2014. július 31., csütörtök

39. fejezet

Sziasztok. 

Meghoztam a friss fejezetet. 
Nagyon örültem Liri kommentjének, az előző résznél :) Köszönöm neki, hogy tartja bennem a lelket egy-egy szóval :) 
Rob szemszögét olvashatjátok. És, továbbra is kíváncsi vagyok a véleményetekre.

Kívánok mindenkinek jó olvasást. 

XoXo 

Robert szemszög:

-          Tudni akarom, ki volt, aki összeállította Kamilla anyagát! – morogtam bele a telefonba
-          Edward volt, uram. –válaszolta Frank
-          Öntsétek betonba, és vízbe vele! – morogtam. – Nem vagyok hajlandó elnézni ekkora hibát!
-          Értettem uram. –válaszolt Frank pár másodperc csend után
-          Frank. Nekem, megbízható, lelkiismeretes emberek kellenek! Azt akarom, hogy az összes Edwardhoz hasonló kis férget szórd ki. Nem vagyok hajlandó egy centet sem fizetni ezeknek a faszkalapoknak. – sziszegtem dühösen
-          Értettem.
-          Akarom az a kúrva aktát, és, ezúttal, minden apró dolog legyen benne! – ordítottam el magam

Éreztem, amint az ereimben dübörög a vér. Tudtam, hogy ezt nem állíthatja meg egy üveg whisky, vagy egy doboz cigaretta. Tudtam, ez sokkal-, sokkal égetőbb annál. Előkerestem a Honda kulcsát, és útnak indultam New York sötét utcáin. És, ahogy az eső áztatta utcákat róttam, képek villantak be. Illúziók, általam kreált valóságok, amik, csak még inkább tépáztak belülről. Bosszút akartam állni. Bosszút állni az egész világon, az érzésért, amit, órák óta érezek. Vártam a lehetőséget. Hívtam magamhoz, vágytam rá, hogy végre kitölthessem valakin a dühöm. Egy lebújnál kötöttem ki. A hely közismert volt a fogadásairól.  Szinte naponta rendeztek mérkőzéseket. Akárki nevezhetett, és fogadhatott egy-egy versenyzőre.. A zsaruk többször is kiszálltak már a helyre, mégsem sikerült még sosem lekapcsolniuk a szervezőket. Feltehetőleg, beépített emberük van a rendőrségen.

-          Mennyi a nevezési díj? – érdeklődtem a csapostól
-          Ezer. Dupla vagy semmi alapon. – könyökölt fel a pultra.
-          Írj fel a következő menetre. – csúsztattam oda kétezer dollárt az ujjaihoz
-          Ne haragudj meg barátom, de, ha bemész azokhoz… - bökött a küzdőtérre- te nem jössz ki élve  
-          Majd meglátjuk. – mormoltam, és felhörpintettem az utolsó kortyot is a poharamból

A pultos –aki egyébként úgy nézett ki, mint egy hentes- odasétált az egyik hátrazselézett hajú, trikós fazonhoz, és diszkréten  magyarázni kezdett neki. A Zsíros hajú, kivette szájából az ócska minőségű szivarkát, és rám nézett. Álltam a tekintetét, mire ő gúnyosan nevette el magát. Intett, én pedig odamentem hozzá.

-          Tényleg verekedni akarsz? – tette vállamra kezét
-          Igen. – bólintottam. – Avval, ott. – mutattam a két méteres fazonra velem szemben. Bár, ahogy jobban körülnéztem,vettem csak észre, hogy szinte mindegyik nevező nagyobb volt nálam… széltében, és hosszában nézve is.
-          Nincsenek szabályok, ami a csövön kifér. - nevette el magát .-  Nincs fegyver. És, ha lehet, ne itt halj meg nekem. Túl sok függő ügyünk van már a rendőrökkel. Nem akarok, még egy pénzes ficsúrt is a nyakamba venni. – magyarázta
-          Ne aggódj. – nevettem el magam, és elkezdtem vetkőzni
-          Jared ! –intett a monstrumnak. – Te jössz.
-          Kiütésig megy a harc. – mormolta a Zsíros hajú, szájában a szivarral

Ahogy elhagyta a küzdőteret a Zsíros hajú, az ellenfelem, azonnal ütött. Hatalmas öklével a jobb arccsontom találta el. Éles fájdalom hasított az arcomba, és pár másodpercig csak zsibongó hangokat hallottam. Megráztam a fejem, aztán én is ütni kezdtem. Úgy ütöttem, mintha az életem múlt volna rajta. A gyomrába rúgtam, a másik lendülettel, pedig az arcára húztam egyet. Nem érdekelt a fájdalom, az ütések ereje. Csak egy cél lebegett a szemem előtt, hogy kiadjam magamból azt a szorító dühöt, ami a mellkasomba férkőzött, mikor Kamillával beszéltünk. Jared hatalmas termete ellenére is, igyekezett fürgén mozogni. Nem volt lomha, egy-egy ütést leszámítva. Leginkább az arcom ütötte, de, volt, hogy a gyomrom igyekezett feltolni a torkomig. Több-kevesebb sikerrel. Az évek során, sok féle harcművészetet elsajátítottam. Ezek azért, nagy hasznomra voltak Jared ellen. Nem gondolkodtam. Nem terveztem meg a következő ütés milyenségét, és nagyságát. Csak mentem és csináltam. Ész nélkül. A vér dübörgött a fülemben, és édeskés ízét éreztem a számban. Fájdalmaim voltak, mégsem éreztem magát a fájdalmat. Nem éreztem magam gyengültebbnek, renyhébbnek. Csak dühösnek.  Nem tartott sokáig a küzdelem. Jared , a melák fazon egy hatalmas rúgás után terült el. De, ez, valahogy nem elégített ki. Nem volt elég, hogy kiütöttem. Tovább vertem, ahogy csak bírtam. Mintha, avval minden aggodalmam elillanhatna. Abbamaradna az a lüktető, kellemetlen érzés, ami a mellkasom szorongatja, mióta kiraktam Kamillát a lakása előtt. És, a gondolat, hogy bármi is elveheti tőlem, pusztító volt. Pusztítóbb, mint, hogy elvesztem a hatalmam, a pénzem, a tekintélyem. A nélküle való létezés,mintha teljesen levetkőztetett volna.  Azokban a percekben, miközben Jared nyakát szorongattam, mintha, a világból próbáltam volna kiszorítani az utolsó levegő  foszlányt is. 

-           Engedd el! Vége! - hallottam meg a Zsíros hajú férfi hangját. A következő pillanatban pedig már kezek szorítását éreztem magamon 
-          Hagyjatok! - ordítottam, majd engedtem az unszolásnak, és leszálltam Jared melák testéről 
-          Tessék. - nyomta kezembe a járandóságom a Zsíros hajú. -  Sokat kaszáltam rajtad fiú... jól bunyózol. Gyere le máskor is. - nevette el magát, miközben lapockám paskolta meg.
-          Tartsd meg az aprót. - mormoltam érdektelenül, és visszatoltam a felém nyújtott lóvét. Megfogtam az ingem, és magamra húztam. 


Hazudnék, ha azt mondanám, nem merültem ki a verekedéstől, és az ütésektől. De, a düh, csak hajszolt tovább. Csak hajtottam, azt a nyomorult gépezetet a testem alatt, és mindvégig Kamillára gondoltam. Arra, hogy, ez mennyire nincs jól.  Érzem, hogy, az élete nem lesz biztonságban mellettem. Veszélynek teszem ki csupán avval, hogy megcsókolom őt az utcán. Vagy, avval, hogy megfogom a kezét. 
És, most újra, úgy érzem, nem helyes, amit teszek. Úgy érzem, a titkok, amik az életem övezik, csak fájdalmat okozhatnak neki.
A düh, a féktelen harag, szépen kezdett elcsendesedni bennem, ahogy beértem a városba. És, aztán nem maradt más, csak a csend, és a fájdalom.
Hazaérve, leparkoltam a motort. Nem vágytam másra, mint egy jég hideg whiskyre, amit az arcomra, és a számra nyomhatok.
A lakásom, enyhe fénybe úszott. Ledobtam a sisakot a lift mellé, és lerúgtam csizmám.

-          Merre voltál? - hallottam meg Kamilla hangját
-          Te, meg mit keresel itt?
-          Nem jöttél dolgozni, a telefonod nem vetted fel. Aggódtam érted. - válaszolta, és az imént, enyhén kirajzolódott sziluett, már, teljes valójában megmutatta őt. - Merre jártál? - kérdezte továbbra is halkan
-          Kiszellőztettem a fejem. - mormoltam, és elsétálva mellette, a hűtőhöz mentem,hogy jeget vegyek elő
-          És nem nyitottad ki útközben a szemed? - kérdezte megremegett hangon
-          Valahogy úgy. - motyogtam,és szavaimat, a jégkockák összecsörrenése, csak még ironikusabbá tette
-          Mégis megvetted a zongorát? - nyelt nagyot
-          Jó befektetésnek tűnt, majd a  hétvégén eladom. - válaszoltam érdektelenül
-          Nézd, megértem, hogy haragszol rám, de kérlek... kérlek, ne viselkedj velem így. - tette vállamra gyengéd kezét
-          Ez így nem fog működni Kamilla. - sóhajtottam fel
-          Mi? Mire gondolsz? - dadogta
-          Ez ...az egész. - fordultam vele szembe. - Ez nekem, túl sok.
-          De, hidd el, meggyógyultam már. Évek óta jók a leleteim, nem kell...
-          Nem erről van szó. - vágtam szavába ridegen. - Egyszerűen túl sok törődést igényel ez a kapcsolat. Én nem tudom neked megadni, amire szükséged van. - válaszoltam közönyösen
-          Mindent megadsz nekem, amire szükségem van. - válaszolta könnyezve. - Ne taszíts el! Kérlek! - fogta meg arcom két kezével. Azt hittem beleőrülök a fájdalomba, amit az érintése okozott. Megdermedtem, szinte szoborrá váltam tőle, és, ez kúrvára zavart.
-          Menj el Kamilla. - sziszegtem
-          Nem. - rázta meg fejét
-          Frank haza visz. Menj, most el. - válaszoltam, levegőt visszatartva
-          Ne küldj el. - bújt mellkasomhoz. - Ne pusztítsd el, ami kettőnk között van. - rebegte.
-          Ne csináld ezt. Ne nehezítsd meg. - morogtam, és minden erőmmel azon voltam, hogy eltoljam magamtól. De, ő továbbra is úgy kapaszkodott belém, mintha össze lennénk fonódva.
-          Ha tudnám, hogy te nem érzed...  ha tudnám, hogy tényleg, csak nyűgnek tartasz, elmennék. De, tudom, hogy, ez nem így van. Tudom, érzem, hogy... hogy szeretsz. Tudom, mert én is, ezt érzem. - nézett rám könnyes szemekkel. Ahogy kimondta, minden szilárdságom tovatűnt. Minden eltökéltségem elszállt. Mert. Szeret. Engem.
-          Csókolj meg. - motyogta, és megpuszilta szám. -  Csókolj meg, és szeretkezz velem. Egész éjjel.

Újra csókolt, és aztán még egyszer. Addig csókolt, míg  már nem bírtam ellenállni, és visszacsókoltam. És, mintha egyszerre levegőt kaptam volna az órák óta tartó fojtogatásból. Mintha a teste lett volna az oxigénpalack, az ajkai pedig a maszk. Gyengéden vetkőztettük le egymást. Egészen finom volt minden mozdulatunk. Érzéki, és finom. Vállaimba markolt, ahogy belé hatoltam. A háta ívben feszült, és felsóhajtott. Imádtam érezni, ahogy egy-egy modulatomnál megremegett a teste. Mámorral töltött el, ahogy apró sikoly tört elő torkából. Különös élvezetet adott, ahogy csípőjét mozgatta, és, aztán lábaival mélyen magába rántott. Csak párszor kellett ezt eljátszania ahhoz, hogy ne bírjam tovább. Megadtam magam a testének. Megadtam magam, és újra önzővé váltam.
Gyengéden csókolta arcom, a vállaim. Egyenes gerincén végig futtattam ujjaim, amitől teste pillanatok alatt libabőrössé vált. Megkeményedtek mellbimbói, teste minden érintésemre érzékenyen reagált. Forró szavakat suttogott fülembe, miközben hajam morzsolgatta ujjaival, én pedig öleltem őt. Örökké így öleltem volna őt.


Jócskán hajnalodott, mire felébredtem. Egyedül feküdtem az ágyamban, ami kicsit megrémisztett. Mintha álom lett volna az egész, amit átéltem Kamillával. Mintha, egy mámorban úszó hallucináció lett volna, amit a legjobb drog okozott, amit valaha is ki lehet fogni a piacon.  Megsimítottam a mellettem lévő párnát, de az egy csepp melegséget sem adott ujjaimnak. Kissé még álmatagon mentem ki a hálóból. Nem tudtam eldönteni, keresnem kellene e Kamillát, vagy sem. Aztán megláttam. Egy hosszú, csipke hálóinget viselt. Haja hosszú zuhatagként  borult vállaira, amit mindig is imádtam. A zongora előtt ült. De csak ült. Nem nyomott le egy billentyűt sem, csak nézte a hatalmas hangszert, ami birtokba vette a nappalit. 

-          Ha szeretnéd, azonnal elvitetem. - fogtam meg vállát 
-          Ne fáradj miattam. - mosolyodott el, miközben kezét kezemre helyezte 
-          Nem fáradság, ha boldognak látlak. - folytattam halkan 
-          Boldog vagyok. - bólintott 
-          Akkor, mégis, miért üldögélsz itt, így? - ültem le mellé
-          Csak gondolkodom. - vonta össze szemöldökét
-          Min gondolkodsz? 
-          Az életen. - mosolygott rám 
-          Az egy igazán bonyolult dolog. - bólintottam. - Egy bonyolult, és mulandó dolog. 
-          Emlékszem, anya végig fogta a kezem. A doki rám nézett, miközben ujjait összefűzve maga előtt, próbálta minél kíméletesebben elmondani a diagnózist. Nem sírtam. - rázta meg fejét kislányosan. - Azt hiszem, fel sem fogtam, amit hallottam. Anyára néztem, aki kezét a szája elé kapta, úgy bőgött. Nem szépítem, tényleg bőgött. - mosolyodott el. - Abban a percben tudtam, hogy minden meg fog változni. Otthon napokig csend volt, mintha minden lelketlenné vált volna. - húzta össze szemöldökét, és valóban látszott a szemein, hogy még, most is ugyan úgy képes átélni. Én pedig csak fogtam a kezét, és hallgattam őt. - Nem volt már semmi. Nem éreztem semmit. Mintha az űrben lebegtem volna napokon keresztül, és onnan néztem volna  a családom, amint átéli a várakozás gyötrő perceit. A következő héten pedig megkaptam az első kezelést. Nem műtöttek. A doki bizakodó volt. Azt mondta szerencsés vagyok, jól helyezkedik el a daganat. És, mivel az eredményeim biztatóak voltak... - csuklott el hangja, és, aztán megjelentek az első könnyek a szemeiben. -  Többé nem ültem zongora elé. Túlságosan fájtak a kezeim. Túlságosan fájt az élet. Mintha a csontjaim megolvadtak volna a testemben. Mintha a testem, teljesen ellenem fordult volna. Nem akartam élni. Nem akartam tovább küzdeni egy olyan életért, amit nem is éltek. Egyik reggel úgy ébredtem, hogy a hajam ott maradt a párnámon. Akkor még nem volt ilyen hosszú. - mosolyodott el. - A lapockámig ért. Imádtam, ha csiklandozta a meztelen hátam. - nevette el magát. -   De attól a naptól kezdve már nem csiklandozta. - rázta meg fejét elmerengve. Hadarni kezdte a mondatokat.Bele-bele kapott dolgokba és azt mesélte tovább. Én pedig már alig bírtam hallgatni. A fülemre akartam tapasztani a kezem, és azt mondani, hagyd ezt abba! Mégsem volt erőm megtenni. Így csak hallgattam őt.  - Az ujjaim között is csomók maradtak, és minden este azért könyörögtem Istenhez, hogy bármit mást vegyen el belőlem,csak a hajam hagyja meg. De, hamar rá kellett jönnöm, hogy ez is mulandó... csak úgy,mint az életem. Nem bírtam sokáig elviselni, így leborotváltam. Zokogtam, ordítottam. Életem, egyik legnehezebb döntése volt. - sóhajtott fel fájdalmasan. - De tudod, mégis mi volt, ami legjobban emésztette az embert? 
-          Mi? 
-          Mikor az egyik társunk nem jött a kezelésre. Akkor egymásra néztünk, és tudtuk, hogy többé már nem látjuk őt. És, sokszor...nagyon sokszor felmerült bennem a kérdés. Vajon a következő én leszek? - ráncolta homlokát
-          Elég. Hagyd abba. - szorult össze gyomrom 
-          Robert. - sóhajtott fel, és rá nézett. - Ne vesztegesd el az életed gyötrelmes dolgokra. Úgy kell élned, hogy soha ne bánj meg semmit. 
-          Azon leszek. - motyogtam halkan, és homlokon csókoltam. - Gyere, pihenj még egy kicsit. - fogtam meg kezét, és húzni kezdtem. 
-          Azt hiszem, maradok még. Szép innen nézve a napfelkelte. - mosolygott rám
-          És, innen akarod nézni? Kényelmesebb volna a kanapé. - Kamilla bólintott, aztán felállt a zongora mögül  ő is. 

Leheveredtünk a kanapéra, egymás öleltük, és némán néztük, ahogy a nap, egy új lehetőség reményét hozza el nekünk. Öleltem őt, simogattam,és mindeközben magammal, a torkomat szorító dologgal viaskodtam. Tudni akartam mindent Kamilláról, de, ezt valahogy mégis, irtó nehéz volt végig hallgatni, pedig, a felét sem mondta el annak, amit átélt. Talán majd egyszer... egyszer talán, képes leszek végig hallgatni őt, anélkül, hogy a szívem ,és a gyomrom kegyetlen szorításba ne kezdene szavai hallatán. 

2 megjegyzés:

  1. Szia Lilla!

    Olyan jól megtudod ragadni Rob szemszögét is, nem csak Kamilláét :) Gratula hozzá, tehetséges író vagy. :)

    Rob most is hozta a "lökjük el magunktól a lányt ki szeret és ki túl fontos nekem" formáját.
    Kíváncsi vagyok mikor fogja ő is kimondani Millának, hogy szereti :)
    Rob családjával mi van? Mikor olvashatunk róluk? :)

    Kíváncsian várom a folytatást! :D

    Üdv:
    Liri

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Liri, jól esnek a szavaid :)
      Rob családjáról nem sokára olvashatsz, a következőben, vagy az utána lévőben megismerheted őket :D
      És, hát a szeretlek szó...az elég nehéz lesz szerintem Robnak :)

      Törlés