2014. november 17., hétfő

45. fejezet

Sziasztok
Elhoztam a folytatást. Kívánok mindenkinek jó olvasást.
XoXo 


-          Mit csinálsz? – leheltem
-          Magamévá teszlek. Újra, és újra. – mormolta, miközben ködös tekintetét az enyémbe fúrta
-          Robert. – sóhajtottam fel.
-          Érzem… teljesen átnedvesedtél. – búgta, miközben tenyere közé temette testem legsebezhetőbb pontját. – Teljesen átforrósodott a tested.
-          Csak az érintésedre reagál. – súgtam ajkainak
-          Ó, bébi. – hörögte fülembe, majd csípőmre ült
A következő pillanatban szétfeszítette a pár órával ezelőtt felvett világoskék inget. Szinte hullámzott a testem, a gombok pattogásának hallatán. Robert megnyalta alsó ajkát, majd beleharapott.  Végig húzta ujjait melleim között, és felnyögött. Leszállt rólam, és a szekrényéhez sétált.  Meztelen volt. Teljesen. Gyönyörű volt, ahogy az izmait megvilágította a Hold fénye. Mintha csak Isten rajzolta volna le. Mintha, csak Ádámot látnám a Paradicsomban. Izgató volt, minden apró porcikájában. És ő ezt tudta. Tudta, mennyire kívánom őt. Tudta, mennyire sóvárgom a teste után. Láttam a mozdulataiból, a tekintetéből. Az apró mosolyból, amit egy-egy elfeledett percben megengedett magának.
-          Bízol bennem? – súgta fülembe, ahogy visszatért hozzám
-          Igen. – nyaltam meg alsó ajkam 
-          Akkor hunyd be a szemed. - morogta, és a következő pillanatban egy selyemkendőt kötött szemeim elé
-          Mit csinálsz? – sóhajtottam fel
-          A csúcsra juttatlak. – csókolta meg ajkaim, majd mindkét csuklóm megragadta. – Csak egy valamit kérek tőled.
-          Mit? 
-          Ne ellenkezz! Mert én tudom, mire van szüksége a testednek.
 
Robert a következő pillanatban, hideg, csúszós anyagot font mindkét csuklóm köré, majd, azokat az ágy végéhez kötötte.
Robert nyakam kezdte el harapdálni. Bizsergett tőle minden porcikám. Belesajdult, minden idegvégződésem, ami csak is utána vágyakozott. Megharapdálta mellbimbóim, a csípőm, egészen csiklómig. Összerándultam,amint megéreztem őt. Ahogy kegyetlenül belém hatol nyelvével,és az őrjítő orgazmus felé sodor. Nem kellett sokáig csinálnia. Elmém  hamarosan elöntötte a forróság. Ujjaim kétségbeesetten kapaszkodtak a hideg szatén anyagba, ami fogva tartotta kezeim. Nehezen tudtam csak uralkodni testemen. Mintha egy orkán készülne végig söpörni rajtam. Aztán egyszerűen vége lett mindennek... Robert eltávolodott tőlem.
-          Mit csinálsz? - sikoltottam fel a hiánytól
-          Nem érdemelsz kielégülést Kamilla. - búgta fülembe
-          Mi? Miért? - kérdeztem kétségbeesve
-          Ó, bébi... túlságosan jelentéktelen vagy.
-          Ne mondd ezt. Miért csaptál be? - ráztam meg fejem.
-          Már nem vagy számomra izgalmas. Undorodom tőled.
-          Ne, Robert! Kérlek, ne tedd ezt.
Az egyik pillanatban még éreztem, őt. A teste melegét, a jelenlétét. Aztán csak úgy eltűnt, otthagyva engem a testemet gyötrő, kínzó vággyal,   és megszégyenítő szavaival.
Izzadtan, és felizgultan ébredtem fel. A szívem úgy dübörgött mellkasomban, mintha csak egy maratont futottam volna le épp. A testem lüktetett. Érte lüktetett.
Felültem az ágyamra, és hosszú másodpercekig csak bámultam magam elé. Arcom kezeimbe temettem, miközben Melanie idegesítő mondatai játszódtak le bennem újra és újra. Nem lehet, hogy csak ennyi legyen. Nem hihetek a Melanienak, és az apámnak. Tudom, hogy én többet jelentettem Robertnek. Tudom, érzem! Dühösen pattantam fel az ágy széléről, és besétáltam a fürdőszobába. Megnyitottam a csapot, és engedtem, hogy a hideg viz megbénítson.  Megbénítsa a testem, és a gondolataim.
Ködös volt a reggel. Mintha a zuhanyzás, és a céghez érkezésem között csupán egy pillanat reppent volna el. Mintha a körülötte lévő dolgok, csak úgy elfolynának, én pedig csak sodródnék.
Hiányzott Robert. Nélküle nehéz volt a létezés. A tudat, hogy minden szó nélkül lépett ki az életemből, nem fért a fejembe. Hisz tudom milyen. Mindent kimondd, ami zavarja. Ha nem akart volna engem, elmondta volna nekem.
Elmélázva szürcsölgettem a kávém, miközben a monitorom képernyőjére meredtem.
-          Milla. Kérem, jöjjön az irodámba. - lépett mellém Nathan
-          Máris. - bólintottam, majd lerakva a csészét az asztalomra, követtem Nathant
Nathan , és a többi közvetlen viszonyban álló személyek közül senki nem aggódott Robertét. Mindannyian úgy vélték egy váratlan üzlet állhat Robert hirtelen eltűnésének hátterében. De, akkor,miért nem jelentkezik?
-          Itt vannak az element forgalmi kimutatásai. Gondoltam kíváncsi rá. - emelt fel egy mappát Nathan
-          Üm, igen. Köszönöm. - bólintottam, és elvettem a mappát.
-          Milla, tudom, hogy ön és Mr. Pattinson között nem csak munkakapcsolat van. De, ha nem tud a munkájára összpontosítani, és mindent kihozni abból,amit az a szép kis fejecske rejt, még az atya úristen sem menti meg a kirúgástól. - nézett rám határozottan Nathan
-          Nézze, én igyekszem, de...
-          Itt az kevés, ezt maga is pontosan tudja. - vágott szavamba
-          Nathan, tudom, hogy Robert nem tűnne el csak így egyik perről a másikra. - támaszkodtam meg Nathan asztalán mind két kezemmel, hogy közelebb kerülhessek hozzá
-          Nézze Milla. Én nem akarok belefolyni az önök kapcsolatába, de ismerem Robertet. Ha rábukkan egy zsíros üzleti lehetőségre, napokig képes kikapcsolni,és csak arra koncentrálni. Ez esetben is ez történt.
-          Akkor mégis miért nem jelentkezik? Egy e-mail, egy sms, vagy egy hívás... miért nem fér bele az idejébe?
-          Robert nem hétköznapi ember, ezt ön is pontosan jól tudja. Szeret mindent a maga irányítása alá venni, és úgy intézni a dolgokat, ahogy ő azt elképzeli. Ha magányra van szüksége, meg kell adnia neki.
-          Azt hiszem ebben nem értünk egyet Nathan.
-          Nézze. - nevette el magát. - Engem a legkevésbé se érdekel az alkalmazottaim viszonya, addig míg elvégzik a munkájukat.  De, ez az állapot csak addig áll fenn,mig meg vagyok elégedve a teljesítményükkel. Azt javaslom kedves Milla, ha ön képtelen külön választani a munkát a magánéletétől, ne bonyolódjon bele munkahelyi kapcsolatokba. - nézett rám mosolygós tekintettel Nathan
-         Köszönöm a tanácsot. - mormoltam dühösen magam elé. - Van még valami? Találkozóm lenne egy rendőrtiszttel, az ebédszünetemben, és nem szeretnék elkésni.
-          Nem, nincs. - ráncolta össze homlokát. - Milla. - szólt utánam, ahogy elindultam az ajtó irányába.
-          Igen?- néztem vissza vállam felett
-          Kérem, nyugtasson meg, hogy nem keveredett bele valami illegális dologba.
-          Ne aggódjon, semmi ilyesmiről nincs szó. - válaszoltam, majd a mappával a kezemben kiviharoztam Nathan irodájából.
Felháborított Nathan arrogáns viselkedése. De, ezen egy percet sem volt időm agyalni, ugyanis  valóban késésben voltam.
Foster nyomozó hangja csengett a fülembe. Érdekes, megnyugtató hangja volt, és már kíváncsian vártam a vele való találkozást.  Egy kis étteremben találkoztunk, nem messze a cégtől, hogy minél több időnk legyen beszélni. Nem akartam az értékes perceket az utazással tölteni. Mivel csak kétsaroknyira volt az étterem, gyalog indultam el. Melegen öltöztem fel, mert akárhogy is sütött a Nap, már ne, volt annyi ereje sugarainak, hogy a levegőt is felmelegítse. Forest nyomozó, egy közép magas , néger nő volt. Fekete farmert viselt, egy hosszú szárú csizmával, és egy fehér inget. Haja rövidre volt nyírva, mégis, kerekded arca így is nőiessé tette őt.
-          Jó napot Kamilla, Samanta Forest  nyomozó vagyok. - nyújtotta kezét előzékenyen
-          Jó napot, örülök, hogy megismerhetem. - válaszoltam, majd megráztam a kezét. - Rendelt már? - néztem az üres asztalra
-          Még nem, önre vártam. - válaszolt, majd belekortyolt a vízzel teli pohárba. - Örülök, hogy nem az őrsön kell ezt a beszélgetést lefolytatnunk.
-          Én is. - bólintottam, és a keserves vetkőzés után, végre én is helyet foglaltam. - Szóval, mit tudott meg? - kérdeztem azonnal, ahogy magam alá húztam a széket
-          Először is szeretném megkérdezni, mi alapján tette a bejelentést?
-          Mint már az őrsön is elmondtam, napok óta nem sikerült elérnem őt. Nem jött haza, nem hívott, nem jár be dolgozni. Teljesen felszívódott. - magyaráztam Forbsnak
-          Megkérdezhetem, milyen viszonyban áll ön ,és Mr. Pattinson?
-          Munkakapcsolat. - vágtam rá azonnal, majd elhallgattam. Forbs pedig várt. - És a barátnője vagyok. - nyeltem nagyot
-          Kínos önnek ez a kapcsolat, vagy Mr. Pattinsonnak? -  ráncolta homlokát Forbs
-          Nem, dehogy. - ráztam meg fejem, értetlenül
-          Akkor, miért a munkakapcsolatukat említette meg hamarabb, és csak később a személyest?
-          Nézze, sokáig nem tudtuk mi sem, merre is tart ez a dolog kettőnk között. Csak nem rég tettük nyilvánossá a kapcsolatunk.
-          Értem. - bólintott, miközben lesütötte szemeit
-          Most már elárulná, mégis  mit tudott meg? - sürgettem, majd, a következő pillanatban a pincér jelent meg mellettünk,hogy felvegye a rendelésünk
-          Nos, Mr. Pattinson nem tűnt el. - válaszolt egyszerűen Forbs
-          Hol van?
-          Egy Seattle melletti kisvárosban bukkantam rá.
-          Seattle? - ráncoltam homlokom értetlenül
-          Az egyik volt kollégám bukkant a nyomára. Egy kávézóban látta, egy vörös hajú nővel. - folytatta
-          Hogy kivel? - néztem rá Forbsra kikerekedett szemekkel
-          Ismeri ezt a nőt? - vette elő táskájából egy sárga borítékot, amikben képek voltak. Felém  csúsztatott egy fotót, amin Robert, és egy vörös hajú nő volt látható
-          Még sosem láttam. - ráztam meg fejem
-          Ez igen csak érdekes. Ugyanis ő volt, Mr. Pattinson két évvel ezelőtti barátnője, akiről szintén az a hír járta akkoriban, hogy rejtélyes módon eltűnt.
-          Szóval vele van. - motyogtam magam elé, megsemmisülve
-          Igen. - bólintott, majd villájára tűzött pár szem sült krumplit
-          Köszönöm, hogy segített nekem. - motyogtam magam elé
-          Ugyan, ez a dolgom. - bólintott megértően
-          Ha nem haragszik meg, én most... - pattantam fel helyemről
-          Megértem. - bólintott, majd ő is felállt a helyéről
Az  asztalra csúsztattam egy kis pénzt, majd felkapva kabátom, és táskám, kirohantam az étteremből. Forgott velem a világ. A szívem, úgy hasogatott, mintha, azonnal ki akarna tépődni a helyéről. Nem bírtam a tudatot elviselni. Annak a tudatát, hogy az apának, és Melanienak egész idáig igaza volt. Sőt, mindenkinek igaza volt. És, ugyanakkor nehéz volt a gondolattal megbirkózni, hogy Robertnek én csak egy múló szeszély voltam, ahogy Melanie mondaná.

2014. november 2., vasárnap

44. fejezet

Sziasztok.

Hoztam egy rövidke kis részletet, Milla szemszögét olvashatjátok. A jövő hét lesz az utolsó hét egy jó darabig, hogy dolgozom, nagyon remélem, hogy azután már több időm lesz a blogra.

Jó olvasást mindenkinek.

XoXo

Milla szemszög:

-          Tessék. Ez engem is mindig feldob. – nyomta kezembe a hatalmas hamburgert Melanie , majd leült mellém a párnákkal borított padra
-          Kösz.- mormoltam lehangoltan 
-          Szóval, arra gondoltam, hogy a hétvégén halloween , és lenne egy buli, ami…
-          Nem, nem hiszem, hogy elmegyek. - ráztam meg fejem 
-          Ne búslakodj már! Lépj túl rajta!- ölelt át hátulról
-          Ha az annyira könnyű lenne. – ráncoltam össze homlokom. – Ha legalább valamit tudnék róla.- haraptam alsó ajkamba
-          Még mindig nem jelentkezett? – érdeklődött együtt érzőn Mel
-          Nem. – ráztam meg fejem. – Még mindig nem. Tegnap felhívtam újra a kórházakat, hátha az óta történt valami.  Apu persze, minden egyes tárcsázásnál mondta az epés megjegyzéseit.
-          Ő, csak neked akar jót.  Robert eltűnt. Talált magának valakit, akivel kiélheti az újabb szeszélyes időszakát, csak túl gyáva ahhoz, hogy elmondja ezt neked.
-          Szóval én csak egy szeszély voltam a számára? – néztem rá dühösen Melre
-          Nem így értettem Milla, csak…
-          Ha, csak egy múló szeszély voltam számára, miért figyeltet az embereivel?
-          Figyeltet? - nézett rám tátott szájjal Mel
-          A koncert utáni reggel, ahogy kinéztem az ablakon, az a bőrkabátos fazon állt az ablakunk alatt. – böktem fejemmel a túloldali bódé mellett álló, szekrény méretű fickó felé. -  Követett, egész nap. A munkahelyemre, apuhoz, és Robert lakása előtt is ott volt. Másnap pedig egy hozzá hasonló férfi váltotta.
-          Te jó ég! Miből gondolod, hogy Robert emberei? Mi van, ha ez egy beteg fazon, aki bántani akar? – fakadt ki Mel
-          Tudom… csak tudom. – bólintottam. – Ha bántani akart volna, már rég megtette volna. Kismillió lehetősége lehetett volna rá.
-          Te jó ég Milla, ez őrület!  Menjünk be a rendőrségre! Ez az ember zaklat téged!
-          Nem Mel. Éppenséggel, nem csinál semmit. A rendőrök fejüket rázva küldenének haza.
-          És, mit fogsz tenni? Meddig akarsz várni rá?- kérdezte türelmetlenül
-          Még, csak egy hét telt el Mel! – förmedtem rá
-          Rendben. - sóhajtott fel. – Nekem, most vissza kell mennem az egyetemre. – mormolta Mel
-          Én meg, haza megyek. – motyogtam, majd a kezemben lévő hamburgerre néztem
-          Otthon találkozunk. – motyogta, majd felállt mellőlem, és elviharzott. Én pedig ott maradtam az érintetlen, langyos hamburgeremmel, ami sehogy nem akart lecsúszni a torkomon

Szemeimből elindultak a könnycseppek, de nem engedtem lefolyni azokat arcomra.  Erősen haraptam fogaimmal alsó ajkamba, hogy figyelmeztessem magam, ez nem a megfelelő hely arra, hogy elbőgjem magam. Hűvös szél kapott bele hajamba, lehullott faleveleket sodorva felém.  Összébb húztam magamon a kabátot, majd én is felálltam a padról. A szemetesbe dobtam a hamburgert, és céltalanul sétáltam New York hűvössé vált utcáin. Mintha, az ősz eljövetele, a mi kapcsolatunk múlását akarná mutatni. Pár röpke hónap. Pár röpke, szenvedéllyel teli hónap, amit egyszerűen képtelen vagyok elengedni. Tudom, hogy történt valami! Tudom, érzem a csontjaimban. Nem hagyhatott csak így el. Nem lehettem puszta szeszély számára.
„Hívlak,amint végeztem” – ezek voltak az utolsó szavak, amiket hallottam tőle. ÉS, talán, ha nem vagyok annyira idióta, hogy hagyom lemerülni a telefonom, többet is megtudtam volna. Talán meg tudom, hogy mégis, miért és hova megy.

Robert lakásán kötöttem ki. Egészen addig fel sem tűnt hova is tartok, míg már a lift paneljén meg nem láttam az arcom. Behunyva szemeim, a liftbe lopott csókok jutottak eszembe, amit munkába induláskor váltottunk egy-egy reggelen. A lakás ugyanúgy nézett ki, mint, mikor legutóbb itt jártam.  Gyenge fény világított csupán, amit a falba rejtett spot lámpák adtak. Még mindig éreztem Robert parfümje illatát. A nappaliban álló csodaszép zongorára pillantottam. Lehúztam nyakamból, a sálat, kigomboltam a kabátom, és odasétáltam a hangszer elé.
Leültem, és néztem a fehéren világító billentyűket. Kezem magától lendült mozgásba. Mintha csak vágyott volna a merev billentyűk leütésére. Meg is tettem volna, ha épp nem kezd el telefonom rezegni a zsebemben.  Kapkodva vettem elő a mobilt zsebemből, és minden idegszálammal a képernyőre összpontosítottam. Robert nevét akartam látni rajta, de természetesen nem az övé volt. 

-          Hallo. – mormoltam letörten
-          Jó estét Kamilla. Foster nyomozó vagyok.
-          Jó estét.
-          Az őrsön kitöltött nyomtatványról szereztem meg a számát.
-          Értem. – sóhajtottam fel türelmetlenül
-           Elnézést, hogy ilyenkor zavarom, de, mindenképp beszélni szeretnék önnel, Mr. Pattinsonnal kapcsolatban.
-          Tud róla valamit? Megtalálták? – hadartam a szinte lételememmé vált kérdéseket
-          Sajnálom, még nem tudok önnek semmit mondani a kilétével kapcsolatban. Viszont, mindenképp személyesen szeretnék önnel beszélni.  – válaszolt tárgyilagosan a nyomozó
-          Rendben. Nos, akkor, ha önnek megfelel, holnap akár együtt ebédelhetnénk. – válaszoltam letörten
-          Nekem tökéletes.

Megbeszéltük a részleteket a nyomozóval, majd letettem telefonom, és zsebembe csúsztattam azt. Újra végig néztem a lakást. Nyomokat kerestem, amik kis reményt adnak arra, hogy talán itt járt. De, minden tökéletesen ott volt, ahol, és ahogy hagytam őket. Tudom, hisz, még a takarítónőt is megkértem ne nyúljon semmihez.  Minden másnap felhívtam Robert édesanyját,aki  minden alkalommal megnyugtatott. Robert bizonyára jól van, csupán elutazott, hogy elintézze az üzleti ügyeit. De, én tudom, hogy nem erről van szó. Nem hagyott volna itt egy szó nélkül. Nem ment volna el a dolgai nélkül. A szekrényében mindegyik öltöny, nyakkendő, ing, és nadrág, pont olyan sorrendben megtaláltató, ahogy ő, azt itt hagyta. Egyetlen cipője sem hiányzik, azon a páron kívül, amit azon a reggelen viselt, mikor utoljára láttam. Újra lehallgattam az üzenetrögzítőjét, ami ma este is üres volt. „ Önnek nincs új üzenete” – válaszolt egy női hang

Letörten vettem kezembe a locsoló kannát, és töltöttem meg vízzel. Meg locsoltam azt a pár kókadozó növényt, amit képes volt elviselni a lakásba, majd, utoljára körbenézve a lakáson, felöltöztem, és haza indultam.

Tudtam, mi vár rám otthon. A magányos, üres lakás. Melanie a vizsgáira készül a könyvtárba, így még rá sem számíthatok. Gyalog indultam haza. Nem siettem, nem volt miért. Zsebre dugtam két kezem, füleimre húztam sapkám, és a sálamba dugtam orrom.  Összefagyva értem haza. Álmatagon vetkőztem le, és feküdtem be az ágyamba. Kezembe vettem telefonom, és Robert nevéhez lapoztam.

-          Robert Pattinsont hívta. Jelenleg nem vagyok elérhető, kérem, hagyjon üzenetet. Amint lehetőségem lesz, visszahívom.
-          Szia.- szóltam bele a telefonba. -  Meg kellene változtatnod, a postafiók szöveged… Több tucat üzenet után, tényleg illene visszahívnod. – nevettem el magam keserűen. – Ne állíts valótlant. Hívj vissza… csak annyit mondj, hogy jól vagy. Más nem érdekel. – kezdtem bele a bőgésbe. - Szóval, várom a hívásod.