2013. november 25., hétfő

6. fejezet

Sziasztok.

Megérkezett a friss. Remélem tetszeni fog mindenkinek.

Jó olvasást kívánok.
Lilla

Mélyet sóhajtva néztem a tükörbe. Csavartam még egy- két tincsen, és elkezdtem púderozni az arcom. A szobám ajtaja nyitva volt, így hallottam, amint leütődnek az első billentyűk a zongorán.  Még az ecset is megállt a kezemben, ahogy meghallottam az ismerős dallamot. Fojtogatni kezdett a sírás, de minden erőmet összeszedve visszanyeltem azt. Befejeztem a sminkelést, bepakoltam a fontosabb dolgokat a retikülömbe, és elindultam apuhoz. Remegtek a lábaim a magas sarkúban, nem szoktam hozzá, és kicsit féltem is, hogy elesem benne.  Apu, szmokingban ült a zongora előtt, és összeszorított ajkakkal, elmélyülve a zenében, játszott. Fantasztikus látvány volt. A szívemig hatolt.

- Apu. – motyogtam félszegen a zongora végénél állva
- Istenem… de szép vagy! – csodált meg
- Te is nagyon kitettél magadért. – bólintottam
- Nem szeretnél ideülni mellém? – kérdezte félszeg mosollyal arcán, én viszont némán ráztam meg fejem
- Nehéz hallgatnom, ahogy játszol. – csuklott el hangom
- Ne haragudj, ebbe bele sem gondoltam. – csukta le a billentyűk fedelét
- Semmi baj. – bólintottam. – Induljunk. – nyeltem szárazon
- Rendben. – bólintott

Apu egy fekete Rover limuzint kéretett a ház elé. Olyan markáns volt, és erőt sugárzó, szívesen ültem be az autóba.

- Anyád hívott? – törte meg a csendet apu
- Igen, kétszer is. – bólintottam. – Nem vettem fel. – néztem apura, majd egy pillanat múlva már mind a ketten nevettünk
- Nem szép dolog, amit csinálsz vele. - rázta meg fejét apu
- Az nem szép, amit velem tesz. 24 éves vagyok, teljesen megfojt. - fakadtam ki
- Csak félt. Én is ezt teszem, minden nap. - tette a térdemre kezét
- Ne tedd. Az élet veszélyes, én pedig csak egy vagyok a sok ezer ketyegő bomba közül. – mosolyogtam rá.
- Évek óta…
- Nem akarok beszélni erről. –vágtam szavába
- Akkor játssz ma este… ideje visszatérned, ideje megmutatnod a világnak, hogy ennyi idő után is úgy játszol, mint rég…
- Honnan tudod? – szakítottam félbe. – Évek óta nem ültem zongora előtt, honnan tudod, hogy most menne?
- Tudom, mert a véredben van. Tudom, mert az én véremben is ez folyik. Ez a szenvedély a zene iránt. Öt éve tünetmentes vagy, meggyógyultál. Azt szeretném, ha ezen a bálon, erőt adnál azoknak az embereknek, akik, most ugyanazt a poklot járják meg, amit, mi öt évvel ezelőtt.
Apu úgy beszélt, mintha az elnök lenne, aki a háború előtt bíztatja a katonáit. Lelkes volt, és valóban hitt abban, amit nekem mondott.  Ezt szerettem apuban, sosem adta fel, sosem futott el. Ő egy küzdő, az álmait kergető, néha édes gyermek, néha erős férfi.
- Félek. – csuklott el hangom
- Veled leszek. – szorította meg kezem bátorítóan

Egymás kezét fogva gurultunk be az autóval az alapítvány elé.   Az épület gyönyörű volt, erőt, és biztonságot sugárzó. Igazi sztárként érezte magam, ahogy apu segítségével kiszálltam a limuzinból.

- Akkor, most te vagy a lovagom? – kuncogtam el magam
- Nagyon úgy tűnik. – húzta ki magát büszkén ,

Rengeteg fotós villogtatott, nem csoda, hisz itt tényleg megjelent mindenki, aki New Yorkban, és a közszférában számít.  Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, ahogy a leterített királykék szőnyegen vonultunk végig apuval. Mintha, csak az Oscar-a mennénk. A gyomrom görcsbe rándult, az izgalomtól… de ez valami jó volt. Valami pezsdítő. Igyekeztem minden részletet megismerni az épületből. Az építési stílusát, a kövezetét, az ablakait. Apu igazán jó munkát végzett, büszke voltam rá. Ahogy a bejárathoz értünk megakadt a szemem az ajtó melletti falat díszítő elemen. Egy fa volt az.

- Az alapítvány logója. – súgta fülembe apu, én pedig egy bólintással válaszoltam, majd újra felvettem a tempót

Fantasztikus látványt nyújtott a berendezés. Egyszeriben volt elegáns, mégsem volt hivalkodó.

- Elkérhetem a stóláját? - szólított meg egy fiatal fekete bőrű nő
- Magamon tartanám, ha nem gond, kicsit fázom. – válaszoltam félszegen
- Természetesen. – bólintott mosolyogva, és a mögöttünk lévőket vette célba
- Apu, mindig is tudtam, hogy nagyon jó vagy abban, amit csinálsz, de, most mégis sikerült meglepned. – válaszoltam ámulva
- Örülök, hogy tetszik Milla. Tudod, hogy a te véleményed mindig is számított. Sokat segített nekem Rachel.
- Aha, Rachel. - bólintottam dühösen

Besétáltunk a terembe, amit kerek asztalok,és székszoknyás ülőalkalmatosságok töltöttek meg. Vonósok zenéltek, miközben a kottájukat bámulták szüntelen. Mennyi híres ember!  New York polgármestere, Mr. Basio, Madonna, és Angelina Jolie, csak, hogy megemlítsek pár nevet. Az asztalunkhoz sétáltunk,én pedig leültem,és az aranyozott szegéllyel díszített kártyát csodáltam.

- Tudtam, hogy eljössz. - ült le mellém Liam
- Miből gondoltad? – mosolyogtam rá
- Mondjuk úgy, jók a megérzéseim.  – bólogatott magabiztosan
- Halihó.- ült le másik oldalamra egy szőke hajú lány.
- Hello. – kaptam felé fejem
- Melanie vagyok. – mosolygott rám. - Ennek az idiótának a húga. – bökött fejével Liam felé
- Nem is tudtam, hogy testvéred is van. – néztem rá kérdőn Liamra
- Jobb szeretem titokban tartani. - motyogta
- Különben is, nem is vagyunk édestestvérek. - húzta meg vállait Melanie
- Tényleg? – vontam össze szemöldököm furcsállón. – Pedig iszonyatosan hasonlítotok egymásra.
- Ja, anya törekedett a választáskor arra, hogy hasonló vonású lányt hozzon el az árvaházból. – mormolta Liam unottan

Elhűlve néztem, amint életük történetét mesélik mindenféle érzelem nélkül. Közönyösen, és érdektelenül.

- Ez szörnyű. - motyogtam magam elé, mire mind a ketten elnevették magukat
- Két perc. – motyogta Liam, miután az órájára nézett

Melanie pénzt húzott elő kistáskájából, és Liamhoz csúsztatta.

- Átvertetek.  – mormoltam döbbenten
- Nem volt nehéz. – rázta meg fejét Liam
- Daniel, merre jár? – nézett körbe Melanie
- Az előbb még itt volt. – kerestem az emberek között
- Anyuval van. - bökött a tömeg közepére Laim, ahol apu és Rachel önkívületi állapotba kerülve élvezték egymás társaságát

Azonnal gyűrni kezdtem a terítő szélét.  Nehéz volt elviselnem a látványukat, így a következő pillanatban, már döntöttem is magamba az előttem lévő pezsgőt.

- Kérsz? – emeltem fel apu poharát
- Naná. – bólintott lelkesen Melanie, és már nyúlt is a pohárért
- Na, még csak az kellene. Fiatalkorú vagy, eszedbe se jusson, alkoholt inni. – korholta le Liam Melaniet, és elvette tőlem a poharat
- Miért kell neked folyton beleszólnod az életembe? – fakadt ki Melanie
- A bátyád vagyok, ez a dolgom. – vonta meg elégedetten vállait Liam

A pohár köré fontam ujjaim, ahogy újra apu felé terelődött a figyelmem. Rachel épp arcon puszilta őt. Úgy éreztem, azonnal szétroppantom a kezemben lévő poharat.  A következő pillanatban Rachel a pódium előtt állt, a zenészek elhalkultak, és a vendégek morajlása is abba maradt. Mindenki őt figyelte. Csodaszép volt. Hosszú barna haja egyenesen omlott le vállaira, és aranyszínű flitteres ruhája, valami eszméletlenül jól állt neki.

- Nagyon hálás vagyok mindenkinek, hogy eljöttek. Az alapítvány célja, hogy életeket mentsünk, és jobbá tegyük azt.  A mai rohanó világban, egyre gyakoribbá vált az olyan nem fertőző megbetegedések száma, mint például a daganatos megbetegedés. Mondhatnám, hogy mára már világjárvánnyá nőtte ki magát. Nincs olyan ország, vagy nemzeti tudós gárda, amely ne küzdene ez ellen a betegség ellen.

- Huh, de jól beszél. – ámult Liam.
- Danielnek meg, szó szerint csöpög a nyála utána. – kuncogta el magát Melanie

Mindvégig aput néztem, aki egy pillanatra sem vette le a szemét a pódium előtt álló nőről. Rachel olyan lelkesítő beszédet mondott, annyira mélyre hatoló szövege volt, hogy semmit nem sikerült magamba fogadnom abból,amivel  ezeket az embereket magába szippantotta.  Csak egy valami járt a gondolataim között, ezt a nőt sürgősen le kell építenem apuról.  Vagy talán fordítva?

- Mióta is vannak együtt, egy éve? – motyogta maga elé Melanie
- Mi van? – kaptam Melanie felé fejem
- Kérem, köszöntsék az alapítvány atyját, Mr. Robert Pattinsont. – hallottam Rachel hangját, amit tapsvihar követett

Annyira dühös lettem, hogy szívem szerint odamentem volna a két jómadárhoz, és mind a kettőnek lekevertem volna egy jó nagy maflást.  Becsaptak, és ez borzalmasan bántott.  Lehajtottam a fejem, behunytam a szemem, és próbáltam türtőztetni magam. Nem is tudom mennyi ideig, lehettem így egymagam. Talán csak egy perc volt, talán több, mikor meghallottam Robert hangját.  Még észnél voltam, mikor Rachel felkonferálta őt, de a düh, annyira eltompított mindent a külvilágból, hogy egy ideig, csak avval tudtam foglalkozni, mennyire meg vagyok bántva.

- Oh, micsoda férfi!- csöpögött mellettem Melanie
- Igen. - bólintottam, és szinte ittam a látványát

Az arca kemény volt, határozott, és eltökélt.  A szemei is ezt sugározták.  Újra úgy éreztem, hogy egy láthatatlan fonállal húz magához. Szinte éreztem, ahogy a lábaim maguktól mozdulnak meg, és állok fel a székből.  A hangja, annyira bársonyos volt, annyira érzéki.  A testem megbizsergett tőle. Éreztem, hogy engem figyel. Éreztem magamon a tekintetét, ami szinte megérintett.  Egy pillanatra még a szemem is behunytam, ahogy elképzeltem, amint hozzám ér.  A tömeg tapsa ébresztett fel ábrándozásomból, de amint kinyitottam szemeim, nem Robertet láttam meg, hanem a színpad melletti párocskát, amint épp mézes- mázosan enyelegtek egymással.

- Te tudtad ezt? – remegett meg hangom, és Liamra néztem
- Milla, meg kell értened, ezt nem nekem kellett volna elmondanom. – magyarázkodott
- Elmondtam neked, hogy érezek evvel kapcsolatban.  – pattantam fel a helyemről.
- Sajnálom, én, csak…

Nem bírtam tovább egy légtérben lenni velük. Sem a kedves Melanie-val, sem a barátomnak hitt fiúval. Sőt, ez az egész társaság kezdett nagyon kiborítani.  Felkaptam a retikülöm az asztalról, és elindultam a nyolc kijárat egyike felé.

- Ne menj el, kérlek. Szeretnélek jobban megismerni. – fogta meg karom Melanie
- Sajnálom, nem érzem jól magam. – nyeltem nagyot
- Mit mondjak apukádnak? Tuti kiakad, ha megtudja, hogy elmentél. – tördelte ujjait Mel
- Mondd meg neki, hogy nagyot csalódtam benne. – válaszoltam, és éreztem, ahogy a kimondott szavakra, lehullik az első könnycsepp az arcomra

Elfordultam, hogy ne lássa, hogy sírok, hisz elvégre az anyja miatt akadtam ennyire ki. Köszönésként intettem Mel-nek, majd eltűntem a kíváncsi tekintetek elől.  Egyre gyorsabban vittek a lábaim, míg nem már a bejáratnál igyekeztem magam átverekedni.

- Kamilla. – fogta meg karom egy kéz hátulról
- Mr. Pattinson.- néztem rá döbbenten
- Ön sír? – kerekedtek el szemei
- Nem, csak nem bírom a cigarettafüstöt. – legyintettem
- Miért próbál átverni? – vonta fel szemöldökét
- Talán, mert nem szeretném az orrára kötni, hogy…
- Milla. – hallottam meg aput. – Hova mész?
- Hazudtál nekem. – sziszegtem dühösen. – Idecsaltál, hogy evvel a nővel lehess, és még csak egy percet sem szántál nekem egész este. – mordultam rá
- Milla, kérlek, üljünk le, és beszéljünk meg mindent, higgadtan. – fogta meg kezem Rachel
- Én nem ülök magával sehova. Sőt, senkivel nem ülök le beszélgetni. Azt sem tudnám elhinni, amit kérdezel tőlem. – mormoltam apunak, majd sarkon fordultam, és elindultam
- Nem engedlek egyedül elmenni. – hallottam aput a hátam mögül
- Pedig kénytelen leszel. – válaszoltam dühösen
- Majd én hazaviszem. – válaszolta Robert apunak

Szaporán vettem az utcára vezető utat, nehogy Robert utolérjen. Egyedül akartam lenni a szobámban, és nyalogatni a sebeim.  Rohamléptekkel fordultam ki a gyönyörűen megmunkált kapunk, mikor Robert utánam kiáltott.

- Kamilla, várjon!

Mintha meg sem hallottam volna, haladtam tovább. De ő nem adta fel, egészen addig loholt utánam, míg utol nem ért.

- Jöjjön, hazaviszem. – ajánlkozott
- Nem, köszönöm. Egyedül is menni fog. - ráztam meg fejem
- Miért makacskodik?  Hűvös van, még a végén megbetegszik. – győzködött továbbra is
- Nagylány vagyok már Mr. Pattinson , ne aggódjon értem.  – válaszoltam lekezelően
- Na, jól van, ebből elég. - mormolta dühösen, majd a következő pillanatban elém állt. – Vagy beül az autóba, vagy esküszöm, magam viszem hazáig.  

A hátam mögé néztem. Az autója, mindvégi a hátunk mögött gurult. Minket követett. Ahogy újra elindultam volna, Robertbe ütköztem, aki egy lépést sem tett hátrébb. Meghökkentem a közelségétől.

- Miért ellenkezik folyton? – súgta, miközben tekintetét az enyémbe fúrta
- Van olyan, hogy az embernek nem szimpatikus a másik. – vontam meg vállaim, bár szívem szerint a karjaiba omoltam volna
- A repülőgépen, és a kávézóban nem így éreztem. A múzeum óta pedig folyton, ellen áll nekem, csak azt nem értem, miért. – vonta össze szemöldökét

Felgyorsult a légzésem, ahogy felém közelített, és éreztem, hogy leblokkol az agyam. Nem akartam én ellenállni neki… hogy is akarna egy nő is ellenállni egy ilyen férfinek? A természettel való küzdelem lenne, minden egyes próbálkozás. Én, mégis azt teszem.  Vagyis igyekszem, pedig minden apró érintésétől, minden felém intézett szavától bizsergek.

- Tudom, hogy maga is akarja. – súgta ajkaimnak, mire egy gyenge fejrázás volt az össz reakcióm, amit ki tudtam sajtolni magamból. – Ne ellenkezzen tovább. – mormolta, majd éreztem, amint ajkait az enyéimre tapasztja

Olyan volt a csókja, mint valami mennyei manna. Édes, és vággyal teli.  Egy pillanatig teljesen megfeledkeztem mindenről, és mindenkiről. Csak ő és én, ennyi volt, egy teljes pillanatig. Aztán a következőben már apa, hangját hallom, amint azt mondja „Minden éjjel akad egy szemrevaló kis nőcske, akivel megoszthatja az ágyát „
A következő pillanatban, repült is a pofon. Arca megkeményedett az ütéstől, a szemei lángokban izzottak, és valahogy esküdni mernék rá, hogy nem a dühtől, hanem a vágytól. Láttam, amint apró mosoly jelenik meg ajkain, a következő pillanatban pedig már a vállán csüngtem.

- Ha nem tesz le azonnal, esküszöm, addig sikítok, amíg ide nem jön valaki. És, akkor a rendőrökkel vitetem el magát! - fenyegetőztem
- Tudja kedves Kamilla, addig sikít, amíg akar, én addig a maga formás hátsójában gyönyörködöm
- Abba ugyan gyönyörködhet, az abroncs úgy is mindent eltakar. – nevettem el magam keserűen
- Ki mondta, hogy nézni akarom? – kérdezte kajánul,majd a következő pillanatban már a ruhám alatt volt a keze, ami egészen a combomig simult.
- Vegye le a mocskos kezét a combomról! Ez már zaklatásnak minősül! Esküszöm, hogy a következő estélyét már a sitten tölti! – sikoltoztam, miközben mindvégig a hátát csépeltem.



2013. november 19., kedd

5. fejezet

Sziasztok

Bocsánat a késésért. tegnap elég későn értem haza,és még ráadásul a gépen is osztozom. Tegnap persze , nem én voltam a szerencsés. :/

De, most itt vagyok ,itt a kövi rész is .

Jó olvasást kívánok mindenikek.

Lilla

Milla szemszög :

-          Merre jársz Milla? – hallottam apu ideges hangját a telefonba
-          Taxiban ülök, épp hazafelé tartok.  – sóhajtottam fel
-          Már nagyon aggódtam érted. Jól vagy?
-          Persze apu. Nemsokára otthon leszek. – húztam mosolyra szám
-          Nem hívtál, kimentem volna érted.
-          Ne haragudj, teljesen kiment a fejemből. - motyogtam
-          Semmi baj. Itthon várlak. – hallottam meleg hangját a vonal túloldaláról
-          Szeretlek apu.
-          Szeretlek Milla.

A vonalat én bontottam meg, nem volt kedvem tovább cseverészni. Egyszerűen csak hátra akartam dőlni az ülésbe, és élvezni a döcögős utat Staten Islandre.  Két napja vagyok még csak New Yorkban, és már mibe keveredtem?

Ez a férfi… teljesen megbabonáz engem. Akaratlanul is alsó ajkamba haraptam, ahogy visszaemlékeztem a vágyra, amit akkor éreztem, amikor közel hajolt hozzám. Behunyva szemeim, újra láttam őt. Merengtem még pár percig, a tekintetében, a hangjában,és az illatában. Vágytam a közelségét, vágytam rá.
Staten Island, szűk egy óra út volt New Yorktól, a kompot, és a forgalmat beleszámítva. Imádtam a szigetet, amit körül ölel a víz. A szabadságszobor mellett mész el minden alkalommal, ahogy elhagyod a szigetet, és ez hajnalban, és este csodás élményt biztosít. Staten Island egy nyugodt, és a város zajától mentes hely, ahol az élet nem rohanó tempóban halad. 

Mire hazaértem apu már nagyban társalgott valakivel a fociról. Egy vékony barna hajú nő állt háttal nekem, és az apám karját fogdosva, hátravetett fejjel hahotázott. Az apám pedig szó szerint itta a látványát. Cseppet sem tetszett a dolog, főleg, hogy az első, ami eszembe jutott róla, az a gonosz mostoha volt. Fiatalos, és lendületes nőnek tűnt , és csinosnak…baromira csinosnak. Egy pillanatig felmerült bennem, hogy talán rossz házba jöttem be, de, amint a zongorára pillantottam, minden kételyem elszállt.   Ki ez a nő, és mit keres itt? És, miért fogdossa az apám? Legszívesebben a hajánál fogva húztam volna el a másik szobáig, de aztán pár másodperc töprengés után,már nem tűnt olyan jó ötletnek. Jobbnak láttam inkább csendben odébb állni, még mielőtt olyat látok, amitől a hányás kap el. Lábujjhegyen indultam a szobám felé, nehogy meghallják, hogy hazaértem.  

-          Szia, Milla.- hallottam meg hátam mögül egy férfi hangját

Összerezzentem a hangjára, és a tudatra, hogy lebuktam.  Megkukulva fordultam meg, és a férfi látványa csak még inkább belém fojtotta a szót.

-          Üm, jól vagy? – nézett rám érdeklődve
-          Te meg mit keresel itt? – vontam fel szemöldököm
-          Anyával jöttem. – bökött a nappali felé, ahol apa, és az a nő befészkelték magukat.
-          Anyával? – tettem két lépést előre, de szigorúan csak osonó módban
-          Igen, eljöttük, szomszéd látogatóba. – magyarázta, miközben két kezével idézőjelet mutogatott
-          Szóval anyádnak, apámra fáj a foga? – sziszegtem dühösen
-          Ez egy kicsit… bonyolultam ennél. – szívta meg a mondat végét
-          Van, valami, amiről én nem tudok? – vontam fel szemöldököm
-          Kamilla. – hallottam meg apu hangját
-          Apu, mi ez az egész? Liam… ő, ő meg mit keres itt? – böktem Liam felé.- Azt hittem ketten leszünk. Legalább a telefonban mondhattad volna. – tört ki belőlem a felháborodás
-          Ők a szomszédjaink. Rachel, és Liam, mellettünk laknak, és átjöttek, hogy üdvözöljenek téged. – magyarázkodott apa
-          Aha. – bólintottam
-          Csak, most érkeztünk. Szervusz, Rachel vagyok. – mosolygott rám a vékony barnahajú nő,és kezet nyújtott.
-          Milla. – fogadtam el az üdvözlési módot
-          A fiamat már ismered, Liam...
-          Igen, már találkoztunk a kávézóban. – bólintottam
-          Nem vagy éhes? Hoztunk kaját. – intett az ebédlő felé

Apura terelődött a tekintetem, aki úgy nézett rám, mint egy elárvult kölyökkutya.  Semmi kedvem nem volt bájologni az új szomszédjaimmal, de láttam, hogy apu, nagyon is odalenne az ötletért. Nagyot sóhajtottam, és egy bólintással beleegyeztem a dologba.

-          Karaj, éhen halok. – törte meg a kínos csendet Liam

Ledobtam a táskám a földre, és a többiek után vettem az irányt.  Az egész estés program valahogy most a hátam közepére sem hiányzott. Kimerültnek éreztem magam, és ilyenkor valahogy nehezen viselem az emberek társaságát. Rachel kérdéseit lezavartam egy igennel, nemmel, vagy egy ühümmel, miközben a számba tömtem a kaját, nehogy hosszasabban keljen vele beszélnem.  Az egész vacsora alatt aput, és Rachelt kellett bámulnom, ugyanis valami oknál fogva, apu nem mellém ült le.

-          Mióta is ismerjük egymást Daniel? – nézett mosolygó szemekkel Rachel apura, és közben újra a karját kezdte el fogdosni
-          Nem is tudom, úgy tíz éve? – vonta össze szemöldökét apu, a gondolkodást imitálva
-          Még kicsi voltam, mikor ideköltöztünk. Asszem ’, olyan tíz körül lehettem. – szállt be a beszélgetésbe
-          Igen, itt kezdted el a focit. – bólintott Rachel
-          Liam, nagyon jól focizik. – bökött a brokkolis villájával apu Liam felé, vagyis mellém
-          Király. – bólintottam
-          Te, nem pomponoztál otthon? – intézte Rachel a kérdését felém
-          Nálunk nem igazán van ennek hagyománya. – ráztam meg fejem. – Meg amúgy sem vagyok valami szurkoló lány típus. – ráztam meg fejem gúnyosan
-          Értem. – bólintott Rachel
-          De, azért valami hobbid csak volt. – vigyorgott rám Liam
-          Igen volt. – bólintottam mosolyogva. – Szerettem a lábaim szé…
-          Milla, nagyon jól játszott zongorán. – vágott apu dühösen a mondat közepébe
-          Tényleg? –vonta fel szemöldökét Liam
-          Annak már több éve. – mormoltam, és a tányérom kezdtem el kotorászni
-          Mi lenne, ha a bálon is játszana valamit? – vetette fel a kérdést Liam
-          Ez fantasztikus ötlet! – kapott az alkalmon Rachel
-          Milyen bál? – nyeltem szárazon
-          Édesapád építette az alapítványunk központját, és holnap egy bál keretében lesz az átadása. Daniel nem említette? – nézett Rachel apura.
-          Nem. – ráztam meg fejem, miközben mérges tekintettel néztem rá
-          El akartam mondani… - magyarázkodott
-          Mégis mikor? – vontam fel szemöldököm
-          Hát ma. – vonta meg vállait lazán
-          Nos, én azt hiszem jól laktam. – mormoltam, és visszafogva a bennem rejlő dühöt, a tányéromra tettem az evőeszközeimet. – Majd később elmosogatok. További jó étvágyat. – álltam fel az asztaltól.
-          Milla. – nézett rám furcsállóan Liam
-          Elnézést. – mormoltam, és kiviharoztam az étkezőből.

Felkaptam a földről a táskám, és felmentem a szobámba.  Dühösen vetkőztem le, és nem törődve hova kerülnek a ruháim, szanaszét dobáltam őket.

-          Mit képzel magáról ez a nő? – morogtam, és becsaptam magam után a fürdő ajtaját

Megnyitottam a zuhanyt és hagytam, had zúduljanak forró cseppjei az arcomra. Nem gondolkodtam, nem éreztem, csak élveztem a meleg víz érzését. Talán fél óráig is álltam szinte mozdulatlanul a zuhany alatt. Elgémberedtek az izmaim, a végtagjaim. Mintha, gyurmából lett volna a testem, az ágy után vágyott. Miután sikerült rávennem magam a normális fürdésre, törölközőbe csavartam a hajam, és a testem, és kitotyogtam a szobámba.

-          Jól esett? – hallottam meg Liam hangját
-          Mi az istent csinálsz itt? – rezzentem össze ijedtemben, és azonnal a törölközőmhöz kaptam a kezem
-          Sajnálom, nem akartam így rád törni, csak, bántott, hogy így eljöttél a vacsoráról. – vonta meg vállait
-          Jól laktam. – motyogtam.
-          Elég béna szöveg. –nevette el magát Liam. - Zavart, hogy csak így betoppantam? –vonta össze szemöldökét
-          Igen, kissé fáradt voltam ehhez a … - csattantam fel dühömben . – És, valahogy nehezen viselem, ha mindenféle ismeretlen nő fogdossa az apám.
-          Hé, az anyám, nem tartozik a mindenfélék kategóriába. Nagyon rendes nő.
-          Sajnálom, nem akartalak megbántani. – sóhajtottam fel mélyet
-          Gondolom, nehezen viseled, ha az anyádon kívül mással is látod. – bólintott apró mosollyal ajkán
-          Igen, kissé. – bólintottam. -  Pedig szinte mióta az eszem tudom, ők külön voltak… mégis érzem, hogy még mindig szeretik egymást. – motyogtam, és az ágyamra ülve, visszaemlékeztem a legutóbbi karácsonyunkra, amikor apu is eljött hozzánk.  Úgy néztek egymásra… szerelmesen.

-          Hú, mennyi zenéd van. - mérte fel a polcomon lévő cd-ket ámulva
-          Ja.- motyogtam
-          És… mennyire vegyes.
-          Sokféle zenét szeretek, hangulattól függ. – vontam meg vállaim
-          Ki a kedvenced közülük?
-          Clayderman. Ő igazán jó, de valahogy őt sem mondanám kedvencnek. – bólintottam
-          Azt hittem Mozart vagy Bach. – nevette el magát
-          Szeretem őket is, de, néha kicsit unalmasak. Szeretem az újabb darabokat. – mormoltam
-          Miért nem játszol valamit holnap a gálán? – ült le mellém lelkesen
-          Nem zongorázom…- ráztam meg fejem. – Évek óta nem játszom.
-          Hmm… gyerekkori trauma? – viccelődött
-          Igen, valami olyasmi. – bólintottam komoran, mire lefagyott arcáról a mosoly
-          Sajnálom, én nem…
-          Ideje lenne menned. – sóhajtottam fel
-          Nem akartalak megbántani. – szavatkozott
-          Tudod Liam, kezdek kicsit fázni a vizes törülközőben. – felálltam, megfogtam a karját, és felhúztam az ágyamról
-          De, ugye eljössz holnap a bálra? – kérdezte izgatottan
-          Nem tudom. – toltam ki az ajtó fele
-          Kérlek, szuper lenne. – vigyorgott rám
-          Menj már! Szeretnék felöltözni. – motyogtam
-          Csak, ha megígéred, hogy ott leszel. – ellenkezett
-          Nem. – vágtam rá azonnal
-          Ezt igennek veszem. – húzta mosolyra száját
-          Mondom nem. – ismételtem meg, és tovább toltam, ezúttal már a hátánál fogva

Végre sikerült kituszkolnom az ajtón, mire nagyot sóhajtottam. Épp a pizsamámért nyúltam, mikor újra nyílt az ajtó, és a résen Liam feje jelent meg

-          Elfelejtettem mondani, hogy jó a turbánod. – nevette el magát
-          Tünés! – sikoltottam el magam, és a csukódó ajtónak dobtam a hajamra csavart törülközőt.

Sikerült végül megnevettetnie. Elképzeltem magam, fejemen a törülközővel, és kitört belőlem a nevetés.  Azt hiszem sikerült egy barátra szert tennem.  Egy idegesítő, lerázhatatlan barátra.

*

Nehezen jött szememre az álom. Vagy egy órán keresztül is vergődtem az ágyban, mire az álommanó végre megkönyörült rajtam. Akkor éjjel álmodtam először Robertről.  Álmomban olyan volt, mint egy isten. Hófehér zongora előtt ült, félmeztelen testét a Hold világította, ő pedig csak játszott, és csak játszott. Gyönyörű volt.   
Mintha egész éjjel ezt a pillanatot álmodtam volna. Mintha, mindet időt kitöltött volna a fénye. És, sajnos apu ,ezt tökéletesen tönkre tette.

-          Jó reggelt! – hallottam meg a mélyről jövő, vidám hangját
-          Apu… - morogtam álmosan
-          Ideje felébredni. Hoztam reggelit. – keltegetett tovább
-          Van kávé? – lestem ki pilláim mögül
-          Persze, gyere,ülj fel. – mosolygott rám

Apu, egy egész tálcányi reggelivel készült nekem. Pirítós, vaj és lekvár, gyümölcs. Minden finomság, amivel az embernek, csak jól indulhat a napja.  Felültem, és nekiálltam enni. Apu az ágyam szélén ülve, nézte, ahogy eszem.

-          Kérsz? – motyogtam teli szájjal, és felé nyújtottam a pirítóst
-          Nem, én már ettem. – rázta meg fejét, majd egy pillanat múlva elkomorodott az eddig vidám arca. – Milla, nagyon sajnálom, ami tegnap történt, nem így kellett volna ezt az egészet…
-          Ha rólad van szó, sosem tudok tisztán gondolkodni. Te, és anyu… ti vagytok az igazi szerelem megtestesítői. - válaszoltam
-          Én, és anyád több mint 20 éve elváltunk. – sóhajtott fel
-          De szereted őt.
-          Őt, mindig is szeretni fogom. – bólintott
-          Ő is téged. – mosolyogtam rá, és megsimítottam arcát. - Ezért borzalmasan nehéz nekem egy nőt közel látni hozzád, mert tudom, hogy te anyu érintésére vágysz.
-          Milla, szeretném, ha még az elején leszögeznénk. Ne szóljunk bele egymás szerelmi életébe.
-          Ezt nem ígérhetem. – ráztam meg fejem. - És, azt hiszem, ezt neked is nehéz lenne megtartanod. - kuncogtam el magam
-          Rendben, akkor csak próbáljuk meg. – bólintott elszántan
-          Megpróbálom. –bólintottam
-          Tudod, hogy nekem ,mindig te leszel a legfontosabb, ezen nem változtathat senki,és semmi. – fogta meg apu a kezem
-          Tudom. – bólintottam
-          Végeztél? – nézett a tálcámra.
-          Igen.
-          Akkor induljunk. – vette el ölemből a tálcát
-          Mégis hova? – vontam fel szemöldököm
-          Hát készülődni, a bálra. – válaszolta, mintha ez annyira természetes volna.  
-          Én nem megyek. - ráztam meg fejem
-          De, igen, jössz. Először is, mert büszkén akarom bemutatni a lányom, mindenkinek. Másodszor mindenki ott lesz, aki ebben a városban számít. Harmadszor pedig, kerítenünk kell neked egy állást, amit egy ilyen partin a legkönnyebb elérni.
-          Apu…
-          Nincs vita, már foglaltam időpontot a kozmetikusnál, és a fodrásznál is. – vágott szavamba.

-          Oké. – sóhajtottam mélyet. – Elvégre, mindenki ott lesz, aki számít. 

2013. november 11., hétfő

4.fejezet

Sziasztok

Itt a következő rész is. Ez ,most Robert szemszögéből íródott. Nem lesz olyan eseménydús rész, inkább felvezetőként mondanám a következő részekhez. Remélem, azért tetszeni fog nektek.
Jó olvasás mindenkinek.
Pussz

Robert szemszög:


-          Uram, a limuzin előállt. –lépett mellém  Oskar
-          Frank-el megyek. – válaszoltam, és egy utolsót szívtam még a cigarettámból. – Akarom ezt a nőt. Kutassátok fel. Mi a teljes neve, hol él, ki az anyja? Mikor született, hova jár pedikűröshöz, mi a ruha mérete? Mindent tudni akarok róla! – hadartam el a szövegem, és a földre dobtam a Marlboro végét
-          Meglesz főnök. – bólintott Oskar
-          Kövesse a taxit, és tudja meg hova megy a lány. Én addig elbeszélgetek az új partnerünkkel. – húztam vigyorra képem, mire a körülöttem lévő emberek, mind gonosz nevetésbe kezdtek. 

New York pezsdült utcáin haladtunk végig, miközben a gondolataim egyfolytában a lányon jártak.  Tetszett a pimaszsága, felhergelt.  Annyira hatalmas volt a vágy, amit iránta éreztem, hogy még a gondolattól is, hogy hamarosan az enyém lesz, begerjedtem.  Éreztem, hogy nem vagyok közömbös számára… akart engem. Minden nő akar engem. Megbolondítja őket a pénz, a hatalom, a vágy aziránt, hogy uralkodjanak felettük.

-          Uram, két perc, és megérkezünk. – szakította félbe gondolatom Frank
-          Rendben. – bólintottam
-          Uram. - nyelt nagyot Frank
-          Mondd csak Frank. – húztam sötét vigyorra szám, félelme láttán
-          Szeretném megkérdezni öntől, hogy meg van e elégedve a munkámmal?- nézett szilárd tekintettel előre Frank
-          Persze Frank. – bólintottam. – Eddig, nem okoztál nekem csalódást.  Talán emelést akarsz? – vontam fel szemöldököm gyanakvóan
-          Nem, szó sincs erről. – rázta meg fejét azonnal Frank.
-          Reméltem is. A múlt hónapban azt hiszem busásan megfizettelek a plusz melóért. – dőltem hátra a bőrülésben elégedetten.
-          Igen, uram. Nem is erről lenne szó. – bólintott Frank
-          Akkor, miről? Bökd már ki. – nevettem el magam kínomban
-          Csak, nem értem, miért nem bízza rám ezt a melót is. – hadarta el
-          Tudatni akarom az üzletfeleimmel, hogy nem bújok el az embereim mögé. Néha kell egy kis emlékeztető, hogy tudják, még mindig én diktálok.  
-          Mr. Pattinson. Azt hiszem, ezt senki nem vonja kétségbe. Ön, jól bánik az üzlettársaival, és velünk is.
-          Igen, igyekszem odafigyelni mindenkire. Szülinap, névnap, egy plüssmackó, egy zsíros csekk. Csak, tudod Frank, ahol gyengeséget látnak a patkányok, ott előbb-utóbb lázadás üti fel a fejét. Kell, hogy tartsanak tőlem. Én vagyok a főnök, és nem árt, ha ezzel a gondolattal ébrednek fel minden nap.  
-          Ha lázadás tör ki a klánok között, én arról tudni fogok, és, megfékezem azt.  – válaszolta elszántan Frank
-          Mióta is dolgozol nekem Frank? – vontam össze szemöldököm
-          Három éve, uram. 
-          Az első embereim között tudhattalak már akkor is, örülök, hogy rád találtam. – bólintottam elégedetten
-          Uram, megmentette a fiam, akkor megesküdtem, hogy az életem végéig fogom önt szolgálni. – nézett a visszapillantó tükörbe, hogy a szemembe nézhessen.
Frank leállította az autót, megköszörülte a torkát, és újra rám nézett.
-          Megérkeztünk.
-          Induljunk. – csaptam össze két kezem

Elővettem a zsebemből a doboz Marlborót, és kihúztam belőle egy szálat. Megkocogtattam a cigaretta végét, a dobozon. Frank tüzet gyújtott, és elém emelte az öngyújtót. Mélyet szívtam a cigarettából, zsebre dugtam a kezem, és besétáltam az irodaház ajtaján, amit Frank készségesen kinyitott nekem.  Élveztem, ahogy szétárad a nikotin a tüdőmben, ahogy újra megszívtam a cigarettát. Az épület üresnek látszott, egy irodában égett csupán csak a lámpa. Odamentünk mi. Beszálltunk a liftbe, Frank megnyomta az emeletszámot, én pedig újabbat szívtam a cigiből. Hangokat hallottam az irodából, ahogy kinyílt a lift ajtaja.
 
-          A fiúk már kezelésbe vették. – állapította meg Frank, én pedig válaszként mosolyra húztam a szám
-          Nem tudok semmit, esküszöm. Engedjenek el. – könyörgött az új üzlettársam
-          Steve, Steve.  – ráztam meg fejem, mire Steve felém rántotta riadt tekintetét
-          Robert. Kérem, segítsen, ezek az emberek… - remegett meg hangja a rémülettől.

-          Az én embereim. – fejeztem be a mondatát.

 Steve, egy alacsony, kopaszodó a negyvenes éveit járó figura volt. Szerette a pénzt, és persze a nőket.  A nagykutyák közé akart kerülni, így felkeresett engem, és mivel jó üzletet ajánlott, bevettem.A fiúk egy székre ültették, az arca már vérben úszott az ütésektől. Belegondolva abba, hogy még, csak egy hónapja társult hozzám ez a féreg, és máris elárult, igen csak rossz üzletet kötöttem. Az ajtóból néztem, ahogy a fiúk megdolgozzák, és a könyörgése, és ordítása ellenére, tovább törik benne az ellenállást.

-          Hajlandó vagy végre beszélni? – érdeklődtem, miután már majd a lelket is kiverték belőle
-          Igen. – bólogatott hevesen. 
-          Keményebbnek hittelek Steve. – nevettem el magam, és odaguggoltam elé. – Tíz perce ütnek ezek a srácok, te pedig máris hajlandó vagy elárulni mindent, amit tudni akarok.
-          Nem én voltam. Esküszöm. Nem én tettem. –rázta meg fejét remegve. – A gringók tették. Ők rabolták ki a bankot. – Frankra néztem, akinek fogalma sem volt arról, amit ez az ember nekem mondott, és ez nagyon- nagyon dühített.
-          A gringók pontosan tudják, hogy hol a területük. – válaszoltam szemrebbenés nélkül, miközben mindvégig az kavargott a fejemben, hogy mi a fenéért nem tudtam én erről az egészről semmit?
-          Azt beszélik, hogy, nagyon kibuktak, mikor lenyúltad a legutóbbi szállítmányukat. – magyarázta tovább
-          Szóval, bosszút terveznek.  –húztam mosolyra szám
-          Nem tudom biztosra, de…
-          Ki az informátorod?- szakítottam félbe
-          Nem tudom a nevét, sosem árulja el. Csak fel felbukkan, és mondd ezt, azt. Fél mondatokat.
-          Hol szoktál találkozni vele? – néztem rá rideg tekintettel
-          Nem én keresem, csak felbukkan. – rázta meg fejét
-          Vágjátok le az ujját. – álltam fel, és adtam ki a parancsot
-          Ne, Robert, kérem! Elmondtam mindent, amit tudtam! – csimpaszkodott bele az öltönyömbe
-          Neki lopod a drogot? – markoltam meg inge gallérját, dühösen
-          Nem, uram, nem, én sosem loptam magától. – rázta meg fejét, de a szemeiből mindent ki tudtam olvasni
-          Most öljelek meg a hazugságodért? – vontam össze szemöldököm
-          Az semmiképp sem lenne jó uram. – vinnyogta félelmében
-          Akkor, most szépen elmondasz mindent, különben a következő lépés az lesz, hogy egyesével vágom le az ujjaid. – morogtam, miközben mindvégig a grabancát markoltam. – Megértettél Steve? – morogtam
-          Igen, mindent elmondok. – bólogatott hevesen 

Telefonom rezgésbe kezdett, Oskar volt az.  Félrevonultam, és átadtam Franknak Stevet.

-          Mi a helyzet? – mormoltam, ahogy fülemhez emeltem a mobilt
-          Uram, van egy kis probléma. – hallottam meg a vonal túl oldaláról Oskar kimért hangját
-          Alice? – mormoltam dühösen
-          Attól tartok nem volt elég a pénz, amit adott neki, uram.
-          Életem legrosszabb döntése volt azt a drogos kurvát hazavinni. - sóhajtottam fel dühösen.
-          Ne ítélkezz, hogy ne ítéltess. – mormolta merev hangon Oskar
-          Ez most megint mi akart lenni Oskar? A fenébe is a bibliai szövegével, már az agyamra megy!  - motyogtam dühösen
-          Az édesapja is forgatta a bibliát uram, és…
-          És, nézd meg hova jutott. - mormoltam. – Tíz perc, és ott vagyok. – motyogtam, és letettem a telefont

Visszamentem, és megvártam, míg Steve mindent elmondd. Most az eszébe vési, hogy nem jár jól, ha feldühít.  Frank rám nézett, és bólintott. Tehát Steve mindent elmondott, amit tudott.

-          Jól van Steve. – paskoltam meg véres arcát. – Tudod, te mit akarok.
-          Igen… igen uram. – bólogatott hevesen
-          Továbbra is szállítod az infót a gringókról. Megértetted?  
-          Igen.
-          A cuccomról, pedig azt ajánlom, szállj le, míg szépen mondom, különben kitaposom a beled. – figyelmeztettem
-          Megértettem. – bólintott fáradtan
-          Remek. – paskoltam meg újra arcát, vigyorogva
Frank csatlakozott, ahogy felálltam, és kiléptem az irodából.
-          Miért nem tudok róla, hogy kirabolták az egyik bankot? – sziszegtem dühösen
-          Utána járok uram. –bólintott Frank
-          Öljétek meg azt, aki hibázott. Nem tűröm meg magam mellett a rossz informátorokat, és a hanyag embereket. – morogtam, és elindultam a lifthez
-          Magam gondoskodom róla, uram. – bólintott elszántan Frank
-          Takarítsatok fel, egy csepp vér sem maradhat a padlón, és a felvételekről is gondoskodjatok.  – adtam ki az utasítást

Kavarogtak fejemben a gondolatok. A düh, majd szétvetett, és a tudat, hogy még Alicet is le kell rendeznem, csak rá tett egy lapáttal. Nem vágytam más társaságára, mint… mint a lányéra.  A fülemben csengett a hangja, ahogy dúdolászott a gépen. A falnak dőlve vártam, hogy leérjen a lift a földszintre.

-          Uram átküldték az anyagot a gépére. – mormolta Frank, ahogy beszálltunk az autóba
-          Milyen anyagot? – vontam fel szemöldököm
-          A lányról, Kamilláról.
-          Remek. – bólintottam
-          Ott lesz ő is a holnapi bálon, az apjával.
-          Milyen szerencsés véletlen, hogy pont az apjával terveztették meg az alapítványi házat, az elnökök. – nevettem el magam
-          Holnap, végre az enyém lesz. – morogtam a vágytól felhevülten.


2013. november 6., szerda

3. fejezet

Sziasztok

Itt a következő rész. Köszönöm a pipákat az előző fejezethez, de kíváncsi volnék, ti mit gondoltok a sztoriról. Milyennek tartjátok eddig  a szereplőket ?

Jó olvasást mindenkinek.

Pussz, Lilla


Szép napsütéses idővel indult a reggel. Hatalmasat nyújtózkodtam, és élveztem a lustálkodás minden percét.  Vagy fél órán keresztül csak néztem a plafont, és feküdtem. Micsoda felhőtlen érzés volt.  Papucsba léptem, és lecsoszogtam a konyhába. Apu, ép müzlivel tömte a fejét, miközben a napi híreket nézte. 

-          Szia, apu. – köszöntöttem jó kedvűen.
-          Szia, Milla. Hogy aludtál? – érdeklődött mosolyogva
-          Mint a tej.  Mi a kaja? – néztem be a hűtőbe – Apu, ez kong az ürességtől! – néztem rá bosszankodva
-          Hát… nem volt még időm bevásárolni. – motyogta szégyenkezve
-          Akkor, ezt is meg kell ejtenünk ma. – sóhajtottam fel. – Szóval maradok én is a müzlinél? 
-          Attól tartok. – bólintott lesütött szemekkel
-          Jól van apu, nyugi már… - bokszoltam a vállába vigyorogva. – Szeretem a müzlit.
-          Elfeledkeztem a kajáról, többet nem fog előfordulni. – bólintott határozottan
-          De, ha itt nagyrészt üres a hűtő, te mégis mit eszel nap, mint nap? – néztem rá, és töltöttem a tálba egy adag csoki darabos müzlit.
-          Nem szoktam itthon enni. Sőt, ilyenkor már rég az építkezéseket szoktam felügyelni.  – mesélte
-          Akkor most, miért vagy még itthon? –érdeklődtem két falat között.
-          Mert meg akartam kérdezni, szükséged van e bármire. Elvigyelek e a városba, vagy … – ajánlkozott kedvesen
-          Az szuper lenne.  - bólintottam mosolyogva
-          Akkor öltözz, és induljunk. Mit terveztél mára?  – csapta össze tenyereit vigyorogva
-          Arra gondoltam, hogy nem henyélnék itthon sokáig. Elmennék állást keresni.
-          De, bőven van még időd, addig maradsz itthon, amíg csak szeretnél. – tette tálját a mosogatóba
-          És szívjam a papi hitelkártyáját? – vigyorogtam rá
-          Nem vagy te olyan… - rázta meg fejét
-          Nem tudod milyen az, ha beindul egy nő. – bólogattam
Apu a Melange kávézónál dobott ki… vagyis parkolt le, és kezdett bele a szent beszédbe.
-          Raktam be a táskádba egy paprika sprayt. Nem lehet tudni ebben a városban, mikor támadják meg az embert. – mormolta
-          Apu, meg tudom védeni magam. - mosolyogtam rá
-          Nem baj, ez legyen nálad. Nyugodtabb az öreged, ha…
-          Apu, te meg miről beszélsz?  Nem vagy te öreg! Simán kinézel harmincnak. – vigyorogtam rá
-          Pénzt akarsz? – vonta fel szemöldökét gyanakodva
-          Apu! – bokszoltam a vállába, mire mind a ketten elnevettük magunkat
-          Ne maradjak veled mégis a mai napon itthon? Megmutatnám, mi merre van… meg ilyenek
-          Apu, minden évben eljövök hozzád, annyira nem ismeretlen a terep. – mormoltam
-          Oké. – bólintott
-          Na, megyek. – nyitottam ki az ajtót.
-          Milla. – fogta meg könyököm
-          Tessék? – sóhajtottam fel
-          Ígérd meg, hogy nem vállalsz olyan munkát, ami nem hozzád való! Ígérd meg,hogy a tehetségedhez,és a fejedben lévő dolgokhoz képest választasz munkát !
-          Apu. – sóhajtottam újra mélyet
-          Ígérd meg! – erősködött
-          Rendben, megígérem. – bólintottam unottan
-          És, hívj, ha végeztél, és kell egy fuvar haza. – vigyorgott rám
-          Oké. – bólintottam, és kiszálltam az autóból.

Beültem a kávézóba, hogy egy finom kávé mellett átbogarásszam, mik azok az állások, amiket apu is benyelne.

-          Szia, Milla. – köszöntött a pult mögül, mosolyogva egy meleg tekintetű, barna hajú srác
-          Ne haragudj, ismerjük egymást? – vontam fel szemöldököm
-          Személyesen még nem. Viszont nekem olyan, mintha mindig is ismertelek volna. – mesélte, miközben a kezei serényen dolgoztak
-          Ezt nem értem. – ráztam meg fejem ámultan
-          Daniel, rengeteget mesélt rólad. Minden nap bejön, megissza a szokásos kávéját, és mesél.
-          Ó, ezt nem tudtam. – vontam össze szemöldököm . – És a te személyedben ki t tisztelhetek meg?
-          Jaj, ne haragudj. Liam vagyok. – vigyorgott rám
-          Nos, örülök, hogy megismerhettelek Liam. – mosolyogtam rá én is.
-          Én is. Tessék a lattéd. – emelte elém a poharat
-          Ó, ez nagyon szép! – csodálkoztam a habot tarkító kismadáron 
-          Legyen szép napod. – vigyorgott rám
-          Köszönöm, neked is. – vigyorogtam rá, és tovább álltam, hogy Liam rajtam kívül végre mással is tudjon foglalkozni.

Leültem az egyik üres asztalhoz, és a laptopom kezdtem el böngészni. Több tucat állás közül válogattam egész nap. Az órák könnyedén repültek, míg a gép előtt görnyedtem.  Frissítettem az önéletrajzom, és elküldtem vagy egy tucat irodai állásra a jelentkezésem.  Fáradtan dőltem hátra a székben, hogy kicsit pihentessem a szemeim. Az üzlet mellett épp egy busz állt meg, amin az a felirat állt, hogy „Élvezd az életet.”
Úgy döntöttem, megfogadom a sors tanácsát, és lazítok egy kicsit. Összecsuktam a laptopom, és nagyot nyújtózkodtam. Összepakoltam, és úgy döntöttem bejárom a várost.

-          Máris mész ? – vigyorgott rám Liam
-          Máris? Már vagy két órája itt ülök. – kuncogtam el magam
-          Hmmm. – vonta össze szemöldökét, miközben az órát kémlelte. – Hogy repül a társaságodban az idő! – vigyorgott fel rám
-          De, hisz azon kívül, hogy folyamatos kávé, és süti ellátásban segítettél, nem is nagyon tudtunk beszélni. – ráztam meg fejem
-          Én örültem a társaságodnak. – vonta meg vállait
-          Don Juan , a kettes már vagy öt perce kalimpál. – veregette vállon az egyik felszolgáló lány
-          Máris megyek. - bólintott Liam
-          További jó munkát. – bólintottam
-          Szép napot. – intett bárgyú mosollyal arcán

Napsütéses idő volt New Yorkban. Automatikusan hunytam be szemeim,és élveztem a Nap melengető sugarait. Elégedetten indultam el a városba. Rengeteg önéletrajzot küldtem el, biztos vagyok abban, hogy holnap, vagy, akár már ma, vissza fog valaki hívni.

Bejártam a várost, taxiból taxiba szálltam be. Élveztem a függetlenséget, élveztem, hogy végre anyám nélkül lehetek, hogy végre szabad lehetek!  Szívem szerint sikoltottam volna örömömben, ahogy a Metropolitan lépcsőin állva a szikrázó égre tekintettem. A bejárat előtt egy molinón a „ William Blake munkássága „felírta feszített vérvörös színben. Alig vártam, hogy megcsodálhassam, a mindig új csodát magába fogadó múzeumot. Kevés képet ismertem Blake-től, és már borzasztóan fűtött a vágy, hogy szemügyre vehessem az alkotásait.  Hosszú percekig olvasgattam az írásait, és tűnődtem el egy-egy képén. Annyira szerettem beleélni magam, a költő lelkébe, elképzelni az érzéseit.

„Beteg virág vagyok:
Láthatatlan féreg
Éji vihar szárnyán

Egy szirmomra tévedt;
Ágyat vetett bennem,
Szép kármin ölemben,
S most sötét szerelme
Titkon megöl engem.”

Halkan olvastam fel a verset. Ahogy az utolsó szóhoz értem, egy valami jutott eszembe, egy név.  De, nem… nem szabad rágondolnom. Apu szerint veszélyes, és én hiszek neki.  Tovább sétáltam, hogy kiverjem a fél perccel ezelőtt beférkőző rossz gondolatokat a fejemben.  Kevesen voltak a múzeumban. Az órámra pillantva, vettem csak észre, mennyire elszaladt az idő. Már másfél órája bent voltam, mégis annyi látni való volt még. Egy festményen akadt meg a szemem, ahogy felnéztem a karórám számlapjairól. Megbabonázva sétáltam oda a képhez. A nagy vörös sárkány, és a Napba öltözött asszony. Teljesen megbabonázott a kép.  Egyszerre fogott el a borzongás, a félelem, és az erő.

-          Olyan, mint egy angyal. – folytak a szavak ki gondolkodás nélkül a számon.
-          Az Angyal – születésem elnöke- így szólt: kéj s kedvből gyúrt lényecske, te, menj, szeress, földi hívség ne vonzzon sose. – hallottam meg egy meleg férfihangot mögöttem

Ijedten fordultam meg, ahogy elért a tudatomig a hangja. Ő állt ott. Talpig öltönyben, makulátlan kinézettel.  A haloványan megvilágított teremben, Sötétségként magaslott felém. Gyönyörű, Isten szerű lény a külleme, mégis, valahogy annyira sötét, és veszedelmes. Éreztem, ahogy testem megborzong a hangjától. Fogalmam sem volt, mégis mi váltotta ki belőlem ezt a reakciót. A félelem, vagy az iránta felismert vonzalom?

-           Sosem mondták még Önnek, hogy nem illik egy lány háta mögé lopózni? – ziháltam
-          Elnézését kérem. – húzta mosolyra száját. – Csak meghallottam, amit mondd, és eszembe jutott, hogy…
-          Hogy, akár a frászt is hozhatná rám. - vágtam szavába
-          Bocsásson meg, nem állt szándékomban…
-          Megijeszteni? – fejeztem be újra a mondatot helyette
-          Igen. – bólintott mosolyogva  
-          Maga követ engem? – kérdeztem gyanakvóan
-          Nem… semmiképp nem mondanám, ezt követésnek. – rázta meg fejét
-          Akkor mégis, mire véljem, hogy két nap alatt már háromszor futottunk egymásba? – vontam össze szemöldököm
-          Puszta véletlen. –vonta meg vállait mosolyogva
-          Nem hiszek a véletlenekben. – válaszoltam halkan

Mr. Pattinson közelebb hajolt hozzám, hogy az arcunk csak pár centire volt egymástól. Éreztem, hűs leheletét, éreztem, ahogy nyugodtan veszi a levegőt, míg én a vágy és a félelem egyvelegétől majd elájultam.

-          Milyen különös? – mosolyodott el. – Én sem hiszek. 

Mélykék szemeibe nézve, egyszeriben úgy éreztem magam, minta pillanatok alatt elveszhettem volna. Félelmetesek voltak a szemei, vérszomjas ragadozót juttattak eszembe, amelyik, csak arra vár, hogy levadássza a prédát. Én lennék a préda?  Mr. Pattinson egyre közeledett felém, ami pánikot váltott ki belőlem. Olyan vágy öntötte el testem, amit még soha nem éreztem. A vér a fülemben lüktetett, a szívem a torkomban dübörgött. Meg akartam ízlelni őt.  Bárcsak lenne elég bátorságom elfutni, bárcsak a lábaim, helyettem is gondolkodnának, és elfutnának, még mielőtt olyan történik, amit egyikünk sem akar megtenni!

-          Álmot láttam, mily talány! Voltam szűz királyleány. Angyal őrzött, égi sarj. Ne érintsen semmi baj.  – motyogta ajkam, gondolkodás nélkül ,a pár perccel ezelőtt elolvasott verset
-          S, mert könnyem hullott végtelen, Megtörölte két szemem. Könnyen hullott, gyors özön. Elrejtettem örömöm. – folytatta, és keze már arcomat súrolta
-          Mit csinál? – sóhajtottam fel
-          Feszegetem a határokat. – válaszolta mosoly kíséretében
-          Ne tegye. – ráztam meg fejem. – Rosszul járna.
-          Bízza rám a döntést. Meg tudom védeni magam. – mosolygott önelégülten.
-          A pénz nem minden. – tértem ki bűvköréből.
-          De hozzá segít ahhoz, hogy mindened meglegyen. - bólintott határozottan
-          A legtöbb ember így gondolja, de én tudom, hogy ez nem így van. – mormoltam, és tovább sétáltam egy másik festményhez.
-          Az öreg  korú . - motyogtam ,ahogy a képet vizsgálgattam.
-           Blake mindamellett, hogy remek költő volt, fantasztikus festőnek bizonyult. – hangzott el ünnepélyesen a szájából a mondat
-          Á, maga ismeri a romantikát? – gúnyolódtam
-          Talán közelebbről meg kellene ismernie, hogy bebizonyíthassam. – búgta
-          Még megfontolom.  – húztam ki magam, és úgy csináltam, mintha egy pillanatra elgondolkodtatott volna, az, amit mondd
-          Mondjuk, mit szólna egy vacsorához? A kocsi kint vár, akárhova elvisz. – mosolygott
-          Azt mondtam még megfontolom. – vágtam rá, és a fagyott tekintete, amit a válaszom eredményezett, kuncogásra késztetett.
-          Mi olyan vicces Kamilla?
-          Nem sűrűn mondanak önnek nemet, nemde Mr. Pattinson?
-          Jól látja. De, jobb, ha avval is tisztában van, hogy én mindig megkapom, amit akarok.  – nézett rám ördögien
-          Bizakodjon csak Mr. Pattinson. A remény nem bűn. – válaszoltam komoly kifejezéssel, és avval a lendülettel faképnél hagytam

Bosszantott, hogy ilyen pimaszul kikezdett velem. De örültem, neki, hogy végül volt annyi erőm, hogy felülkerekedjem a nagyképű szövegén, és leszereljem. Minden vágyam az volt, hogy befeküdjem a hatalmas kádamba, és elnyújtózzam a meleg vízben. Fogtam egy taxit, és lerúgtam magamról a cipőt.

-          Staten Island Forest Hill Road 132. – mormoltam unottan a sofőrnek.
-          Jó kis út lesz. – válaszolta, és bekapcsolta az órát.
-          Legalább lesz egy kis időm gondolkodni. – fújtam ki egy mélyen beszívott levegőt.


Természetesen rá gondoltam. Robertre. Kire is tudna gondolni az ember, egy ilyen találkozás után? Visszaemlékeztem a párbeszédre, amit a múzeumba folytattunk.  Biztosan követ engem… ezer százalék. Még a gondolatra is összerezzentem, és azonnal hátrafordultam, hogy kileshessek a hátsó ablakon.  Nem láttam egy olyan autót sem ,ami az övéhez hasonlítana. Sőt visszagondolva, a múzeum előtt sem láttam azt a bizonyos Infinitit.  Annyira rejtélyes ez a fazon, hogy még a szőr is feláll a karomon. És, ahogy felém közeledett… meg akart csókolni. Akaratlanul is ajkamhoz értem, és szinte éreztem az illatát. Újra éreztem a hűs leheletét arcomon.  Telefonom rezgése ijesztett meg.