2013. október 27., vasárnap

1. fejezet

Sziasztok!

Köszönöm a pipákat, a prológushoz :) Chat-en írtam, hogy ma felkerül az első rész, és most így is történik.
Remélem számotokra is megalapozza majd a történet hangulatát.
Köszönöm mindenkinek ,aki szakít rám 10 percet.

Jó olvasást mindenkinek!

Lilla


Milla szemszög :

Sosem gondoltam volna, hogy az, hogy Amerikába jövök, életem egyik legrosszabb döntése lesz. Mint ahogy azt sem, hogy létezhet az a kínzó fájdalom, ami végleg darabokra törheti egy ember lelkét. Most már tudom, hogy van az a szerelem, az a végzetes szerelem, ami egyszerre éltet, és pusztít. 

Talán, ha minden apró jelet időben észreveszek, nem történt volna mindez.  De, az is lehet, hogy nekem ez volt megírva. Hogy egy koszos sikátorban, golyóval a mellkasomban, egyedül haljak meg.  Mindenről a szerelem tehet… a szerelem, amit New York ismertetett meg velem.

24 éves voltam, vágyakkal, tervekkel teli. Hatalmas tervekkel. Meg akartam hódítani a világot, de mindenekelőtt New York-ot.  A mindig lüktető, és pulzáló New York-ot. 
Frissen diplomázva, az iskola küszöbén állva, csak az járt az eszemben, hogy egy nap múlva már a British Airways egyik járatán ülök.  A Nap forrón tűzött, és valahogy a fekete diplomaruha, még inkább vonzotta a sugarait. 

A nevem Pintér Kamilla, és Budapesten születtem, sok –sok évvel ezelőtt.

-          Milla! Már megint merengsz!- lökött oldalba anya
-          Hm? – vontam fel szemöldököm.
-          Min jártatod az agyad? – érdeklődött mosolyogva
-          Csak izgulok az indulás miatt. – mormoltam

-          Ne aggódj, a statisztikák szerint a repülőgép…
-          Tudom,tudom. – válaszoltam, mielőtt végig mondhatta volna. – A legkisebb veszélynek leszek kitéve, ami egy utast érhet,amíg A pontból a B -be jut. Vagyis a starttól, egészen a célig. – mormoltam unottan
-          Jól látom, hogy gúnyolódsz rajtam?  - színlelt felháborodást anya
-          Talán mégsem volt rossz ötlet taníttatni ezt a lányt. – borzolta össze nevetve Balu a hajam.
-          Hé! – morogtam. – Tudod, hogy ezt utálom!
-           Milla! – hallottam az idióta öcsém, idióta hangját
-          Ne told a képembe azt a kamerát! – vetettem kezem a kamera lencséjére
-          Mi lesz velünk ezek nélkül a civakodások nélkül? – intézte kérdését Balu, anyu felé
-          Végre kialszom magam. – kuncogta el magát anya. Én mégis láttam, hogy nagyon is fognak hiányozni neki ezek a civakodások.
-          Menjünk már, éhen halok. – morogta az öcsém
-          Te folyton csak a hasadra gondolsz? – szörnyülködtem
-          Meg a csajokra. – mormolta, miközben a mellettünk elhaladó szaktársaimat stírölte.
-          Hagyd már abba! – ütöttem gyomron, mire összegörnyedt.
-          Igaza van az öcsédnek. Induljunk. – mormolta Balu
-          Várj, még egy képet csinálj! – topogott izgatottan anyu. – Gyertek, gyertek , már közelebb! – terelt össze minket két oldalára anyu. – Mondjátok, hogy csíz!
-          Csízzzz!
-          Csízzzz!  - mormoltuk unottan egyszerre.

*
Éjjel 11 volt, mire sikerült, mindent bepakolnom a bőröndökbe. Fáradtan görnyedtem le a fésülködő asztalom elé, hogy belenézhessek a tükörbe. Ronda karikák éktelenkedtek szemeim alatt, mire fájdalmas sóhaj szaladt ki a számon.  Fáradtan csoszogtam le a lépcsőn, hogy megigyak egy pohár kakaót.  Gyenge fényt láttam a nappaliból kiszűrődni, és mivel a kíváncsiskodás az egyik éltető elemem, az utam a konyhába, egy kis kitérővel tettem meg.

-          Balu? – kérdeztem vékony hangon
-          Milla… - hallottam rekedtes hangját
-          Mit csinálsz? – vontam össze szemöldököm, és beljebb merészkedtem
-          Nézegetem a régi fotókat. – mormolta
-          Jaj, erre emlékszem. - böktem a keze alatt megbúvó ezeréves képre ,és leültem mellé
-          Az első karácsonyunk volt együtt. – nézett rám. – Féltem, hogy nem fogsz elfogadni.
-          Nehéz lett volna ellenállni annak a méteres rózsaszín póninak. – kuncogtam el magam, bár tudtam, mire gondolt.
-          Mikor megláttam az üzletben, tudtam, hogy ez a póni rád vár. - nevette el magát, és nagyot sóhajtva, csüggedten nézett maga elé.
-          Mi a baj? – simítottam meg vállát
-          Csak, nehéz elfogadni, hogy már felnőttél. Ennyire gyorsan megnőttél. Nem akarlak elengedni. – rázta meg fejét
-          Balu… - fúlt el hangom, ahogy megéreztem a sírás fojtogatását.
-          Isten őrizz! – emelte levegőbe két kezét, mentegetőzésként. – Nem akarok papolni. Tudom, hogy apádnál jó dolgod lesz, csak, hát Amerika… annyira messze van, és annyira nagy…

Ahogy elnéztem ezt a két méteres, enyhén pocakosodó, flanelinges embert, összeszorult a szívem. Szerettem őt… nekem is nehéz volt az elválás. 

Balu, 3 évesen csöppent az életembe. Apu, és anyu, két éves koromban váltak el. Azt hiszem leginkább a karrier volt az, ami elválasztotta a családot. S, bár évek óta nem találkoztak egymással, tudom, hogy anyu, szereti aput, és ez fordítva is ugyanígy van. Mert, bár anyu tovább lépett, sosem láttam azt a bizonyos csillogást a szemében, mikor Balura nézett. Szerette Balut, szívből szerette, mégis, mikor apára néz… az valahogy más.  Azt hiszem, ezt Balu is tudja, de együtt él a tudattal, hogy anyunak az igaz szereleme apu volt. Szeretetben nevelt, sajátjaként óvott mindentől.

-          Nekem is nehéz lesz. De, meg akarom próbálni!
-          Tudom Kicsim… tudom. –paskolta meg térdem beletörődve. – Menj, feküdj le… holnap nagy út vár rád.
-          Jó éjt. – nyomtam puszit arcára
-          Jó éjt.
*
Beszállásnál mindvégig a könnyező anyámra gondoltam. Hajnali 4 óta bőgött, és ,azt hiszem ez etig is eltart majd. Talán utána is , míg fel nem hívom, és le nem rakom a telefont. Anyával szoros kapcsolatban állok. Mindig megérezzük, ha a másikkal történik valami. És, én most éreztem az ő fájdalmát.
-          Szeretlek anyu. – motyogtam magam elé, ahogy kinéztem az ablakon, és megcsodálhattam a felhőket
Apámnak köszönhetően az első osztályon utaztam. Ő mindig adott az ilyenre, és ez anyát roppantul bosszantotta. Ő is meg akarta adni nekem, amit apa, de mint tudjuk a magyar átlagfizetések, ezt nem teszik lehetővé.  Mindig kértem apát, hogy ezt tartsa tiszteletben, de ő mindig csak annyit válaszolt:
„ Soha nem akartam felvágni, csak a te kényelmedet szeretném biztosítani! „
De, én kényelmesen ellettem volna a turista osztályon is. Fülembe dugtam a fülesem, és elmélyültem a zene világába.  Élveztem, ahogy az énekesnő csilingelő hangja megnyugtat… az otthont juttatta eszembe. A szobámat juttatta eszembe. Hiányoztak az otthoniak. Anyu, Balu… még az idióta öcsém is. Szemeimből lemorzsolódtak az első könnycseppek, amiket azóta tartogatok, hogy az iskola előtt feleszméltem, mennyire kevés időm is van otthon.

-          Hallo. – láttam meg magam előtt egy férfi dühös tekintetét
-          Jesszus, ember!- hőköltem hátra az ijedtségtől. -  Hallott maga már az intim szféráról?
-          Örülnék, ha végre kivenné azt a nyavalyát a füléből! – mondta, s, bár szólt a zene, nem is halkan, így is tisztán értettem, amit mondd.
-          Jaj, bocsánat. – eszméltem fel, s már rántottam is ki a fülemből a két vékony zsinórt.

-          Úgy nyávog, mint egy macska! Képtelenség így dolgozni! – mormolta gúnyosan
-          Én? Nyávogok? – kérdeztem vissza hitetlenkedve
-          Mint egy bagzó macska!- bólintott bosszúsan
-          Nekem tetszett. – fordult hátra az előttem ülő öregúr.
-          Neki tetszett. – mosolyogtam rá a goromba férfira
-          Nekem is. - szólt közbe a kettővel arrébb ülő fiatal srác.
-          Ez a kettőnk dolga… ha kérhetném, tartsák meg a véleményüket maguknak. – állt fel a férfi, hogy erejét fitogtassa.
-          Talán füldugót kellene vennie… ha ennyire zavarják a zajok. – húztam vigyorra képem
-          Nem a zajok zavarnak, csak ez az éktelen nyávogás.
-          A dúdolásra gondol? – vontam fel szemöldököm, mire ő bólintott
-          Kérem, hagyja abba.
-          Remélem sikerül… valahogy ez mindig tudattalanul kezdődik el. Észre sem veszem, hogy dúdolgatok. – húztam apró mosolyra szám.
-          Nagyon hálás lennék, ha most sikerülne kordába tartania, ezt a fajta képességét. – sziszegte

Elállt a lélegzetem is, ahogy felismertem őt. Felismertem, mennyire magányos, és elveszett. Láttam a szemeiben, azokban a gyönyörű kék szemekben. Arca szögletes kidolgozása, csak fokozta ezt az érzést. Mintha csak a jó Isten maga rajzolta volna meg őt. Enyhe borostás arca, csak még szebbé tette őt… azt is el tudnám képzelni, hogy ő így jött a világra. Sötétkék zakója megfeszült a karján, és a hátán, ahogy előttem guggolt.

-          Gyönyörű, és annyira magányos. – súgtam magam elé
-          Tessék? – kérdezett vissza
-          Khm… - ültem fel a székbe. – Rendben, igyekszem. – bólintottam zavaromban
-          Köszönöm. – motyogta, és avval a lendülettel állt is fel, hogy a gép másik oldalában helyet foglalhasson.

Ölébe helyezte laptopját, és idegesen pötyögni kezdett. Percekig őt néztem, nem voltam képes levenni róla a tekintetem. Annyira gondterheltnek tűnt, mégis borzalmas erőt sugárzott magából. Egy pillanatra felnézett a laptop képernyőjéről, és tekintete felém suhant. Összeakadt a pillantásunk, s hosszú másodpercekig néztük egymást. Erőt, és vágyat láttam a szemeiben. Egészen addig néztük egymást, míg meg nem éreztem, hogy egy könnycsepp csiklandozza az arcom. Zavartan fordultam el, elszakítva tekintetem az övétől.

-          Csak a fáradtság teszi. – motyogtam magamnak


Fülembe helyeztem újra a fülhallgatókat, és hagytam, had repítsen a zene, egy másik világba.

2013. október 23., szerda

Prológus

Sziasztok.

Mi van akkor, ha a világ által annyira kedvelt ,és közismert Robert, most épp nem egy celebként tűnik fel a világ hátán? Tetszene, ha a mindig jóképű,vidám, és bohókás Rob, most egy kicsit más bőrébe bújna? Mondjuk egy igazán rossz fiúéba?
Remélem elnyeri a tetszésetek a prológus,és a következő fejezeteknél is felbukkantok majd. :)

Lilla


Prológus


Minden nappal egyre nehezebben tudok koncentrálni a munkámra.  Beleférkőzik a gondolataim közé, és még az álmaimat sem hajlandó békén hagyni. Olyan, mint valami méreg, ami minden egyes perccel, órával egyre kegyetlenebbül veszi uralma alá a testem. Az illata, a látványa… felforrósítja a testem. Meg akarom csókolni, belemélyeszteni a fogam a nyakába, belemélyeszteni magam a testébe. Hosszan, forrón akarom őt. Soha, még egy nő sem okozott nekem ennyi fejfájást, mint Ő. Sőt… még egy nő sem okozott fejfájást nekem. Talán emiatt kívánom Őt ennyire.  Emiatt őrülök bele a puszta látványába is. És, az, hogy folyton visszautasít, csak még inkább felhergel.  

Mindig könnyen megkaptam a nőket. Még a legszemérmesebb nő is, úgy borult térdre előttem, mint egy jól bejáratott prosti.  Megszoktam már, hogy a hatalmamnál fogva mindent megkapok. Bármit el tudok intézni egy telefonhívással. Legyen az drog, pénz, kurvák.  Én mozgatom az alvilág főszálait… én vagyok az apja a maffiának. Mindenhol ott a kezem, tőzsde, szállodaipar, gyógyszeripar, olaj, csak, hogy párat említsek. És, hogy tettem szert ekkora hatalomra, és vagyonra? Mondhatnám azt, hogy jókor voltam jó helyen… de, ez valahogy mindig megnevettet.   

Az eddigi életem az tette ki, hogy minél nagyobb hatalomra tegyek szert.  És ettől semmi, és senki sem tántoríthatott el. Magam alá gyűrtem mindenkit. Nem számított, milyen áron, milyen eszközökkel kellett félreállítanom egy- egy nagy hatalmú embert, csakhogy megkapjam, amit akarok.


És, most újabb célt tűztem ki magam elé. Őt akarom! Akármilyen áron is, de végül, úgy is az enyém lesz!