2014. július 31., csütörtök

39. fejezet

Sziasztok. 

Meghoztam a friss fejezetet. 
Nagyon örültem Liri kommentjének, az előző résznél :) Köszönöm neki, hogy tartja bennem a lelket egy-egy szóval :) 
Rob szemszögét olvashatjátok. És, továbbra is kíváncsi vagyok a véleményetekre.

Kívánok mindenkinek jó olvasást. 

XoXo 

Robert szemszög:

-          Tudni akarom, ki volt, aki összeállította Kamilla anyagát! – morogtam bele a telefonba
-          Edward volt, uram. –válaszolta Frank
-          Öntsétek betonba, és vízbe vele! – morogtam. – Nem vagyok hajlandó elnézni ekkora hibát!
-          Értettem uram. –válaszolt Frank pár másodperc csend után
-          Frank. Nekem, megbízható, lelkiismeretes emberek kellenek! Azt akarom, hogy az összes Edwardhoz hasonló kis férget szórd ki. Nem vagyok hajlandó egy centet sem fizetni ezeknek a faszkalapoknak. – sziszegtem dühösen
-          Értettem.
-          Akarom az a kúrva aktát, és, ezúttal, minden apró dolog legyen benne! – ordítottam el magam

Éreztem, amint az ereimben dübörög a vér. Tudtam, hogy ezt nem állíthatja meg egy üveg whisky, vagy egy doboz cigaretta. Tudtam, ez sokkal-, sokkal égetőbb annál. Előkerestem a Honda kulcsát, és útnak indultam New York sötét utcáin. És, ahogy az eső áztatta utcákat róttam, képek villantak be. Illúziók, általam kreált valóságok, amik, csak még inkább tépáztak belülről. Bosszút akartam állni. Bosszút állni az egész világon, az érzésért, amit, órák óta érezek. Vártam a lehetőséget. Hívtam magamhoz, vágytam rá, hogy végre kitölthessem valakin a dühöm. Egy lebújnál kötöttem ki. A hely közismert volt a fogadásairól.  Szinte naponta rendeztek mérkőzéseket. Akárki nevezhetett, és fogadhatott egy-egy versenyzőre.. A zsaruk többször is kiszálltak már a helyre, mégsem sikerült még sosem lekapcsolniuk a szervezőket. Feltehetőleg, beépített emberük van a rendőrségen.

-          Mennyi a nevezési díj? – érdeklődtem a csapostól
-          Ezer. Dupla vagy semmi alapon. – könyökölt fel a pultra.
-          Írj fel a következő menetre. – csúsztattam oda kétezer dollárt az ujjaihoz
-          Ne haragudj meg barátom, de, ha bemész azokhoz… - bökött a küzdőtérre- te nem jössz ki élve  
-          Majd meglátjuk. – mormoltam, és felhörpintettem az utolsó kortyot is a poharamból

A pultos –aki egyébként úgy nézett ki, mint egy hentes- odasétált az egyik hátrazselézett hajú, trikós fazonhoz, és diszkréten  magyarázni kezdett neki. A Zsíros hajú, kivette szájából az ócska minőségű szivarkát, és rám nézett. Álltam a tekintetét, mire ő gúnyosan nevette el magát. Intett, én pedig odamentem hozzá.

-          Tényleg verekedni akarsz? – tette vállamra kezét
-          Igen. – bólintottam. – Avval, ott. – mutattam a két méteres fazonra velem szemben. Bár, ahogy jobban körülnéztem,vettem csak észre, hogy szinte mindegyik nevező nagyobb volt nálam… széltében, és hosszában nézve is.
-          Nincsenek szabályok, ami a csövön kifér. - nevette el magát .-  Nincs fegyver. És, ha lehet, ne itt halj meg nekem. Túl sok függő ügyünk van már a rendőrökkel. Nem akarok, még egy pénzes ficsúrt is a nyakamba venni. – magyarázta
-          Ne aggódj. – nevettem el magam, és elkezdtem vetkőzni
-          Jared ! –intett a monstrumnak. – Te jössz.
-          Kiütésig megy a harc. – mormolta a Zsíros hajú, szájában a szivarral

Ahogy elhagyta a küzdőteret a Zsíros hajú, az ellenfelem, azonnal ütött. Hatalmas öklével a jobb arccsontom találta el. Éles fájdalom hasított az arcomba, és pár másodpercig csak zsibongó hangokat hallottam. Megráztam a fejem, aztán én is ütni kezdtem. Úgy ütöttem, mintha az életem múlt volna rajta. A gyomrába rúgtam, a másik lendülettel, pedig az arcára húztam egyet. Nem érdekelt a fájdalom, az ütések ereje. Csak egy cél lebegett a szemem előtt, hogy kiadjam magamból azt a szorító dühöt, ami a mellkasomba férkőzött, mikor Kamillával beszéltünk. Jared hatalmas termete ellenére is, igyekezett fürgén mozogni. Nem volt lomha, egy-egy ütést leszámítva. Leginkább az arcom ütötte, de, volt, hogy a gyomrom igyekezett feltolni a torkomig. Több-kevesebb sikerrel. Az évek során, sok féle harcművészetet elsajátítottam. Ezek azért, nagy hasznomra voltak Jared ellen. Nem gondolkodtam. Nem terveztem meg a következő ütés milyenségét, és nagyságát. Csak mentem és csináltam. Ész nélkül. A vér dübörgött a fülemben, és édeskés ízét éreztem a számban. Fájdalmaim voltak, mégsem éreztem magát a fájdalmat. Nem éreztem magam gyengültebbnek, renyhébbnek. Csak dühösnek.  Nem tartott sokáig a küzdelem. Jared , a melák fazon egy hatalmas rúgás után terült el. De, ez, valahogy nem elégített ki. Nem volt elég, hogy kiütöttem. Tovább vertem, ahogy csak bírtam. Mintha, avval minden aggodalmam elillanhatna. Abbamaradna az a lüktető, kellemetlen érzés, ami a mellkasom szorongatja, mióta kiraktam Kamillát a lakása előtt. És, a gondolat, hogy bármi is elveheti tőlem, pusztító volt. Pusztítóbb, mint, hogy elvesztem a hatalmam, a pénzem, a tekintélyem. A nélküle való létezés,mintha teljesen levetkőztetett volna.  Azokban a percekben, miközben Jared nyakát szorongattam, mintha, a világból próbáltam volna kiszorítani az utolsó levegő  foszlányt is. 

-           Engedd el! Vége! - hallottam meg a Zsíros hajú férfi hangját. A következő pillanatban pedig már kezek szorítását éreztem magamon 
-          Hagyjatok! - ordítottam, majd engedtem az unszolásnak, és leszálltam Jared melák testéről 
-          Tessék. - nyomta kezembe a járandóságom a Zsíros hajú. -  Sokat kaszáltam rajtad fiú... jól bunyózol. Gyere le máskor is. - nevette el magát, miközben lapockám paskolta meg.
-          Tartsd meg az aprót. - mormoltam érdektelenül, és visszatoltam a felém nyújtott lóvét. Megfogtam az ingem, és magamra húztam. 


Hazudnék, ha azt mondanám, nem merültem ki a verekedéstől, és az ütésektől. De, a düh, csak hajszolt tovább. Csak hajtottam, azt a nyomorult gépezetet a testem alatt, és mindvégig Kamillára gondoltam. Arra, hogy, ez mennyire nincs jól.  Érzem, hogy, az élete nem lesz biztonságban mellettem. Veszélynek teszem ki csupán avval, hogy megcsókolom őt az utcán. Vagy, avval, hogy megfogom a kezét. 
És, most újra, úgy érzem, nem helyes, amit teszek. Úgy érzem, a titkok, amik az életem övezik, csak fájdalmat okozhatnak neki.
A düh, a féktelen harag, szépen kezdett elcsendesedni bennem, ahogy beértem a városba. És, aztán nem maradt más, csak a csend, és a fájdalom.
Hazaérve, leparkoltam a motort. Nem vágytam másra, mint egy jég hideg whiskyre, amit az arcomra, és a számra nyomhatok.
A lakásom, enyhe fénybe úszott. Ledobtam a sisakot a lift mellé, és lerúgtam csizmám.

-          Merre voltál? - hallottam meg Kamilla hangját
-          Te, meg mit keresel itt?
-          Nem jöttél dolgozni, a telefonod nem vetted fel. Aggódtam érted. - válaszolta, és az imént, enyhén kirajzolódott sziluett, már, teljes valójában megmutatta őt. - Merre jártál? - kérdezte továbbra is halkan
-          Kiszellőztettem a fejem. - mormoltam, és elsétálva mellette, a hűtőhöz mentem,hogy jeget vegyek elő
-          És nem nyitottad ki útközben a szemed? - kérdezte megremegett hangon
-          Valahogy úgy. - motyogtam,és szavaimat, a jégkockák összecsörrenése, csak még ironikusabbá tette
-          Mégis megvetted a zongorát? - nyelt nagyot
-          Jó befektetésnek tűnt, majd a  hétvégén eladom. - válaszoltam érdektelenül
-          Nézd, megértem, hogy haragszol rám, de kérlek... kérlek, ne viselkedj velem így. - tette vállamra gyengéd kezét
-          Ez így nem fog működni Kamilla. - sóhajtottam fel
-          Mi? Mire gondolsz? - dadogta
-          Ez ...az egész. - fordultam vele szembe. - Ez nekem, túl sok.
-          De, hidd el, meggyógyultam már. Évek óta jók a leleteim, nem kell...
-          Nem erről van szó. - vágtam szavába ridegen. - Egyszerűen túl sok törődést igényel ez a kapcsolat. Én nem tudom neked megadni, amire szükséged van. - válaszoltam közönyösen
-          Mindent megadsz nekem, amire szükségem van. - válaszolta könnyezve. - Ne taszíts el! Kérlek! - fogta meg arcom két kezével. Azt hittem beleőrülök a fájdalomba, amit az érintése okozott. Megdermedtem, szinte szoborrá váltam tőle, és, ez kúrvára zavart.
-          Menj el Kamilla. - sziszegtem
-          Nem. - rázta meg fejét
-          Frank haza visz. Menj, most el. - válaszoltam, levegőt visszatartva
-          Ne küldj el. - bújt mellkasomhoz. - Ne pusztítsd el, ami kettőnk között van. - rebegte.
-          Ne csináld ezt. Ne nehezítsd meg. - morogtam, és minden erőmmel azon voltam, hogy eltoljam magamtól. De, ő továbbra is úgy kapaszkodott belém, mintha össze lennénk fonódva.
-          Ha tudnám, hogy te nem érzed...  ha tudnám, hogy tényleg, csak nyűgnek tartasz, elmennék. De, tudom, hogy, ez nem így van. Tudom, érzem, hogy... hogy szeretsz. Tudom, mert én is, ezt érzem. - nézett rám könnyes szemekkel. Ahogy kimondta, minden szilárdságom tovatűnt. Minden eltökéltségem elszállt. Mert. Szeret. Engem.
-          Csókolj meg. - motyogta, és megpuszilta szám. -  Csókolj meg, és szeretkezz velem. Egész éjjel.

Újra csókolt, és aztán még egyszer. Addig csókolt, míg  már nem bírtam ellenállni, és visszacsókoltam. És, mintha egyszerre levegőt kaptam volna az órák óta tartó fojtogatásból. Mintha a teste lett volna az oxigénpalack, az ajkai pedig a maszk. Gyengéden vetkőztettük le egymást. Egészen finom volt minden mozdulatunk. Érzéki, és finom. Vállaimba markolt, ahogy belé hatoltam. A háta ívben feszült, és felsóhajtott. Imádtam érezni, ahogy egy-egy modulatomnál megremegett a teste. Mámorral töltött el, ahogy apró sikoly tört elő torkából. Különös élvezetet adott, ahogy csípőjét mozgatta, és, aztán lábaival mélyen magába rántott. Csak párszor kellett ezt eljátszania ahhoz, hogy ne bírjam tovább. Megadtam magam a testének. Megadtam magam, és újra önzővé váltam.
Gyengéden csókolta arcom, a vállaim. Egyenes gerincén végig futtattam ujjaim, amitől teste pillanatok alatt libabőrössé vált. Megkeményedtek mellbimbói, teste minden érintésemre érzékenyen reagált. Forró szavakat suttogott fülembe, miközben hajam morzsolgatta ujjaival, én pedig öleltem őt. Örökké így öleltem volna őt.


Jócskán hajnalodott, mire felébredtem. Egyedül feküdtem az ágyamban, ami kicsit megrémisztett. Mintha álom lett volna az egész, amit átéltem Kamillával. Mintha, egy mámorban úszó hallucináció lett volna, amit a legjobb drog okozott, amit valaha is ki lehet fogni a piacon.  Megsimítottam a mellettem lévő párnát, de az egy csepp melegséget sem adott ujjaimnak. Kissé még álmatagon mentem ki a hálóból. Nem tudtam eldönteni, keresnem kellene e Kamillát, vagy sem. Aztán megláttam. Egy hosszú, csipke hálóinget viselt. Haja hosszú zuhatagként  borult vállaira, amit mindig is imádtam. A zongora előtt ült. De csak ült. Nem nyomott le egy billentyűt sem, csak nézte a hatalmas hangszert, ami birtokba vette a nappalit. 

-          Ha szeretnéd, azonnal elvitetem. - fogtam meg vállát 
-          Ne fáradj miattam. - mosolyodott el, miközben kezét kezemre helyezte 
-          Nem fáradság, ha boldognak látlak. - folytattam halkan 
-          Boldog vagyok. - bólintott 
-          Akkor, mégis, miért üldögélsz itt, így? - ültem le mellé
-          Csak gondolkodom. - vonta össze szemöldökét
-          Min gondolkodsz? 
-          Az életen. - mosolygott rám 
-          Az egy igazán bonyolult dolog. - bólintottam. - Egy bonyolult, és mulandó dolog. 
-          Emlékszem, anya végig fogta a kezem. A doki rám nézett, miközben ujjait összefűzve maga előtt, próbálta minél kíméletesebben elmondani a diagnózist. Nem sírtam. - rázta meg fejét kislányosan. - Azt hiszem, fel sem fogtam, amit hallottam. Anyára néztem, aki kezét a szája elé kapta, úgy bőgött. Nem szépítem, tényleg bőgött. - mosolyodott el. - Abban a percben tudtam, hogy minden meg fog változni. Otthon napokig csend volt, mintha minden lelketlenné vált volna. - húzta össze szemöldökét, és valóban látszott a szemein, hogy még, most is ugyan úgy képes átélni. Én pedig csak fogtam a kezét, és hallgattam őt. - Nem volt már semmi. Nem éreztem semmit. Mintha az űrben lebegtem volna napokon keresztül, és onnan néztem volna  a családom, amint átéli a várakozás gyötrő perceit. A következő héten pedig megkaptam az első kezelést. Nem műtöttek. A doki bizakodó volt. Azt mondta szerencsés vagyok, jól helyezkedik el a daganat. És, mivel az eredményeim biztatóak voltak... - csuklott el hangja, és, aztán megjelentek az első könnyek a szemeiben. -  Többé nem ültem zongora elé. Túlságosan fájtak a kezeim. Túlságosan fájt az élet. Mintha a csontjaim megolvadtak volna a testemben. Mintha a testem, teljesen ellenem fordult volna. Nem akartam élni. Nem akartam tovább küzdeni egy olyan életért, amit nem is éltek. Egyik reggel úgy ébredtem, hogy a hajam ott maradt a párnámon. Akkor még nem volt ilyen hosszú. - mosolyodott el. - A lapockámig ért. Imádtam, ha csiklandozta a meztelen hátam. - nevette el magát. -   De attól a naptól kezdve már nem csiklandozta. - rázta meg fejét elmerengve. Hadarni kezdte a mondatokat.Bele-bele kapott dolgokba és azt mesélte tovább. Én pedig már alig bírtam hallgatni. A fülemre akartam tapasztani a kezem, és azt mondani, hagyd ezt abba! Mégsem volt erőm megtenni. Így csak hallgattam őt.  - Az ujjaim között is csomók maradtak, és minden este azért könyörögtem Istenhez, hogy bármit mást vegyen el belőlem,csak a hajam hagyja meg. De, hamar rá kellett jönnöm, hogy ez is mulandó... csak úgy,mint az életem. Nem bírtam sokáig elviselni, így leborotváltam. Zokogtam, ordítottam. Életem, egyik legnehezebb döntése volt. - sóhajtott fel fájdalmasan. - De tudod, mégis mi volt, ami legjobban emésztette az embert? 
-          Mi? 
-          Mikor az egyik társunk nem jött a kezelésre. Akkor egymásra néztünk, és tudtuk, hogy többé már nem látjuk őt. És, sokszor...nagyon sokszor felmerült bennem a kérdés. Vajon a következő én leszek? - ráncolta homlokát
-          Elég. Hagyd abba. - szorult össze gyomrom 
-          Robert. - sóhajtott fel, és rá nézett. - Ne vesztegesd el az életed gyötrelmes dolgokra. Úgy kell élned, hogy soha ne bánj meg semmit. 
-          Azon leszek. - motyogtam halkan, és homlokon csókoltam. - Gyere, pihenj még egy kicsit. - fogtam meg kezét, és húzni kezdtem. 
-          Azt hiszem, maradok még. Szép innen nézve a napfelkelte. - mosolygott rám
-          És, innen akarod nézni? Kényelmesebb volna a kanapé. - Kamilla bólintott, aztán felállt a zongora mögül  ő is. 

Leheveredtünk a kanapéra, egymás öleltük, és némán néztük, ahogy a nap, egy új lehetőség reményét hozza el nekünk. Öleltem őt, simogattam,és mindeközben magammal, a torkomat szorító dologgal viaskodtam. Tudni akartam mindent Kamilláról, de, ezt valahogy mégis, irtó nehéz volt végig hallgatni, pedig, a felét sem mondta el annak, amit átélt. Talán majd egyszer... egyszer talán, képes leszek végig hallgatni őt, anélkül, hogy a szívem ,és a gyomrom kegyetlen szorításba ne kezdene szavai hallatán. 

2014. július 22., kedd

38. fejezet

Sziasztok

Meghoztam a kövi részt. Jó olvasást kívánok nektek.

XoXo

-          Szóval, te nem jössz velünk? - néztem rá Robertre csalódottan
-          Sajnálom Kamilla, de, ezt muszáj elintéznem. - simította meg arcom. - És, te is tudod, hogy ez nem az én világom. - húzta kínos mosolyra száját
-          De, ez, most nem rólad szólna. Nem csak rólad szólna. - javítottam ki, az előző mondatom
-          Figyelj csak ide. - fogta meg mindkét kezével arcom. - Mindent elkövetek, hogy az estét együtt tölthessük, és méltóképp ünnepelhessük meg a születésnapod. De, most el kell mennem. Számítanak rám, és ez nem olyan dolog, amit lemondhatok. Nem hagylak egyedül, itt a családod.
-          Robert...kérlek.- súgtam oda neki.
-          Hívlak bébi... este találkozunk. - mormolta, és forrón megcsókolt. - Bálint, Márta, örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Élmény volt. - rázott kezet Robert Bálinttal, és csókolt kezet anyunak
-          Reméljük, hogy hamarosan mi is vendégül láthatunk téged. - paskolta meg arcát gyengéden anyu.
-          Igen, mindenképp. Kamillával már beszéltünk róla. - bólintott Robert
-          Csá, majd találkozunk. - pacsizott le Áronnal, amolyan laza mozdulattal
-          Vigyázz az arcodra.
-          Te meg tartsd a zsebedben az öklöd. - bólintott Áron

Jól ment az elbúcsúzás, csak Balu vetett rá figyelmeztető tekintetet, de Robert ezt is jól kezelte. Hiába, milliárdos üzletember. Ismeri az embereket, tudja, hogy kell bánni velük, és mit kell mondani nekik. Illedelmesen elköszönt, aztán egy gyors puszi, és huss, eltűnt, mint szürke szamár a ködbe.
Csinos ruhába öltöztünk fel mindannyian, és kocsiba szálltunk. A reggeli misére tartott az egész család, szóval siettünk.

 Michael atya tartotta a misét. Szemüveges, magas, középkorú pap volt. Jó kedélyű, és közvetlen volt a hívekkel, és ez, nekem nagyon tetszett. Jó érzés volt, hogy az, amire annyira vágytam beteljesült. A családom mellettem volt, és együtt ünnepelhettük meg a szülinapom. Csak egy valami zavart nagyon, apu. Két padsorral ült mögöttünk, nem jött oda hozzánk. Sosem történt még ilyen meg velünk. Mindig minden alkalommal, együtt ült a család, ebből sosem engedtünk. A nehéz évek alatt, meg tanultuk szeretni egymást. Megtanultuk, hogy kell elengednünk a fájdalmunk, és a sértettségünk. De valahogy én mégis, apunak olyan fájdalmat okoztam, amin nem tud túllépni.

És, ezt az is bizonyította, hogy a mise végén odalépett, adott egy puszit, és egy boldog szülinapot mondattal elintézte a dolgot. Nem jött fel hozzám ünnepelni, pedig hívtam, és ez nagyon elszomorított.
A szülinapozás gyorsan eltelt. Ajándékokkal, amire, már rég vágytam, és Mozart tortával, ami a kedvencem. Felhőtlennek tűntek ezek a pár percek, de, valahogy, ezek tényleg csak annak tűntek.
Aztán este, hatalmas sóhajok közepette kikísértem őket a reptérre, és könnyes búcsút vettem tőlük.
Gondos mozdulatokkal parkoltam le a mini-t, és kissé szomorúan baktattam fel a lakásba. Meglepődve vettem észre, hogy Robert  a nappaliban ülve vár engem.

-          Hát te? - húztam mosolyra szám
-          Téged várlak.
-          Azt hittem, ma már nem találkozunk. Elég késő van, és holnap korán...
-          Megbeszéltük,nem? Szeretnék mutatni neked valamit, ami nem várhat. - vágott szavamba izgatottan
-          De, ugye nincs baj? - ráncoltam homlokom
-          Nincs.- rázta meg fejét, majd felállt, és megcsókolt. - Indulhatunk?
-          Igen. - bólintottam

Követtem Robertet, bár legszívesebben inkább az ágyba dőltem volna be. Otthon, mindig nagy ünneppel járt a szülinapozás. Anyu mindig sütött, főzött a hétvégén, és a család nagy része összegyűlt. Az egész nap avval telt el, hogy jókat beszélgettünk, és játszottunk. Ezekhez az évekhez képest, ez, valahogy most más volt. Talán, amiatt, hogy nem az otthoni környezetben ünnepeltünk. Vagy talán, a köztünk lévő, kimondatlan feszültség miatt. Nem éreztem, egy csepp ünnepi kedvet sem.

-          Merre jársz? - simította meg combom Robert,s, csak ekkor vettem észre, hogy már a kocsiban ülünk
-          Csak elgondolkodtam.
-          Furcsa vagy a napokban. Bánt valami? El akarsz mondani valamit?
-          Nem. Nincs semmi. - ráztam meg fejem
-          Elárulnád, hova megyünk?
-          Nem, ugyanis már itt is vagyunk. - mosolygott rám, majd leállította a kocsit

Egy galéria ajtaján léptünk be. Festmények, és művészi kreálmányok sorozata volt látható, a hajópadlós helyiségben.

-          Mindjárt jövök. Addig nézz körül. - puszilta meg homlokom
-          Oké. - bólintottam

Robert, egy fiatal nőhöz lépett oda. Fekete körömcipőt, és egy testhez simuló, fekete bársony ruhát viselt. Őt nézve, igen csak alul öltözöttnek éreztem magam. Persze, hisz fogalmam sem volt arról, mégis, hova hoz. Ha tudom, hogy egy kiállítás az, én is magamra húztam volna valami csinosabb szerelést. Most meg, be kellett, érnem, egy farmer, blúz kombóval.
A teremben lány zene szólt. Igazán kellemessé varázsolta, az amúgy apró égőkkel kivilágított termet. Megannyi festmény lógott a falon, és vagy egy tucat szobor várta, hogy elgondolkodva csodálják meg őket. Pár percig eltűnődtem azon, vajon mi az isten járt a fejében ennek a nőnek, mikor megfestette azt a borzadályt, ami ép előttem lógott. Egy absztrakt kép volt, aminek a stílusát általában szeretem, de, ez most...

-          Lenyűgöző, nemde? - lépett mellém egy kék öltönyös jócskán középkorát taposó férfi, pezsgővel a kezében.
-          Khm...igen. Borzalmasan. Lenyűgöz. - nyeltem nagyot, nehogy elnevessem magam. - Csak azt tudnám mi járhatott a fejében, mikor ecsetet vett a kezébe.
-          Nos, leginkább, a joint, amit épp, festés közben szívott el. - válaszolt komoly arckifejezéssel
-          Hogy...mi? - haraptam alsó ajkamba, és már kuncogtam is az elvetemült ötleten
-          Higgye el nekem. Mikor ez a kép készült, az illető, nagyon be volt szívva. - válaszolta már ő is nevetve. - Mintha egy darab szart mázoltak volna erre a vászonra. - folytatta
-          Kissé erős kifejezéssel illeted a saját festményed, nem gondolod, George?  - lépett mellé mosolyogva Robert
-          Úristen, ez az öné? - kapkodtam ijedtemben a levegőt
-          Volt némi közöm hozzá, de ne árulja el senkinek. - súgta oda
-          Én,én , nem is úgy gondoltam. Tulajdonképp, nem is olyan rossz.  Igen...mutatós.  - bólogattam hevesen, mire Robert, és a szemben álló férfi is jóízű nevetésbe kezdett
-          Ne aggódj Kamilla, Georgenak meg van a kellő kritikája ahhoz, hogy lássa, ez a kép, tényleg nem a legjobbak közé tartozik.
-          Ó, én igazán...
-          Ne szavatkozz kedvesem, nem bántódom meg az építő jellegű kritikán. Gyere, mutatok neked valamit, amiről, azt hiszem, teljesen más véleménnyel leszel. - fogta mag vállam. - Nem gond, hogy tegezlek, ugye?
-          Nem.. nem gond,de hova megyünk? - néztem zavartan Robertre
-          Menj csak, itt vagyok melletted. - mosolygott, és megfogta kezem

Egy vörös, bársony függönyt húzott el George. A hely, ugyanolyan megvilágításban ragyogott, akár a kinti. Minden úgy volt berendezve, ahogy a kinti hely, csak itt a szobrok, és festmények helyett, egy gyönyörű, ében fekete zongora állt. Elállt a lélegzetem, a látványától.

-          Szabad? - nézetem Georgera félszegen
-          Csak tessék. - bólintott mosolyogva

Végig húztam ujjaim, a tökéletesen kidolgozott idomokon. A fedelén, a húrokon, a billentyűzeten, és az aranyozott betűkön. Annyira tökéletes volt, annyira letisztult, és szép volt.

-          Kawai GX 7. - mormoltam a nevét. - Georgenak igazán jó ízlése van. Ez otthon, több millióba kerül. Gyanítom, itt is közelíti a milliós összeget. - motyogtam
-          Az ára, most nem lényeg. - mosolygott rám Robert, és, ahogy körbe néztem, vettem csak észre, hogy, ketten maradtunk. - A kérdés, hogy neked, tetszik e? - simította meg karom
-          Igen, nagyon szép. - bólintottam diszkréten.
-          Ennek igazán örülök. - mosolygott rám. - Ugyanis épp, most vettem meg. Boldog születésnapot. - csókolt meg
-          Robert. Én, ezt nem fogadhatom el. - ráztam meg fejem. - Ez túl drága.
-          Jutányos áron jutottam hozzá. - mosolygott rám.
-          Számodra mi a jutányos ár? - vontam össze szemöldököm. - Mert számomra a pár száz dollár, az jutányos ár lenne. - bólogattam hevesen
-          Kamilla. - fogta meg kezem. - Milliomos vagyok. Nekem ez, nem...
-          Robert, ez egy versenyzongora. Mit tudnék én kezdeni egy versenyzongorával? - vágtam szavába
-          Amit minden zongorista csinál. - rántotta meg vállait. - Játssz rajta.
-          Nem akarlak megbántani Robert, de, ezt nem fogadhatom el. - ráztam meg fejem, és ,még mielőtt bármit is mondhatott volna, elhúztam a függönyt, és szinte kiviharoztam a galériából

Sírni lett volna kedvem. Már a határát súroltam, és minden erőm be kellett vetnem, hogy ezt Robert ne lássa. Miért nem tudott olyan ajándékot venni, amit minden pasi vesz a pár hónapos kapcsolatának? Egy csokor virágot, egy pár fülbevalót, vagy mit tudom én, akármit! Csak ne ezt!

-          Elmondanád, mégis, mi a probléma? - nézett rám feszülten Robert, miután beült a kocsiba
-          Nincs probléma. - sóhajtottam fel
-          De, van. Látom rajtad. Láttam, ahogy anyádékkal viselkedtél.
-          Szóval emiatt volt ez az egész? - kérdeztem dühösen
-          Miért hagytad abba a zongorázást? Mi történt Németországban? Mondd el! Mondd el, mit titkolsz előlem! - ordította el magát
-          Rákos lettem! - bömböltem a képébe. - Egy egész teremnyi ember előtt kaptam rohamot, miközben görcsösen ütöttem le a billentyűket az ujjaimmal!

Robert elveszve nézett rám. Úgy, mintha legalább azt közöltem volna vele, hogy mindenét elvesztette. Én meg bőgtem, úgy, mintha ez valóban megtörtént volna. Mintha, mindent elvesztettünk volna...újra.
Ennek már több éve, és bár, gyógyultnak számítok, a betegség, akármikor felütheti a fejét a testemben.

-          Kamilla. - fúlt el hangja
-          Vigyél haza, kérlek. - hüppögtem el a szavakat
-          Beszéljük meg. - mondta száraz hangon
-          Haza szeretnék menni. - rebegtem, és az ablak felé fordulva bámultam ki a sötét éjszakába.

*
Kapucsengésre lettem figyelmes. Fáradtan nyitottam ki pilláim,és nagyot nyújtózva, kiszálltam az ágyból. Reggel 7 volt, és nekem még volt, fél órám, míg csörgött volna az a nyamvadt óra. Kicsattogtam, és dühösen vettem fel a telefonkagylót.

-          Igen?
-          Hölgyem, az édesapja van itt. - szólt bele, az idős portás úr a vonal túloldalán
-          Hogy...mármint, hogy az én apám? - kérdeztem vissza lepődötten
-          Igen, Mr. Pintér.- válaszolt
-          Küldje, felkérem. - sóhajtottam fel

Úgy zakatolt a gyomrom, mintha legalább egy száguldó hullámvasúton ültem volna. Nem számítottam apára, arra meg végképp nem, hogy feljön a lakásomra. Féltem , hogy veszekedni fogunk. Féltem, hogy újra, csak csalódást látok majd a szemébe. Halk kopogás törte meg elmélkedésem, mire kisvártatva kinyitottam az ajtót.

-          Szia. - mormolta apu
-          Szia. - válaszoltam hasonlókép
-          Bejöhetek? - bökött pillantásával a nappali felé
-          Persze.-  bólintottam, és kijjebb tárva az ajtót, beengedtem
-          Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak, de mindenképp akartam beszélni veled, mielőtt elindulsz dolgozni.
-          Nem probléma. - legyintettem. - Remélem nincs gond. - ráncoltam össze homlokom
-          Nincs.
-          Akkor jó. - bólintottam. - Ülj le, kérsz egy kávét?
-          Igen. Az jól esne. - válaszolta, és közben helyet foglalt a kanapén
-          Szóval? Elmondod, mi ez a sürgős dolog? - néztem fel a pult mögül
-          Tudod, tegnap a templomban, elgondolkodtam kicsit. - mormolta, és aztán folytatta

Én pedig csak hallgattam, és figyeltem őt. A családunk igen csak vallásossá vált. A betegségem kiderültekkor, minden születésnapomnál, és már az öcséménél is, hagyománnyá vált, hogy vasárnap, elmentünk a templomba, és hálát adtunk Istennek, amiért, még mindig, egyben tartotta a családunk. Mise után ünnepeltük meg a szülinapot, és ez így ment most is. Apu minden évben hazautazott hozzánk, és, akkor igazán együtt voltunk. Meghittek voltak azok a napok, szerettem őket.
-          Szóval, úgy érzem, nagyon elhamarkodottan ítéltem meg ezt a Pattinsont. És, talán veled is...
-          Igen apu. Velem is. - sóhajtottam fel.
-          Csak szeretnék elnézést kérni tőled, nem így kellett volna lereagálnom, ezt az egészet. - motyogta
-          Nekem sem kellett volna így viselkednem. De, hisz tudod...
-          Forrófejű vagy, mint az apád. - kúszott halvány mosoly szájára.
-          Akkor, nincs harag? - vontam fel egyik szemöldököm
-          Részemről nincs. - rázta meg aprón fejét, és ,ahogy odacsúsztattam a csészét elé, megfogta a kezem .- Szeretlek Milla, akármit is is teszel, akárhogy is viselkedsz...mindig szeretni foglak
-          Én is szeretlek apu. - mosolyogtam rá, majd mellé ülve a kanapéra, szorosan megöleltem. - Úgy fájt, hogy nem ünnepelsz velünk.
-          Nekem is. Nekem is nagyon fájt. - szorított, úgy, mintha az élete múlna rajta

Percekig voltunk egymás karjaiban. Megkönnyebbült érzés vett úrrá. A családom, kezdi elfogadni, a gyógyultságom. Kezd úgy kezelni, mint egy igazi felnőttet, és ez csodás érzés volt.

-          Tudod, anyáddal sokat beszélgettünk. - köszörülte meg torkát
-          Miről?
-          A...- nyelt nagyot - párkapcsolatodról.
-          És?
-          És, megkért, hogy bízzak benned. Azt mondta: Egész életében úgy neveltük a lányunk, hogy a lehető legjobb döntést hozza meg. Mindig bíztunk benne, és ,ezt tőle is elvártuk. Azt mondta, bízzak az ösztöneidben, és engedjem, hogy  a saját utadat járd. - mesélte
-          Ezt tényleg az én anyám mondta? - kérdeztem vissza lesokkolva
-          Igen. Az ő száját hagyták el ezek a szavak.- bólintott. - Bár, jobban belegondolva, lehet, hogy átvette az agya felett, az irányítást, egy...
-          Jaj, apu, hagyd már! - nevettem el magam, miközben vállába bokszoltam
-          Ami, azt illeti, de, ezt nem tőlem tudod... - nézett rám bizalmasan
-          Mégis mit?
-          Anyu, pszichiáterhez jár.
-          Mi...miért?
-          Elég nehéz volt feldolgoznia, ezt az egészet. Hogy eljöttél, aztán meg a hírek, amiket hallott.
-          Mert, mindig telebeszélted, a fejét, felnagyított dolgokkal. - válaszoltam kissé dühösen
-          Nem, én csak elmondtam a véleményem, és azt, amit, és ahogy láttam. Valakinek muszáj volt beszélnie vele, ha már te nem tetted meg. - védekezett
-          De igen. Én beszéltem vele, minden héten, ahogy azt megbeszéltük.
-          Igen, kb. 1 hónapig. Aztán se kép, se hang. Az anyád, meg a falat kaparta otthon, és minden áron haza akart vinni.  Bálint pedig úgy döntött, elviszi egy dokihoz, mielőtt megőrül a túlzott féltésedbe.
-          Én ezekről miért nem tudtam? - kérdeztem tátott szájjal
-          Úgy gondoltam, jobb, ha nem tudsz róla. Belendült a munkád, és végre egyenesbe jöttek a dolgaid. Nem akartam, hogy aggódj.
-          Ennyire elhanyagoltam a családom? - kérdeztem magamtól, elszörnyedve
-          Igen, úgy tűnik. - sóhajtott fel. - Nézd Kamilla. Szeretném, ha megegyeznénk abba, hogy tartjuk a kapcsolatot. Minden héten legalább egyszer találkozunk, és beszélünk. Cserébe, én belenyugszom, ebbe a Pattinsonba. - mormolta el az alkut, úgy,mintha legalább a végrendeletét kellett volna aláírnia. - Felhívod anyádat minden héten, vagy dobsz neki egy mailt, nem érdekel. De a menekülés helyett, inkább beszélj vele. Ha mesélsz neki, nem fog üldözni, folyton hívogatni, és mindenen kiakadni. Ő, és, ahogy én is, az életed részévé akarunk válni. Teljes értékűek akarunk lenni az életedben.
-          Rendben apu. - sóhajtottam fel. - Odafigyelek rátok, megígérem. - bólintottam 
-          Ennek nagyon örülök kölyök. - ölelt át olyan apásan. - És, mivel tegnap nem sikerült odaadnom az ajándékom... - motyogta, és előhúzott zsebéből egy borítékot 
-          Mi ez? - mosolyogtam rá, és elvettem a borítékot 
-          Boldog születésnapot. - villantotta rám fehér fogait apu 

A borítékban két koncert jegy volt a 30 Second to Mars, legközelebbi koncertjére. Azt hittem, kirepülök az ablakon örömömben. 

-          De. azt mondtad, a múltkor, a kocsiban... - néztem rá értetlenül 
-          Édesem, egy szülőnek mindig vannak...
-          Értem apu. - mormoltam, miközben szemeim forgattam.
-          No, mennem kell. - pattant fel a kanapéról. - Beszélünk? - nézett rám bizakodva 
-          Beszélünk. - mosolyogtam rá, és szorosan átöltetem nyakát. - Szeretlek apu. - nyomtam puszit arcára 

-          Én is szeretlek, kölyök. - mormolta, és a következő pillanatban már lépett is ki az ajtón