2014. január 11., szombat

12. fejezet


Sziasztok.

Elhoztam a kövi részt. Kamilla szemszögét olvashatjátok.
Remélem tetszeni fog , és írtok esetleg pár sort.

Kívánok mindenkinek jó olvasást !


Az éjszaka közepén ébredtem meg, arra, hogy öklendezem. Vagyis azt hiszem, hogy éjszaka volt, hiszen koromsötét volt a szobában. És nem csak a szobában, de az emlékezetemben is. Kétségbe esve kerestem az ajtót, ami a fürdőszobámhoz vezet. Tapogatózva mozogtam a sötétben, borzalmas volt, mintha a látásom vesztettem volna el.  A gyomrom, fojtogató szorításba kezdett újra és újra.  Pár perc bóklászás után, végre megtaláltam a villanykapcsolót. Persze botor módon fel is kapcsoltam. A fény úgy vakította a szemeim, mintha egyenesen a tűző Nap sugaraiba néztem volna. Úgy éreztem magam, mint egy vámpír, akit a Nap sugaraival égetnek ropogóssá. Azonnal a szemeim elé kaptam a kezeim, és az ujjaim közül igyekeztem megszűrni a fényt. Újabb öklendezési roham jött rám, mire a szemben lévő ajtóhoz rohantam, remélve, hogy még időben odaérek. A WC kagyló elé vetettem magam, és nem fogtam vissza magam. Próbáltam hányni, de szinte alig tudtam magamból kipréselni bármit is. Kimerülve álltam fel, majd lenyomtam az apró gombot, a WC tartályán. A mosdóhoz léptem, majd kiöblítettem a szám. A fogkefémért nyúltam, de, sehol nem találtam. Ekkor néztem, csak körbe, s vettem észre, hogy ez távolról sem az én fürdőm. Hol vagyok? Rémülten néztem körbe, a fürdőben, majd léptem ki a szobába. Ez nem az én szobám… nem otthon vagyok. Hol vagyok????  Egy Yankees póló volt rajtam, és a fehérneműm. A szívem a torkomban dobogott, a levegőt egyre nehezebben voltam képes venni. A torkom borzalmasan kiszáradt, és a szemeim is égtek.  Nem lehet, hogy lefeküdtem egy idegen fazonnal, nem lehet, hogy ennyire buta, és ostoba voltam! Már- már a zokogás kerülgetett. Azon kívül, hogy testileg is borzalmasan éreztem magam, a lelkem is teljesen ki volt készülve. Főleg a tudatlanság volt az, ami leginkább dühített. Idegen lakásban ébredtem, a ruháim nélkül. Sötét volt, és borzalmasan féltem attól, ami történhetett velem. Elindultam, hogy megkeressem a lakás tulajdonosát, vagy, hogy egyáltalán megtudjam, hol vagyok. Lehet, hogy Melanie hozzájuk vitt haza? Bárcsak úgy lenne! Csendben közlekedtem, nem is értem miért. Mindenestre akartam is, hogy tudják, hogy felébredtem, meg nem is. Akartam az igazságot, de féltem is. Mekkora határozottság!
  A lakás modern berendezéssel volt felbútorozva. Hatalmas ablakai a Central Parkra néztek. Gyönyörű volt a kilátás. Most már biztos, hogy nem Melanienál vagyok. Szinte minden helyiségnek a falba beépített, apró lámpák adtak fényt.  Az egész lakásban a fehér, a fekete, a szürke és ezeknek az árnyalati játszottak szerepet. Nem érzetem semmi otthonosságot, semmi kedvességet ebben a lakásban. Nem találtam egy családi fotót sem, egy levetett ruhadarabot sem.  Semmi nyomát annak, hogy ebben a lakásban lakna valaki. Egy másik szobába sétáltam. Az ágy érintetlen volt, szürke szatén lepel fedte. A gardrób pusztán egy elhúzható ajtóból állt. Szürke, sötétkék, és fekete öltönyökkel, alattuk fekete bőrcipők sorakoztak sorrendben. Visszahúztam a szekrényt, és tovább indultam.
Egy folyosón találtam magam. A folyosó végén egy újabb ajtó. Benyitottam. A szobát enyhe fény világította meg, és, ahogy körbenéztem megláttam Melaniet. Akkora kő esett le a szívemről, hogy majd elsírtam magam örömömben.

-          Melanie! – ráztam meg vállait. Melanie, ébredj! – ráztam meg újra vállait, de nem reagált rá. Perceken keresztül keltegettem,a végén már igazán kezdett bennem felmenni a pumpa  – Bassza meg kelj már fel!!!  - kiáltottam el magam, és dühömben lekevertem egy pofont neki. Magam is borzalmasan meglepődtem azon, ahogy viselkedtem vele, de legalább életjelét mutatta, ugyanis megmordult. – Melanie, kelj fel. Hol vagyunk?
-          Hagyj még egy kicsit Mami. – rázta meg fejét álmosan
-          Uh, te jó ég! De, büdös a szád! – kaptam az orrom elé. – És, az enyém is. – vinnyogtam, majd nyammogtam párat, a rossz szájízem miatt. – Kell valami, amivel kiöblíthetem a szám. – felpattantam Melanie ágyáról, és körbenéztem, ennek a szobának is volt egy fürdőszobája.

Besiettem, de, a mosdó előtt, nem találtam semmit. Kutatni kezdtem, végül a mosdó alatti szekrényben találtam szájvizet. Isten mégsem feledkezett meg rólam. Kiöblítettem a szám, aztán újra, és újra, és újra… vagy tízszer egymás után. Miután végre úgy éreztem, hogy elég elviselhető a leheletem, visszamentem Melaniehoz. De, akárhogy is próbálkoztam, sehogy nem voltam képes felkelteni.

-          Gyere már! – dühöngtem összeszorított ajkakkal, miközben a kezénél fogva húztam le az ágyról.
Hatalmasat puffant a földre esve. Arccal lefelé ért földet, de, még ez sem hatotta meg. Tovább aludt.

-          Benyugtatóztak? Mennyit kaptál, te szerencsétlen, hogy még erre sem tudod kinyitni a szemeid? - dühöngtem a feje felett

Nagyon örültem volna, ha Melanieval együtt kell kitalálnom, hogy mégis, hol vagyok. És, nagyon, nagyon dühös voltam rá, hogy nem bírja kinyitni a szemeit. Kellett pár perc, hogy lenyugodjak, és tovább tudjak menni.  Mély levegőt vettem, bent tartottam, majd kifújtam.  Újra erőt vettem magamon, és kinyitottam az ajtót. Végig haladtam a folyosón. A nappali érintetlen volt, mintha, csak egy múzeumban jártam volna. Gyönyörű fehér bőr ülőgarnitúra, és egy hatalmas plazma tévé töltötte be a nappalit. De, hideg volt… hideg és magányos. A konyha, a legfelszereltebbnek tűnt, olyan volt, mintha most rántották volna elő egy kivágott katalógusból, mégsem találtam sem egy poharat, vagy tányért.  A padlót hideg márvány burkolta, csak akkor figyeltem fel rá, mikor már csontig átfagytak a lábaim. Soha nem akarnék ilyen lakásban élni. Nyomasztónak éreztem, és félelmet árasztónak.   Az utam egy feketeszínű ajtónál ért véget. Félve nyomtam le a kilincset, lassan és bizonytalanul nyitottam be a szobába. Tompa fény világította meg a helyiséget, a figyelmet azonnal magukra vonzották a hatalmas ablakok. És, az ablakok előtt, végre megláttam valakit. Egy férfi volt. Pizsamanadrág volt rajta csupán. Izmos, kidolgozott felsőteste volt, egyik kezében poharat szorongatott, a másikkal pedig az ablakot támasztotta. A Centrak Parkot kémlelte. Annyira tökéletes volt, annyira szexi, hogy így ismeretlenként is, azt mondanám, minden nő álma, egy ilyen hímnemű tag.  A márványt parketta váltotta fel, a színek melegebbé váltak, a stílus otthonosabb volt. Képtartók az íróasztalon, gondosan összehajtott öltöny, és nadrág a kanapén, már- már hívogató volt. Ahogy egyre beljebb merészkedtem, a parketta megnyikordult a lábam alatt. A férfi hátrafordult, és, csak ekkor tudatosult bennem kivel is állok szemben.

-          Felébredt? – húzta apró mosolyra száját, mire én csak egy bólintással tudtam felelni. – Hogy van? – érdeklődött, majd letette kezéből a poharat az íróasztalra, és felém sétált
-          Pocsékul. – motyogtam. – És, ami a legjobban dühít, hogy nem emlékszem semmire. – mormoltam. – Mi… mi le…- dadogtam, miközben idiótán mutogattam rá, majd magamra
-          Nagy volt a kísértés. – nevette el magát. –  De, ne aggódjon, jófiú voltam. –emelte fel mindkét kezét a levegőbe.
-          Köszönöm. – válaszoltam halkan. Robert némán bólintott. A szemei melegséggel telve néztek rám, és ez megnyugtatott.  -  Nem emlékszem semmire, és ez borzalmasan bosszant. - magyaráztam
-          Kicsit többet ivott a kelleténél. Nem kell aggódnia semmiért.
-          Nagyon szégyellem magam, nem jellemző rám ez a viselkedés. - sütöttem le szemeim
-          Kamilla. – közelített hozzám, majd tenyere az arcomra simult. – Nincs miért szégyenkeznie.
Robert mélyen a szemeimbe nézett, mintha csak hipnotizálni akart volna velük. Gyönyörű kék szemei voltak.
-          Miért hozott ide? – néztem körbe a szobájában
-          Már a múltkor is fel akartam hozni, gondoltam, ezt most nem szalasztom el. – kacagta el magát
-          Az apám, már biztosan tiszta ideg. – motyogtam. - Hány óra van?  - néztem körbe a szobában
-          Hajnali 4 körül. – mosolygott rám. -  Már beszéltem az apjával, fel akart jönni, de, megnyugtattam, hogy jó kezekben van. - bólintott
-          Holnap biztos kikapok. – sóhajtottam fel
-          Ennyire szorosan fogja magát az apja? – dőlt neki az íróasztalának
-          Igen, vagyis, nagyon szeretne. – bólintottam. – De nem azért költöztem hozzá, hogy azt folytassa, amit anyu. Élni akarok. – folytattam halkan, miközben a hatalmas ablakok felé sétáltam
-          Miért akar ennyire kitörni Kamilla?  Ki ellen harcol? Vagy inkább, úgy kérdezzem, ki ellen?  
-          Jogom van a szabadsághoz, és ettől senki sem foszthat meg. – mormoltam
-          Mégis ki akarná ebben gátolni?

Robert hangja kíváncsiságot árasztott magából. Éreztem, hogy mögém sétál, éreztem a közelségét. És abban a pillanatban annyira hozzá bújtam volna, annyira szükségem lett volna rá!  Újra feltörtek bennem az elmúlt évek emlékei. Az emlékek, amik elől el akartam menekülni, és örökké elfelejteni. Szemeimbe könnyek gyűltek, de igyekeztem letörölni őket. Nem akartam mutatni a gyengeségem.

-          Miért sír? – lépett még közelebb Robert, egészen közel, hogy érezhessem a testét
-          Nem sírok. – ráztam meg fejem
-          Elfelejti, hogy itt állok ön mögött. – válaszolta halkan, és ujjaival, meztelen karom kezdte el cirógatni
-          Miért csinálja ezt? –remegett meg hangom
-          Mert úgy érzem, mikor magával vagyok, jobb ember vagyok. – válaszolt halkan
Lepődötten néztem magam elé. Nehezen hittem el, amit az elmúlt pillanatban mondott nekem ez a férfi. A férfi, aki alapítványokat hoz létre, és folyton adakozik.
-          Miért mondja ezt nekem? – fordultam felé 
-          Mert, azt akarom, hogy tudja. Tudja, hogy én maga mellett vagyok Kamilla. – nyelt szárazon
-          Nehéz hinnem önnek. – néztem szemeibe.

Robert egyre csak közelített, míg én hátráltam. Csak pár lépést tudtam tenni, az üvegfal megállított. Jobb kezét a fejem mellé helyezte a falra, a ballal pedig az arcom kezdte cirógatni.

-          Mindent megteszek, hogy elnyerjem a bizalmát. – súgta-          Sarokba szorít. Olyan, mint egy fenevad… - válaszoltam kissé zihálva
-          Mert érzem, hogy ön is vágyik erre. Az érintésemre, a közelségemre. – simította meg újra arcom, mire automatikusan behunytam a szemeim
-          Nem ismerem magát. - ráztam meg fejem. – Miért vágynék egy ismeretlen férfi érintésére?
-          Talán pont ezt találja izgatónak. Talán, épp erre vágyik most, hogy ne ismerjék önt, és a múltját. Talán ön is változni akar. – válaszolta
-          Talán…- suttogtam magamnak
-          Miért várjunk vele, ha ön is ennyire vágyik rá?
-          Mert, sokszor nem értékeljük eléggé a könnyen megszerzett dolgokat. Van, amire érdemes várni. – nyeltem nagyot, ahogy még pár milliméterrel közelebb kúszott arcával
-          Meg akarom csókolni Kamilla.  – remegett meg hangja. – Azóta vágyom rá mióta rám mosolygott a gépen. Úgy érzem, nem bírok többé várni. Kell nekem!  
-          Robert…- sóhajtottam fel, hogy ellenkezésemet nyilvánítsam ki
-          Kérem Kamilla… kérem. Kérem. – súgta már ajkaimnak

És, akkor abban a pillanatban közel engedtem magamhoz. Ajkai az enyéimet érintették. Gyengéden csókolta őket. Épp olyan volt, mint amire igazán vágytam. Jobb keze levándorolt a derekamra, bal kezét arcomon pihentette. Ez a pillanat végre olyan volt, mint, amit megálmodtam Mr. Pattinsonnal. A tökéletes pillanat. Robert nehezen engedte el ajkaim. Mosolyogni kezdett, miközben mindvégig a szemeimbe nézett.

-          Min mosolyog? – vontam össze szemöldököm
-          Több dolgon is. 
-          Szórakoztatom önt? – szélesedett mosoly az én számra is
-          Például azon mosolyogtam, hogy úgy érzem magam, mint kamasz koromban, az első csóknál. – aranyosnak találtam ezt a választ. - Fantasztikusan áll ez a Yenkees póló. Még így, gyűrött arccal, kócos hajjal is annyira gyönyörű.
-          Miért bókol nekem? 
-          Szeretem látni , ahogy zavarba jön tőle. – görbült mosolyra szája  
-          Nem szeretem ezt az érzést. - ráztam meg elgondolkodva fejem, és elszakadva ölelésétől, a szoba másik felébe sétáltam
-          Előttem nem kell titkolnia az érzelmeit Kamilla. – válaszolt selymes hangján

Nem akartam elmondani mit érzek iránta. Nem akartam elmondani, hogy azóta vágyom rá, hogy megláttam a gépen. Azóta izgatja a fantáziám ez a titokzatos férfi, hogy a szemeibe néztem, és megláttam kék íriszében a boldogtalanság jeleit.  A kiszolgáltatottság az egyik legborzasztóbb érzés, amit az ember valaha is érezhet. A tudat, hogy akármit megtehetnek veled, félelmet, és kétségbeesést okozhat. És, a kétségbeesett ember kiszámíthatatlan dolgokra képes. 
A hatalmas üvegfalakon gyönyörűen kirajzolódtak az égalját arannyá varázsoló Nap fényei.  

-          Hajnalodik. – sóhajtottam mélyet. – Merre találom a ruháimat? 
-          El akar menni?

Robert eddigi nyugodt arca, eltorzulttá vált. Az eddigi kisimult, és finom vonások, egyszeriben a kétségbeesést tükrözték.

-          El kell mennem. – bólintott, bár, igazán semmi kedvem nem volt hozzá
-          Tényleg ezt akarja? – lépett egyet felém, és mielőtt még válaszolhattam volna, megtorpant
-          Igen. - bólintottam határozottságot színlelve, és én is tettem egy lépést hátrafelé 
-          A szemeiben azt látom, megint titkolja az érzelmeit. – lépett újabbat felém
-          És maga? – léptem hátra még egy lépést
-          Én nyitott könyv vagyok. – tárta szét két karját, mintha, csak így jobban beleláthatnék a lelkébe
-          Maga minden, csak nem nyitott könyv. – ráztam meg fejem kuncogva.
-          Mit gondol rólam Kamilla? – búgta selymes hangján, és újra közeledni kezdett felém
-          Hogy több titka van, mint egész New Yorknak. És, skalpvadász. Csak a szexre megy!
-          Őszinte, ezt szeretem. - bólintott elismerően, miközben egyre közelebb, és közelebb ért hozzám. - Folytassa.  – bólintott
-          Veszélyes, maga egy… egy nagyon veszélyes ember. – nyeltem nagyot, s csak ekkor vettem észre, mennyire felizgat, amit velem művel. A gyomromban, mintha száguldó hullámvasút cikázott volna. Szívem a torkomban dübörgött. Megmagyarázhatatlan érzés vett bűvkörébe, azt hiszem, ez teljesen kimeríti a Pattinson szindrómát. Igen, ez nem lehet más, mint egy betegség. Borzalmas rosszullétet okozó Mr. Pattinson. 
-          Miért lett egyszeriben ilyen feldúlt? – mosolyodott el, és tovább lépdelt mezítelen lábain
-          Maga öntelt, és… és pénzéhes, és undok! – soroltam fel felhevülten, miközben már egyhelyben toporogtam. Azt hiszem ez is egy tünete a Pattinson szindrómának… a sokk. – Eldobta a Jimmy Choo cipőm! – nyafogtam. – És bunkó, és rámenős! Egy fenevad, egy ragadozó! – hadartam az éppen akkor eszembe jutó szavakat. És, valóban, ahogy ránéztem, tényleg egy ragadozót véltem felfedezni a sötét tekintetekben

Robert, mint valami kiéhezett oroszlán, lépdelt felém rendületlenül. Űzött vadként éreztem magam, akit bekerített az erő, a hatalom, és a vágy.  Mezítelen, feszes felsőteste, és a selyemnadrág, amit viselt… olyan volt, mint egy Dior reklám kiragadott modellje.  A Nap sugarai fel-feltünedeztek Robert háta mögül. Glóriaként táncoltak körülötte, és az egész olyan volt, mintha, csak ő rendelte volna így. Tökéletes, és gyönyörű. Még a lélegzetem is elakadt a filmbe illő jelenettől. Hiszek Istenben, és, ha Robert is hisz benne, akkor elmormolhat este egy imát az ágyánál, mert ez a kép… teljesen levett a lábamról.

-          Gyönyörű. – mormoltam, és mindvégig azon kattogtam, mennyire lehet igaz ez a kép

 Robert arcán elégedettség suhant át, amit utáltam benne. Utáltam, mert tudtam megadtam neki, amit akart, és ez mindennél jobban dühített.  Pár pillanatig ragyogott a fényben ez a veszedelmes, és kiéhezett férfi.  Pár igazán észveszejtő pillanatig, aztán a fény, egyszerűen eltűnt. Robert szeme gonoszul villant rám. Az arca… az arca, olyan volt, mintha egy sorozatgyilkos lépett volna ki a filmvászonról.  Zavartan hátráltam tovább az ajtó felé, míg ő felém haladt. Lenyomtam a kilincset, és kicsit gyorsabbra vettem a tempót. Robert egyszerre volt félelmetes, és izgató. Egyszerre vágytam a távolságára, és a csókjára. Nem értem ez, hogy lehet, velem mégis megtörtént.  Azon kaptam magam, hogy szinte rohanok Robert elől afelé a szoba felé, ahol felébredtem.

-          Kamilla! – hallottam hátam mögül Robert hangját, ekkor éreztem igazán, hogy a félelem győzedelmeskedett bennem

Végig tapicskoltam a márványkövezeten. A Nap ezúttal ezt a helyiséget világította meg, mintha, csak egy kamera lett volna, amely minket filmez.

-          Álljon meg! Kamilla! – mordult fel Robert, amitől, csak még gyorsabban szedtem a lábaim

Érzetem Robert, dühödt erejét. Éreztem a benne rejlő sötétet, és ez borzalmasan megrémített.  Befutottam a hosszú folyosóra, és már csak pár lépés választott el a zárható szobától.

-          Kamilla! – mordult meg Robert közvetlenül a hátam mögül, a következő pillanatban, pedig már éreztem, amint elkap.

A falnak lökött, de, ügyelt arra, hogy ne legyen durva. Két kezét a fejem mellé helyezte, nem láttam, hisz a rémülettől, még a szemeim sem mertem kinyitni, de éreztem. Éreztem a benne rejlő erőt.

-          Nézzen rám! – morogta, mire megráztam a fejem. – Azt mondtam, hogy nézzen rám! – parancsolta újra. Megborzongtam a hangjában rejlő dühtől. – Kamilla. – mormolta nevem, mire reszketve ugyan, de rápillantottam. 
-          Engedjen haza. – kérleltem, s bár rémült nyúlnak éreztem magam, hangomban ez mégsem látszódott
-          Fél tőlem? – mormolta mély hangon, és szemeivel úgy nézett, mint egy vérengző vadállat. Piroskának éreztem magam, a szörnyeteg farkas mellett. Válaszként, némán bólintottam. – Ezt váltja ki belőlem, amit maga iránt érzek. Ez az a vágy, amit maga ébresztett bennem! – morogta. -  Akarom magát Kamilla, és, akárhogy is kapálózik, ellenkezik, az enyém lesz! - folytatta, s még mindig úgy beszélt, mint egy elszánt vadász
-          Nem leszek egy közülük. – ráztam meg fejem zihálva
-          Nem Kamilla, maga, mind közül kitűnik. – válaszolta, és egy határozott mozdulattal magához rántott, és megcsókolt.

Egy pillanat alatt megváltozott minden. Kavarogtak bennem az érzelmek. A félelem, a vágy, a kiszolgáltatottság egyvelege. És, az érintése, a csókja… fantasztikus élvezetet nyújtott. Soha életemben nem csókolt így senki. Soha nem éreztem még ilyen vágyat, és forróságot a testemben. Vad volt, és állatias. Meg sem közelítette az előző csókunkat. Robert kezei a Yenkees mez alá kúsztak. A csípőmre, majd a hasamra, egészen a melleimig. Felnyögtem az érzésre, ami hatalmas élvezetet nyújtott. Majd hirtelen kezeivel a combjaim markolta meg, és egy határozott mozdulattal az ölébe kapott. Szorosan kulcsoltam át derekát lábaimmal, miközben forró testét masszíroztam. Robert nem abba a szobába vitt, amiben felébredtem.  A hideg szaténanyagon csúsztatta végig testem.  Melleim markolászta miközben az ajkaim csókolta, én pedig élveztem rutinos mozdulatait. Elválva ajkaimtól, a nyakam kezdte ingerelni. Fantasztikus volt, amit a szájával művelt. Élveztem minden érintést, csókját, pedig mind egytől egyig vad volt, és erőteljes. Kezeivel egy rántással lehúzta rólam a Yenkees pólót, és tovább csókolt. A kulcscsontomtól egészen a köldökömig. Kezeivel a bugyimon ügyeskedett, és mindent megtett annak érdekében, hogy az le is kerüljön rólam.  Csupán csak egy pillanatra volt szükségem. Egyetlen egy másodperre, hogy végre észbe kapjak, és elgondolkodjam azon, amit evvel a férfivel épp készülök megtenni.  

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Azzal szeretném kezdeni hogy én csak 3 napja olvasom a blogod és egyszerűen imádom. Nagyon jól írsz. Nagyon jó a történet. Ez a rész eszméletlen lett. Már várom a következőt.
    Virág♥
    (Még azt szeretném megkérdezni hogy megtudnád adni az első és a tizedik zene címét. Nagyon tetszenek csak az a baj hogy egyiket sem ismerem.)

    VálaszTörlés
  2. Szia Virág :)

    Örülök, hogy tetszik a történet, és megosztottad velem a véleményed. Ne fogd vissza máskor sem magad :P Facebook oldalam is van, ha gondolod, like-old, a jobb sávban.

    A számokat este elküldöm neked, vagy chatban kiírom. :) Én is nagyon szeretem az ilyen számokat :P .
    Holnap is nézz fel, mert felkerül a kövi rész :D

    Pussz XoXo

    VálaszTörlés