Antone, én nem akarok!  - vágtam szavába, amitől újra felkapta a fejét. Ebben a világban hatalmas tiszteletlenségnek számit, egy feljebbvaló szavába vágni. Emlékszem egy esetre. Egy férfi, Antone üzlettársa, nem volt megelégedve az üzletük végeredményével. Fenyegette Antonet, és mocskolódott. Másnapra kivágták a nyelvét.
-          Látom hajthatatlan vagy. - fűzte össze ujjait.  Antone lehajtotta fejét, szemeit pedig behunyta. Hosszú másodpercekig így volt, mintha csak imádkozna. - Te is tudod, hogy a maffiából nem lehet kiválni.
-          De, te tudnál hatni rájuk Antone. - feleltem, és leültem, hogy aztán megfoghassam összefűzött kezeit. - Rád mindenki hallgat. Kérlek! - néztem rá esdeklő tekintettel. - Szükségem van erre a lányra! A világon mindennél jobban.  Közel állunk egymáshoz. Kérlek, szinte, a második apám vagy. Segíts!
-          Az, hogy Antoneval így beszéltem, komoly erőfeszítéseket követelt meg tőlem. Fel kellett hagynom a büszkeségem, és dacosságom minden morzsájával, és alázkodva, könyörögnöm neki. Soha, még egy ember nem látott ilyennek. Talán mégis… mikor mamának könyörögtem, miközben apám a szíjjal vert. Igen, még gyerekként. Nos, ez is felért egy kegyetlen veréssel, de Kamilláért megteszem. A kapcsolatunkért megteszem.
-          Meghoztad a döntésed. Majd holnap minden kiderül. - bólintott Antone. - Addig is... Dante!
-          Nem fogok elmenekülni, ezt te is tudod! Nincs szükség erre! - álltam fel határozottan a székből
-          Attól tartok van. - bólintott, majd ő is felállt székéből. Dantéhoz fordult, és fejével felém intett. – Túl fontos vagy a szervnek Robert, hogy csak úgy hagyjunk kiszállni a játékból. Nem hagyhatom, hogy elhagyd a családunkat, egy nőért, akit csak pár hónapja ismersz.
-          Antone, ezt nem teheted. – sziszegtem, miközben szemeim sarkából igyekeztem felmérni a terepet. – Kéréssel fordultam hozzád, amit a tanács elé kell vezetned. – folytattam határozottan, miközben a szék támláját markoltam
-          Természetesen ez is fel lesz tűzve a napirendi pontok közé. – bólintott komoran Antone. – De, az én nemmel fogok szavazni holnap.
-          Nem állíthattok meg! Tudod, nagyon jól, mennyit jelent nekem… - morogtam, és jobbra nézve megláttam egy férfit, aki ugrásra készen várta Antone jelzését
-          Tudom. Épp ezét, elhárítjuk a problémát.
-          Mi? - néztem rá értetlenül Antonera.  A felismerés gyomorütésként ért. Mégis ki lenne más a probléma, mint Kamilla? Túl értékes vagyok számukra ahhoz, hogy engem tüntessenek el, túl sok pénzt hozok nekik évről évre, és, inkább Kamillát ölik meg. Pánik kezdett eluralkodni rajtam. – Ha csak egy ujjal is hozzá értek, kicsinállak! – hördültem fel, és mire észbe kaptam már Antone ingét szorongattam, az asztalon térdelve. Antone bólintott, majd a következő pillanatban már csak a tompa ütésre emlékszem, ami a tarkóm érte.
Kamilla szemszög:

Azt hiszem minden nő nevében kinyilváníthatom, hogy levetkőzve, egy kényelmetlen, keskeny ágyon, széttett lábakkal, nem éppen egy leányálom. Kényelmetlenül, és kiszolgáltatottnak éreztem magam, annak ellenére is, hogy Bishop doki nagyon figyelmes, és közlékeny volt mindennel kapcsolatban. Bárcsak el tudott volna jönni velem Melanie! Szívesebben mentem volna el én arra a tesztírásra. Mégiscsak egy nő, akit ismerek, és megért engem.

-          Jól van, most lazítson. - hallottam meg a doki nyugodt hangját, majd a következő pillanatba megéreztem, amint belülről tapogat, kívülről pedig az alhasam nyomkodja. Még a levegőt is visszatartottam, de, ez már távolról sem volt olyan kellemetlen, mint maga a szűrés.
-           Hm. jól van, végeztünk. - mormolta, majd eltávolodott tőlem gumikesztyűs kezeivel. - Felöltözhet.

Szinte leugrottam a vizsgáló ágyról. Felkaptam magamra a ruháimat, és mély levegőt véve, visszaültem az asszisztenssel szembeni székre.

-          Szóval ma is voltak rosszullétei?  - ráncolta homlokát a doki
-          Igen. - bólintottam
-          Nos, az ultrahangos vizsgálat  negatív lett. Nem áll fenn, sem a méhenkívűli terhesség, sem a normál terhesség gyanúja sem. A vérvételt elküldjük a laborba, reményeim  szerint minden érték a megfelelő tartományban lesz. Sandra, nézzünk rá a markerekre is.  - szólt oda az asszisztensnek, aki rendületlenül pötyögött. - Szóval, a vérvétel eredménye egy hét múlva, a citológia, pedig 3 hét múlva készül el.
-          3 hét? - kérdeztem vissza döbbenten.
-          Így is hamarabb kapják meg a pácienseim a leleteket. A kórházakban 5-6 hét az átfutási idő.  Szóval kedves Milla, én az alapján, amit elmondott nekem, a stresszre tippelnék, de biztosat csak egy teljes átvizsgálás után tudnék mondani. Azt ajánlom, keresse fel a háziorvosát, aki tovább tudná önt küldeni egyéb vizsgálatokra. Pontosat, diagnózist csak akkor mondhatunk. Próbáljon meg pihenni, olvasson sokat, kapcsolódjon ki. Hátha ez megoldja a problémákat. - mosolygott rám a doki. -  A tablettát pedig az első vérzéskor szedje be először, ha elfelejtené, a tájékoztatóban mindent megtalál, de bármilyen kérdéssel bátran forduljon hozzám.
-          Köszönöm, nagyon kedves. - bólintottam, én is mosolyogva, és hálát adtam az égnek, hogy végre túl vagyok ezen a fránya vizsgálaton. Szóval recepttel a kezemben, végre elhagyhattam az elmúlt éjszakai rémálmom helyszínét.

Ami azt illeti, nem csak a vizsgálat miatt aggódtam éjszaka. Nem csupán ez okozott kellemetlen rémálmokat, hanem Nicolas is. A nyomozó még mindig nem hívott vissza. Beszélnem kell vele! EL kell mondanom, hogy Nicolas Huppert akart megöletni, és ő áll a merényletek mögött. Nem érzem magam biztonságban, mióta eljöttem a doktornőtől. Féltem még a nőgyógyászhoz is eljönni, de tudom, hogy erősnek kell lennem. A kezembe kell vennem az életem, és szembeszállnom Hupperttel, ha arról van szó.

-          Dolgozni indulunk? – tudakolta meg Oskar, a visszapillantó tükrébe nézve. A jó öreg Oskar, fél napot bírt ki munka nélkül
-          Előbb felkeressük Forbs nyomozót. – nyeltem nagyot, majd belebújtam kabátom gallérjába, hogy egy kis melegséget kölcsönözzek magamnak.

A rendőrösre érve pont a kávéját szorongató Forbsba botlottam. Mint mindig, most is makulátlan volt a külleme. Kontyba fogott haj, fehér ing, és szürke nadrágkosztüm. AZ egyik kollégájával beszélt épp, feszült hangnemben. Ahogy meglátta, hogy felé közeledem, egy „később beszélünk” mondattal lezárta a csevegésnek semmiképp sem nevezhető társalgást. Forbs kisimította aggodalmas ráncait, majd teljes testével felém fordult.

-          Miss. Forbs, minek magának mobil, ha nem veszi fel, és még az üzeneteit sem hallgatja meg? – tudakoltam meg kissé erőteljes hangon
-          Miss. Pintér, úgy tudom, még nem tartozom magának elszámolással. – mosolygott rám 
-          Forbs nyomozó, én az életemmel játszok minden nap, amíg maguk ülnek az asztaluk mögött, és aktákat tologatnak. – fakadtam ki
-          Megértem, hogy türelmetlen Milla, de, evvel nem lendít a nyomozáson.
-          És, mondja Forbs nyomozó, ha meg tudnám mondani ki a harmadik, az lendítene a nyomozáson? – kérdeztem dühösen, mire Forbs arcáról lefagyott a mosoly
-          Mit tud? - kérdezte lényegre törően, majd idegesen körbenézett. – Jöjjön. – fogta meg karom, és egy üvegfalú irodához vezetett. Oskar mögött becsukta az ajtót, majd újra rám nézett. – Mondhatja.
-          Nicolas Huppert. – nyögtem ki nevét
-          Biztos ebben? – ráncolta homlokát elgondolkodva.
-          Teljes mértékben. – bólintottam határozottan
-          Honnan feltételezi?
-          Emlékszem. A nevére. Frank ezt a nevet mondta a telefonba, azon a napon.
-          Ezt mondta? Kimondta a nevét, Nicolas Huppert? – nézett rám vágyakozó arccal, mintha csak a számba akarná adni a cukorkát, hogy megjutalmazzon a helyes válaszért
-          Nem. – válaszoltam letörve
-          Akkor, mit mondott? – nézett rám kérdőn, én pedig egyre nevetségesebben éreztem magam
-          Nic?  - húztam el számat
-          Nic? Ennyi? – gesztikulált kezeivel
-          Igen. – bólintottam
-          Hát ez nem ér semmit. – nevette el magát. – Szart se ér, Miss. Pintér! Tudja maga hány Nic van ezen a világon?
-          Szépen beszéljen a kisasszonnyal Miss. – mordult oda Oskar diszkréten
-          Elnézést. – fújta ki a levegőt Forbs behunyt szemekkel. – Kissé elragadtattam magam.
-          Nézze, Nicolas teljesen becsavarodott. Hamis papírokat csináltatott nekem, és repülőjegyet foglalt, hogy megszöktessen Roberttől. Azt gondolja, van köztünk valami, de én nem adtam erre utaló jeleket számára. Azt hiszem követ, vagy legalább is, volt idő, mikor követett engem. Gyűlöli Robertet, valami van köztük, amit egyikőjük sem volt hajlandó elárulni nekem. Kérem, legalább nézzen utána! – tördeltem ujjaim, és arcomra varázsoltam
-          Szóval, azt mondja, lenne indítéka is? – ráncolta homlokát Forbs
-          Azt mondom. – bólintottam
-          Na, ez már valami. – bólintott vissza a nyomozó, majd hátra simította szorosra kontyolt haját. - Akkor körözést adok ki rá, aztán majd meglátjuk. Addig pedig azt ajánlom, ne nagyon tartózkodjon egyedül.
-          Oskar, szinte mindig mellettem van. – mosolyodtam el diszkréten az öregúrra gondolva
-          Akkor maradjunk kontaktba. – mormolta, majd kinyitotta az ajtót

Körül néztem mielőtt beültem volna az autóba, Oskar is így tett. Nem tudom meddig fog ez még tartani… Félelem, vagy bármiféle tartás nélkül kilépni az ajtón. Megéreztem Robert hányát, éreztem, hogy nincs mellettem, hogy nincs a közelemben.  Féltem nélküle, féltem attól, hogy nem ér vissza addig, míg Nicolas újra felüti a fejét… akár egy kórság.

Nehéz volt visszarázódnom a munkába. Jó volt emberek között mozogni, mégis, valahogy elveszettnek éreztem magam köztük. Mintha, árnyéka volnék magamnak csupán. A grafikusokkal tanácskoztam a BlackBarry új kampányáról, majd a megbízóknak másoltam pár példányt az ötletről.  Mire visszaértem az asztalomhoz egy férfi kényelmesen heverészett a székemben.

-          Végül is úgy döntöttél, hogy belevágsz a reklámiparba? – mosolyodtam el, amint ijedt reakcióját figyeltem a székemet birtokba vevő férfinak
-          Oh, Milla. De megijesztettél. – fordult ki a székkel apu. – Gondoltam kipróbálom a széked, kényelmesnek tűnt. Jó kis szék. Hoztam ebédet! - hadarta, a még mindig fennálló ijedtség hatása alatt
-          Köszönöm. – mosolyogtam rá, majd elvettem a papírzacskót, amit a kezében tartott
-          Csak egy kis saláta, és csirkemell. – legyintett
-          Tökéletes. – mosolyodtam el a gesztuson, és az asztalnak támaszkodtam. – Szóval, minek köszönhetem a látogatást?
-          Szóval, arra gondoltam, ha már úgy is elment hős lovagod, Patti ficsúr, mit szólnál, ha hazajönnél pár napra? – rántotta meg vállait
-          Hogy ki? – kuncogtam el magam a név hallatán. – Patti ficsúr?
-          Khm, szóval? Mel is ott töltené az estét, aztán lehetne amolyan családi este, társas, karaoke, wii, meg ilyenek. Mit szólsz?
-          Jól hangzik. – bólintottam, immáron őszinte mosollyal
-          Oké, akkor megyek, bevásárolok pár egészségtelen kaját. – kacsintott, majd egy puszit nyomott az arcomra, és elviharzott

Sokáig mulattam még apu beszólásán Roberttel kapcsolatban. Bizonyára őt is szórakoztatni fogja este, ha beszélünk.  Az ebédemet csak késő délután tudtam csak magamhoz venni. A kantinba mentem, narancslevet vettem ki a hűtőből, és az ablak mellé ültem.  Kinyitottam a dobozt. A saláta, még mindig roppanós volt. Nem fonnyadt meg, az idő ellenére sem. A csirke pedig olyan fűszeres volt, amilyet szeretek, éreztem az ízén, hogy ez nem bolti készítésű. Elmosolyodva néztem le a telefonomra két rágás között. Vártam egy e-mailt, sms-t , vagy hívást Roberttől, de semmi.  A legszívesebben azonnal felhívtam volna, hogy újra hallhassam a hangját, de, próbáltam tartani magam.  Hiányzott, borzalmasan. Gyötrődve, forgolódva aludtam el az éjszaka, és tartottam tőle, hogy ez ma is így lesz.  Talán apu felajánlásának hála, mégis csak nyugodt éjszakám lesz. Sőt, talán még szórakoztató is lesz. Egy kis izgalom vegyült a gyomromba, már vártam a közös estét.

Szék nyikordulása törte meg elmélkedésem. Olyan hangja volt, amint a járólapon elhúzódott a gumitalp, mintha fájdalomtól jajdult volna fel.  Felkaptam a fejem, az ijesztő hangra. Két kikerekedett szempár nézett vissza rám.  Ismertem már őket, és az idő múlásával, egyre inkább tartottam tőlük.

-          Te, mit keresel itt? – húzódtam hátra székemben. – Hogy mertél idejönni, a munkahelyemre?
-          Tudom, hogy rád ijesztettem a múltkor a parton. Én csak…
-          Menj el. Menj el, és hagyj békén. Örökre. – remegett meg hangom, és felpattanva a székemről a kijárat felé rohantam

Oskar számát tárcsáztam, és a bejárathoz kérettem őt. Minden porcikám remegett.  Mintha hallottam volna a csontjaimat zörögni a félelemtől. Úgy éreztem magam, mint egy vészvillogó, ami hangos szirénázás közepette próbál menekülni.  Itt van, itt van. Hogy a francba kerül ide?  Nyálkás idő volt odakinn. Magamra kaptam pulcsim kapucniját, mikor egy erős kéz rántotta meg karom.

-          Tudod igaz? – mordult rám Nicolas, s csak hangja hallatára eszméltem fel arra, hogy arca csak két cetire van az enyémtől. – Emlékszel?